„Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet” – írta majdnem kétszáz évvel ezelőtt a költő. Dolga a váteszé volt mindig, hogy belekiabálja a világ éjszakájába – emberek, nem állatok vagyunk!

Verebes könyvét olvasom, már a vége felé tartok és egyre piszkosabb világba látok. Nem könnyű olvasmány, mert Verebes okos, művelt, jól értesült, tisztábban látó sok kortársánál és körülményesen fogalmaz, hogy pontos legyen. De a világa, ami az enyém is volt, attól még olyan, amilyen.
Tudtam ezt egy idő után akkor is, amikor benne voltam.
Verebest pont úgy irritálja a kritikusi és állami hozzá(nem)állás a színházhoz, mint anno engem. Őt is arra vette rá, hogy hosszan kielemezze-belezze a színházkritika egyik nagy ázsiójú ítészének, Koltai Tamásnak egy kritikáját. Beleláthatok a magyarországi színház közelmúltjába. Annyi nagyszerűség mellett megannyi visszásság, bálványozott művészről kiderülő ferdeség, megalkuvás, mutyizás.
Régi kolléganőmmel ültem a színházi büfében, még Kiss Attila is élt, itt volt Zalaegerszegen egy színházi találkozó, sokan jöttek le a fővárosból, mindenhonnan. Az emberek, színészek, bennfentesek úgy társalogtak, hogy szemük folyton másfelé járt, forgott, hallani akart mindenkit, nem csak arra figyelt, akivel épp beszélt. Ebben a közegben semmi sem fontosabb, mint képben lenni. Ha nem érzed a széljárást – kívül maradsz. Fontos a „veszem a lapot, értelek, tudom, miről beszélsz”, a jólértesültség, a tájékozottság, a „benne levés” a dolgok, események sűrűjében. Ha kiderült, hogy valamiről nem hallottál, már gyanús is lettél: vagy nem tartozol közéjük, vagy kiestél a pixisből, az ilyennel nem jó együtt lenni… Nagy jövés-menések vannak, fennhangú üdvözlések, egymást félrevonások, fülbesúgások miközben másfelé néznek, le ne maradjanak valamiről. Az érzés, hogy közéjük tartozol, tart a felszínen.
Azért maradt meg bennem ez az emlék, mert akkor láttam igazán rá erre a világra, amiből kiestem. Asztaltársam nem rám figyelt, kereste szemével az ismerősöket, teátrális hangon üdvözölte a felbukkanókat, mint aki tudja, hogy tetszik, jól néz ki, szeretik, el is várják tőle ezt a stílust, mert itt így megy ez, ő is brancsbeli – aki én nem voltam már és nem is lehettem volna, csak nagyon vidéki, ex-ex vidéki a határon túlról, aki két évig lehetett itt a Színház tagja, és itt is vidéken. Ő meg a fővárosi pixisből esett ki épp nemrég, ahogy pletykálták.

A közeg, amiből ráláthattam erre a világra – tiszta volt. Nem magamra figyeltem, hanem a másikra, mikor beszélgettünk. Óriási volt a különbség a valódi érdeklődés és a felszínes színházi atmoszféra között. Az ülő alakok egymás felé fordulva, de szemeiket körbejártatva más hullámtérben léteznek. Minden idegszálukkal igyekeznek mindenhol „ott lenni”, befogni mindent s mindenkit, el nem téveszteni szem elől senkit, ki nem hagyni semmit, minden fontos, fontosabb, mint akivel együtt ülök. Ez nem bizalmas beszélgetések helye, ideje, hanem a kifele élésé.
Idegen voltam köztük. Már másképp viszonyultam az emberekhez. Ha leültem valakivel beszélgetn, csak rá figyeltem és ő sem fordult el tőlem. A legegyszerűbb emberekkel a legbensőségesebb hangon lehetett és tudtam beszélni. Már nem a felszín érdekelt, hanem ami belül rejtőzik, a bánatok, félelmek, hogy megmutathassam neki a szabadulás útját. Már ha hivatott rá. A küldetésem lett más. Kezdtem arra vágyni, hogy nagy sokaságnak hirdessem a hírt. Fájt szemtől szemben elviselni, hogy akihez beszélek: süket.
Akinek van füle, hallja – mondja az ige. Nincs mindenkinek.

2021-01-24

1. B.Tomos Hajnal:
   2021. február 1. 09:05

   Hiába érdekelne az „ami belől rejtőzik”, ha ők csak felszínből vannak. Sőt, azt hiszem, ha ragaszkodnál a kutakodáshoz, csak üresben kotorásznál. A „fecseg a felszín, hallgat a mély” -már rég felfedett színjátéka.

2. Nászta Katalin:
   2021. február 1. 09:13

   Én nem vagyok ennyire szkeptikus. Nincs ember, aki CSAK felszínből lenne.

3. B.Tomos Hajnal:
   2021. február 1. 09:38

   Úgy értettem, hogy felszínből vannak a külvilág számára.

4. Nászta Katalin:
   2021. február 1. 09:56

   Már tudom, mi hiányzik a magyar nyelvtanból: az a jel, ami a mondat végét lebegteti. Jelzi, hogy nem végérvényes kijelentés,nem szentencia, hanem egy éppen most, vagy ekkor, akkor megszületett gondolat, ami nincs befejezve, mert nem is lehet pontot tenni a végére. Még ha oda is tesszük a pontot. Ha mondja az ember, könnyebben tudja ezt érzékeltetni. A fül pontosabban képes hallani, mint olvasni a szem.