Bögözi Attila: Rozsdaidő. Versek.

(Holnap Kiadó, Nagyvárad, 2017, lektorálta Demény Péter, borítóterv és illusztráció Eperjesi Noémi.)

Elgondoltam: a rozsdaidő szót most írtam le először. A rozsdatemetőt többször is, minden bizonnyal Fejes Endre 1962-es regényének, de még inkább a romániai rendszerváltás valamenyiünket körülvevő átalakulásainak következtében. Ahogyan haló poraikba hulltak egykor a szocializmus büszkeségeinek nevezett gyárak, ahogyan gépsoraikat, felszereléseiket eladták ócskavasnak, ahogyan ott maradtak rozsdabarnán és rozsdamartan a kanyargó vezetékek, víztornyok, üres gyárcsarnokok, amelyeken csak a szél fúj keresztül és még mindig nem tudjuk, hogy mihez kezdjünk velük.
Egy részüket ugyan majdhogynem bagóért privatizálták az élénk szemű és figyelő tekintetű üzletemberek, majd jó pénzért tovább adták az ingatlanfejlesztőknek vagy ugyanazoknak az önkormányzatoknak, melyek egykor potom áron eladták. Néhányukat nyugat-európai példákat követve sikerült művelődési központokká átalakítani, java részük azonban még mindig a korabeli romániai ipari forradalom és a termelőerők országos széttelepítésének olyan mementói, amelyek leginkább a svájci Jean Tinguely (1925-1991) használhatatlan fémalkatrészekből készült örökmozgó-nyikorgó szobraihoz hasonlítanak.
Ezekből az alkotásokból az Erdélyben oly gyakran példaként felhozott mintaországban láttam többet is, Bázelben különösképpen, elgondolkodva: legalább e tekintetben már mi is Svájc vagyunk. Sőt, jóval nagyobb méretekben, hiszen a régi gyárak és ipari tárgyak ugyanilyen dadaista összevisszaságban hevernek szanaszét, csorog le róluk vagy ki belőlük a víz, ha pedig megindul a szél, akkor kísértetiesen nyikorognak, zakatolnak, csapkodnak a lelógó pléhtetők és félig nyitott ajtók.
A rozsda azonban nem csak az egykori tárgyakba mar bele, hanem társadalmunkba, az emberekbe, a közöttük létrejövő, olykor csak a felszín alatt kavargó, máskor pedig imitt-amott meglehetősen groteszkül felbukkanó egyéni és társas létünkbe is.
Bögözi Attila (1955) marosvásárhelyi újságíró, az évtizedek során több erdélyi napi- és hetilap munkatársa, ezt veszi észre a költészet eszközeivel is. Ő maga ugyan “nemverseknek” nevezi a verseit, amelyeket a kortárs erdélyi magyar költészet nagyjainak a biztatására gyűjtött össze és adott ki, de hát versek ezek: rímekkel vagy rímek nélkül, klasszikus formákban felsorakozva vagy hömpölygő sorokként hullámozva, hiszen immár a szakma kötöttségei nélkül az egyén belső világát vetítik ki mindarra, amit újságíróként látott, hallott, tapasztalt.
Ide nyugodtabban beágyazhatja a szélsőségektől, a közhelyektől, a politikai képmutatástól irtózó nézeteit, itt nyugodtan megfogalmazhatja azt is, amit az általa is szervezett erdélyi MÚRE-táborokban született riportokban félre kellett tennie. Itt lehet olykor érzelmileg túlfűtött, de gyakrabban racionálisan kesernyés-cinikus is, itt megérezheti a képek, jelképek, párhuzamok és hasonlatok kisugárzó erejét, itt próbára teheti és feszegetheti az újságírásban amúgy elhagyni nem tanácsos nyelvi korlátokat, és egyáltalán itt ő maga ura a témának, a kifejező eszközöknek, a hangulatteremtésnek és a mondanivalónak.
Bögözi Attilával évek óta leginkább klasszikusnak mondott, vagy az utóbbi időben online rendezvényeken szoktam találkozni. És persze, fotókon, ahol a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének fociteljesítményét örökítik meg az utókor számára. Az előbbieken rendszerint piros csokornyakkendőt, az utóbbiakon pedig piros pólót visel. Ha majd túl leszünk a vírusokon, az oltásokon és valahol összefutunk, akkor azt is megkérdem majd tőle: miért nem rozsdabarnát?