Olvasnivaló a februári csíkszeredai Pilinszky-maratonhoz
Korábban jeleztük, hogy a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár, több éves hagyományához ragaszkodva, idén is szándékszik megrendezni nemzetközi felolvasómaratonját, „remélve, hogy a megváltozott körülmények, a járvány és mindenféle megszorítás, bizonytalanság ellenére, aki olvasni szeret és évről-évre bekapcsolódott ebbe az olvasást népszerűsítő megmozdulásba, 2021-ben is megteszi. A közös felolvasás célja továbbra is ráirányítani a figyelmet magyar irodalmunk egy-egy kiemelkedő személyiségére, életművére, azokra az emberi, erkölcsi, művészi értékekre, melyek ma is aktuálisak és arra, hogy klasszikusokat olvasni fontos, jó , együtt olvasni még jobb.
Benedek Elek, Orbán Balázs, Jókai Mór, Arany János, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond, Kányádi Sándor, Tamási Áron, Szabó Magda, Petőfi Sándor Radnóti Miklós, József Attila művei után 2021. február 23-án Pilinszky János (1921-1981) alkotásait szólaltatjuk meg, születésének 100., halálának 40. évfordulója alkalmából” – áll a rendezvény meghirdetésének szövegében. A küszöbön álló alkalomra (február 19) a költő összes verseiből szeszélyes válogatást állítottunk össze azok számára, akik kíváncsiak Pilinszky költészetére. (CsG)
Éjféli fürdés
A tó ma tiszta, éber és
oly éles fényü, mint a kés,
lobogva lélekző tükör,
mit lassu harcban összetör
karom csapása. Nyugtalan
heves fogakkal visszamar
a mélyen megzavart elem.
Legyőzve, lustán fekszem el
és hallgatózom. Csillagok
rebbennek csak, mint elhagyott
egek vizébe zárt halak,
tünődve úszó madarak.
Elnézem őket, röptüket
az irgalmatlan és süket
egek között, én árva szörny,
kit páncél nyom, heges közöny,
ki mit se kér, és mit se vár,
csak bámul hosszan és puhán;
sikamló, sűrü pikkelyek
lepik be sűrün szívemet,
a mélyén édes-jó iszony,
kitéphetetlen orv szigony,
mit észrevétlen vert belém
a víz, a víz, s a lassu mély.
Mert lenn hináros rét lobog,
alant a kagylók boldogok,
szivük remegve tölti meg
a fénnyel érő sűrü csend.
És mintha hívást hallana,
zuhanni kezd az éjszaka,
moszat sodor vagy csillagok,
nem is tudom már, hol vagyok?
Talán egy ősi ünnepen,
hol ég is, víz is egy velem,
s mindent elöntve valami
időtlen sírást hallani!
Magamhoz
Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.
Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.
Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.
S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:
az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.
Tilos csillagon
Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.
Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.
S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.
Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!
Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.
Téli ég alatt
Cholnoky Tamásnak
Fejem fölé a csillagok
jeges tüzet kavarnak,
az irgalmatlan ég alatt
hanyattdölök a falnak.
A szomorúság tétován
kicsordul árva számon.
Mivé is lett az anyatej?
Beszennyezem kabátom.
Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön.
Oly engedelmes, jó leszek,
végig esem a földön.
Tovább nem ámitom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.
Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:
lassan megindulnak felém
a bibliai szörnyek.
Kánikula
A kardvirágok hegye véres,
gyors pengéjük szemembe vág.
Miféle forrón ömlő vér ez?
Véres lesz tőlem a világ.
Mi közöm e vad ütközethez?
Sötéten izzó alkohol,
elömlik, máglyát, tüzet tervez
az ég, a légies pokol.
A fák között, a fű tövében
árnyékok mérges füstje száll.
Konok kegyetlen szenvedéllyel
gyilkol és gyujtogat a nyár.
Egy szenvedély margójára
A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.
Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.
Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
Kihűlt világ
E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere,
hogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe.
Így táplálkozom a halállal,
és így lakik jól ő velem;
az életem rég nem enyém már,
vadhúsként nő a szivemen.
Minden teremtett elevenből
kijózanodva a szemét
így ütközik ki, leplezetlen
föladva hiú szégyenét.
A mindörökre ismeretlen
végül is így lesz otthonos.
Mint hervadás az őszi lombot,
a pusztulás bebalzsamoz.
Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajitott
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok.
Egy KZ láger falára
Ahova estél, ott maradsz.
A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.
Menekül előled a táj.
Lehet az ház, malom vagy nyárfa,
minden csak küszködik veled,
mintha a semmiben mutálna.
De most már te nem is tágitasz.
Megvakitottunk? Szemmel tartasz.
Kifosztottunk? Meggazdagodtál.
Némán, némán is reánkvallasz.
Ravensbrücki passió
Kilép a többiek közűl,
megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.
Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.
És nincs tovább. A többi már,
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.
Frankfurt
A folyóparton üres homokbánya,
oda hordtuk nyáron a szemetet.
Villák között és kertek közt suhantunk,
egy híd, egy lejtős út következett,
a lóversenytér deszkakeritése,
pár zökkenő, az autó lassitott,
de mielőtt még fékezhetett volna,
az első éhség máris támadott!
A tömött zsákok és kidöntött vödrök,
a helyezkedő hátak terrora,
a föltaszított ládák közt megindult
az előzetes, gyilkos cenzura;
osztozkodás a hulladék kövérjén,
hogy alig állta saját rohamát
a négykézlábra ereszkedett éhség,
és föllázadt, és megadta magát.
Belevesztek a porba és piszokba;
az egész kocsi bőgve reszketett,
a szivüket a moslék elkeverte
és összemosta eszméletüket.
A tele kannák mélyire kotorva,
hogy szemük-szájuk elborult vele,
belehaltak az eleven lucsokba,
és föltámadtak fejjel lefele.
És visszavették, falatról-falatra,
mi velük együtt végképp elveszett,
mámorosan az elgyötört mocsokból
kikényszerített üdvösségüket!
De gyönyörük csak el se élvezett még,
hogy megfogamzott bennük a gyanú:
először csak a szájuk keserűlt el,
majd szívük lett iszonyú szomorú.
A tolongásból hirtelen kiálltak,
és úgy figyelték, szinte józanúl,
a nyomorukat eláruló mámor
mint járja őket keresztűl-kasúl.
És eleresztve magukat egészen,
csak arra vártak már, hogy szerveik
beteljesítsék, elvégezve rajtuk
a gyönyör végső tévedéseit.
Akárhová, csak szabadulni innét!
Csak menekülni, szökni mielébb!
Kiüldözött, hogy még felénk se villant,
hozzánk se ért az izzó csőcselék.
Köröskörűl a mozdulatlan bánya.
Csak haza már! Alant a folyamon
egy hajó úszhatott el a közelben,
hogy csupa füst lett és csupa korom
a fölfutó kijárat. Át a réten!
A dombokat mohón szökellve át
a lángoló betonra. Majd a villák!
A zölden visszaáradó világ.
A lóversenytér deszkakeritése,
s a deszkaközök sortüze után
a kertek alól kiájuló hőség,
s a hirtelenül ránkszakadt magány.
A lombok színe egyszerre kiégett,
és elborult a tüzük az uton.
Az arcunk és a kezünk is sötét lett,
és velünk együtt a paradicsom.
Hátunk megett a kocogató kannák,
s a szakadozó, poros fák között
már fölmerült az alkonyati város:
Frankfurt -1945.
A tenger
A tenger, mondtad haldokolva,
s azóta ez az egy szavad
jelenti számomra a tengert,
s azt is talán, hogy te ki vagy.
S azt is talán, ki vagyok én?
Hullámvölgyek, hullámhegyek.
Agóniád, akár a tenger,
megszabadít és eltemet.
Anya, anya. Hétköznapok.
Halálod hallom s hívlak én.
Irtóztató hétköznapok.
Szegény, szegény, szegény, szegény.
Kis éjizene
Virágcsokor
Óh, vesztőhelyek illata!
Párbeszéd
Eresszetek be, itt vagyok,
nyissatok ajtót, megérkeztem.
Nincs ajtó, mit megnyithatunk
Nincs retesz, ami kirekesszen.
Éjfél
Elgurulnak az ismeretlen csöndben,
mélyen a csillagok alatt
elgurulnak
s megállanak
a mozdulatlan billiárdgolyók.
Mozart
Egy ház, egy udvar. Álmom és halálom.
Délszaki csönd, emlékezet.
Reflektorfény a falakon,
üresség és márványerek.
„Dans cette maison habita Mozart”
Mozart lakott itt valaha.
Egy vázában virágcsokor.
Óh, vesztőhelyek illata!
Párizs, 1963
Egy szép napon
Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.
Mindíg,
mindíg is hazavágytam.
Örökmozgó
A világbank elektromos szivében
az örökmozgó föl-lejár,
mint egy tükör,
mint egy koporsó,
mozgókép, vitrin, üveghintó,
akár egy óriási mécses,
holtfáradt, óriás kisértet.
Metronóm
Mérd az időt,
de ne a mi időnket,
a szálkák mozdulatlan jelenét,
a fölvonóhíd fokait,
a téli vesztőhely havát,
ösvények és tisztások csöndjét,
a töredék foglalatában
az Atyaisten ígéretét.
Van Gogh imája
Csatavesztés a földeken.
Honfoglalás a levegőben.
Madarak, nap és megint madarak.
Estére mi marad belőlem?
Estére csak a lámpasor,
a sárga vályogfal ragyog,
s a kert alól, a fákon át,
mint gyertyasor, az ablakok;
hol én is laktam, s nem lakom,
a ház, hol éltem, és nem élek,
a tető, amely betakart.
Istenem, betakartál régen.
Milyen felemás
Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.
Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.
József Attila
Katonája a mindenségnek,
bakája a nyomoruságnak,
teszünk azzal valamit is,
hogy a füvek zöldellő erejébe
visszahelyezzük a halottat?
Egyenes labirintus
Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.
Meghatározás
Féregnek lenni mit jelent?
Vágyakozni egy tekintetre,
egy olyan hosszú, nyílt szembesülésre,
ahogy csak Isten nézi önmagát,
erre vágyni, egyedül erre,
és ugyanakkor üveges szemekkel
belefuródni abba, ami nincs,
beszorúlva a semmi és
valamiféle utánzat közé.
Merénylet
Megtörtént, holott nem követtem el,
és nem történt meg, holott elkövettem.
In memoriam F. M. Dosztojevszkij
Hajoljon le. (Földig hajol.)
Álljon föl. (Fölemelkedik.)
Vegye le az ingét, gatyáját.
(Mindkettőt leveszi.)
Nézzen szembe.
(Elfordúl. Szembenéz.)
Öltözzön föl.
(Fölöltözik.)
Betűk, sorok
Megérdemelné a békés halált
minden írnok, aki az éjszakában
tollat fog és papír fölé hajol.
Pusztai Péter rajza