A világ minden táján,
úgy öt évente egyszer,
ígéretekből épülnek a terek,
az utcák, miegymás –
elszakadt az ember attól,
ami létfontosság.

Nem kell kontroll, csikorgó fék,
jövevény vagyok, hangoztatják –
aki gondolkodik és beszél,
kiátkozott, régi szent,
törvény szerint is
valami mutáns.

Fél-emlék vagyok,
életem kék fekete ódon álom,
üveggolyókkal játszom,
többé nem szépítem mások
sötéten izzó csillagkép tükör arcát –
semmilyen áron.

Látom, a város fölött
egy kereszt áll – mi
kő volt egykoron odafönt,
ma salakszerű anyag,
porladó, elfeledett népi imádság,
egy jelképálom.

Hiszem, hogy egyszer még
összegyűlünk mind, miként
a víz, s fű, fa, gyökér, a kosár –
a hegy tetejére
aztán ki feláll, felkiált,
alatta elcsöndesedik a nagy óceán.

Én, én addig is,
az vagyok, aki voltam,
voltam ki leszek –
kóbor kutyákban
szelíd remény, bujdosó akarat,
pillangószárnycsapás, ha kellek neked.

(forrás: HEPEHUPA, 2020/3)

1. Polika:
   2021. február 3. 17:16

   Gratulálok!