ÚTI NAPLÓ (Részletek)

VONAT

A vonat a mai emberiség titáni játékszere. Micsoda kaland is elutazni. Ami hajdan a vándorbot volt, a szerencsepróbálás, az Óperenciás tenger, a világgá-menés, a mese, az ma tömören, összesűrítve mind együtt van egy vékonyka kis vasúti jegyben. Ezek a sápadt, elszántnak tetsző fiatalemberek, kik indulás előtt kihajolnak a vonat ablakából, olyan jelentősek és regényesek, mint az egykori fölfedezők és kalandorok.

PIPACSOK A ZÖLD MEZŐN

Ó, hogy rikolt a mező közepén az a sok pipacs. Mint a metélő-hagymával dúsan hintett vajaskenyéren a rózsapaprika pora. Mint iskolai füzetünk födelén a tanár vöröstinta-packája. Mint a béketárgyalás zöld asztalán a népek kiontott vére.

ÚTITÁRSAIM

Enyves hátak útitársaimról, kikkel egy vonatfülkében harmincnyolc óra alatt összehozott a véletlen.
Sötét, bizalmatlan úr. Ónfényű szemével ellenségesen méreget. Úgy érzem, csak egy hosszú alagutat vár, hogy arcomra borítsa a kloroformos kendőt, kiraboljon és meggyilkoljon. De vajon nem bennem van-e a hiba? Próbálom vizsgálgatni magam. Természetesen én gyűlölöm őt, én kívánom pokolba ezt a szegény ismeretlent, mert megzavarta éjjeli nyugalmamat. Mihelyt rájövök erre, már rokonszenvesnek tartom. Hamarosan össze is barátkozom vele.
Három kövér, görög diák. Mindhármuknak egyenes, fehér görög orra van, márványból. Térdükön írnak képes levelezőlapokat, görög betűkkel.
Egy pompás, okos, kellemes magyar repülő, aki Amerikába utazik vissza.
Munkás, nagyon sovány, nagyon szerény munkás, nagyon hosszú orral. Alighogy beszáll, leül, s elalszik ültő helyében, puszta szerénységből, hogy öntudatával se zavarjon. Lelke már nincs itt. Csak testét viszi tovább a vonat. Orra, végtelen hosszú orra, szinte a földig lóg le.
Egy szőke, kövérkés leány, kibontott Loreley-hajjal. Állandóan táncikál, trilláz, vihorász. Félig angyal, félig démon. Meg van győződve, hogy ellenállhatatlan. Kevés embert láttam a föld hátán, aki csúnyaságát ily szerénytelenül viselte volna. Egy rossz vershez hasonlít, amelyik jónak képzeli magát.

DUNA

„A Duna Regensburgig hajózható…” Ezt most szemlélhető módon látom beigazolva. Amint rohan a vonatom, a dicső, nagy folyó egyre sorvad.
A regensburgiak – úgy látszik – fölöttébb büszkék erre. Ismeretlenek mutatkoznak be, s közlik velem, hogy a Duna itt már nem hajózható. Iskolás fiúk kiabálják ezt át hozzám, a járda másik oldaláról. Egy orvos, akivel valami koromszilánkot vetettem ki szememből, előbb megnyugtatott, hogy a Duna náluk már egyáltalán nem hajózható.
Nem értem őket. Az én tintatartóm, az én szivartálam se hajózható, de nem dicsekszem el vele fűnek-fának.
Regensburg fölött tényleg csak kis ladikok imbolyognak a Dunán. Gyermekek papírcsónakot úsztatnak rajta. Egy parasztasszony feltűri szoknyáját, s átlábol sekély vizén. Nálunk öngyilkosok halálos itala: itt lábvíz.

SZÁMOZOTT FÁK AZ ORSZÁGÚTON

Csodálatos: ezen az országúton a fák meg vannak számozva. Kérgükre festékkel odapingálták rendszámukat: 125, 126, 127 stb. Besorozták őket is. Nem szökhetnek meg soha.

AZ ÖNÉRZET ALÁZATA

Hetvenmillió ember beszéli ezt a nyelvet. Ez a nép azonban – talán éppen azért, mert oly nagy, vagy mert képzelete nagy, s ennél fogva egészen emberi – tisztelettel, alázattal, sőt érdeklődéssel tekint azokra az idegenekre, akik hibás hangsúllyal selypegik az ő nyelvét. Goethe járt elöl jó példával, a legnémetebb német, aki kijelentette, hogy rá a külföldiek német beszéde különös, kellemes varázzsal hat.
Dürer szülőházában többen tudakolják tőlem, mi volt nagy festőjük magyar neve. Mind följegyzik, hogy „Ajtós”.

KÍNZÓKAMRA

A nürnbergi kínzókamrában látni a vasszüzet, mely halálos roppantással ölelte magához az elítélteket, a kínpadot, mellyel a lábszárakat kissé kinyújtották, a szájterpesztőt, melynek segítségével fölpeckelték a gyanúsítottak száját, és vizet öntöttek beléje, míg föl nem pukkadtak, a tréfás álarcokat a megátalkodott rágalmazók, a pellengéreket a csalárd kalmárok, a spanyolgallért a civódó szomszédok számára, a hüvelykszorítót, mellyel vért sajtoltak a rossz muzsikusok ujjából, valamint a szöggel kivert bölcsőt, a különböző csipeszeket, harapófogókat s ollókat, melyekkel lenyisszantották a gonosz némberek mellét. Némelyik szerszám egyszerre több halált is tartalmaz. (Családi adag.) Mind e középkori borzalmak pedig csekély 50 pfennigért tekinthetők meg. De a gyermekeknek – az ártatlan kisdedeknek – belépti díja csak 30 pfennig. Micsoda méltányosság.

ÉLMÉNY

Az útról hazahozhatsz egy és más élményt, föltéve, hogy azok már akkor is veled és benned voltak, mikor otthon a vonatra szálltál. Más módja az élményszerzésnek nincsen.

GALAMBTURBÉKOLÁS

Hajnalban fölvernek álmomból szerelmes galambok. Pokoli lármát csapnak. Most figyelem meg, hogy milyen a galambturbékolás, melyet epedőnek, lágynak szoktak leírni. Ez nem igaz. A galambturbékolás kemény, érdes, mintha követ törnének. Költők, jegyezzétek meg, hogy a szerelem hangja sohase lagymatag. Próbáljatok ti is ily keményen és érdesen énekelni a szerelemről.

JÁTÉK ÉS VALÓSÁG

Utazni: színház.
Ez a tartalmától megfosztott élet, melynek csak felülete, jelmeze látszik. Pusztán képek és jelképek tűnnek elénk, s mi kedvünkre értelmezhetjük. Úgy rémlik, hogy egy képeskönyvet forgatunk, a magunk mulatságára. Micsoda függetlenség.
Mindaz, ami egyébként súlyt, értelmet, jelentőséget ad a házaknak, az intézményeknek, az embereknek, számunkra megszűnt. Játéknak tetszik az egész. Itt semmi se vonatkozik ránk, semmihez sincs közünk. Felelőtlenül mozgunk, mint a gyermekek. Csak látni, hallani, tapasztalni, élvezni, ámulni, meglepődni akarunk. Akár a művészek – a külsőség héján és vázán át -, érzékletesen sejtjük meg a mélyebb, igazabb valóságot.
A villamosok haladnak, de hogy hová és miért, nem firtatjuk. Járókelők loholnak, de hogy milyen ügyben, gondban és lázban, az rejtély. Nézzük a verekedőket a külvárosokban, s szinte gyönyörködünk abban a vérszalagban, mely homlokukról lepántlikázik. A tüntetők ordító tömegében oly pártatlanok tudunk maradni, mint az istenek.
Néha az idegen város utcáin is végighalad egy temetés. Akkor magunkra ocsúdunk. Vége a játéknak. Ráeszmélünk, hogy ez a színház komoly. A díszlet egy szakadásán, a képeskönyv egy repedésén át ijedten szemléljük a minden korban, minden földrajzi fokon lévő élet döbbenetes azonosságát.

ROTHSCHILDOK A TEMETŐBEN

Itt nyugszanak egymás mellett, fehér márványravatalok alatt, mint egy uralkodóház tagjai. A „vörös cégér”, mely valaha egy szűk utcácskában lógott kis pénzkölcsönző bolt előtt, ma diadalmasan ragyog. A családalapító erre a vörös cégérre, erre a vörös pajzsra mutatva szólt ivadékainak, kik az élet csatájába indultak, akár a spártai anya: „Ezzel, vagy ezen”.
A sírboltok márványlapján arany betűk dicsérgetik az elhunytak érdemét: „Jóság… emberszeretet… egyszerűség…” Bizonyára ékeskedtek is ezekkel az erényekkel. De a pompás emlékművek alatt, lenn a földön, a halottak ezrei feküsznek, a szegények, akiknek kidűlő, elferdülő sírkövei kétségbeesett karok gyanánt nyúlnak föl a semmiből. Ezekről nem olvassuk, hogy jók voltak, hogy emberszeretők és egyszerűek voltak. Valaki azt írta, hogy legalább a temetőben egyenlők vagyunk. Ez sem igaz.

MEDVE

A Goethe téren, a járda sarkán fekete, bozontos medve áll, két lábon, és ormótlan mancsával reklámcédulákat osztogat, melyek valami vendéglőt ajánlanak. Egy kislány, aki megpillantja a medvét, rémülten bújik anyja szoknyájába. Hiába csitítgatják, hiába magyarázgatják neki, hogy benn a medve bőrében csak egy szerényen díjazott alkalmazott lappang, annál keservesebben sír. Mitől rémült meg? A medvétől? Vagy a huszadik századi üzlet ragadozó, vérszomjas szellemtelenségétől?

NÉPEK A VONATON

Itt a fülkében figyelem útitársaimat és önmagamat.
Néha milyen megindítóak az emberek, az úgynevezett „felnőtt” emberek is. Most egyik részük hangos és vidám, gondtalanul tereferél, külön csoportot alkotva. Olykor jókedvűen hahotáznak. Az állomásokon le-fölugrálnak, de aztán a vonat átzörög az országhatáron. Vámtisztek jönnek be, kalauzok más egyenruhában, leakasztják a táblákat, újakat függesztenek oda, más nyelven.
Ekkor valami egészen kis változás történik. Azok, akik imént kacagtak, tréfáztak és oly biztosan-bátran beszéltek, elhalkulnak, háttérbe vonulnak, szinte láthatatlanná válnak. Poggyászuk rendben van, az útlevelük és lelkiismeretük is. Nincsenek „ellenséges” területen, de nincsenek többé otthon. A meghitt társaság szétszéled. Egyikük a folyosóra megy, s az ablakba könyökölve szemléli a vágtató mezőket, másikuk olvasni kezd, a harmadik maga elé mered.
Ezzel párhuzamosan egy másik átalakulás is észlelhető. Vannak a fülkében olyan útitársaink, akiket eddig úgyszólván nem is vettünk észre. Egy szerény öregúr, egy kisfiúcska meg egy kövér leány, aki a hőségben dagadt orral aludt, mozdulatlanul. Ezek most egyszerre jelentkeznek. Udvariasságuk nem fogyatkozott meg irányunkban, nem is tüntetnek ők semmivel, de „haza” érkeztek. Már hallani szavukat. A szerény öregúr szivarra gyújt, a kisfiú enni kér, a kövér leány fölébred, kölnivízzel mossa arcát, kivirul, megszépül.
Sokszor – minden egyes országhatárnál – tapasztaltam ezt a mimikrit, s mindannyiszor mélységesen meghatott őszinteségével. Magamon is hasonlót észleltem, mikor elhagytam a magyar határt. Akkor úgy éreztem, hogy pár köbgrammnyi levegőt észrevétlenül kiszivattyúztak az égbolt burája alól, s ezt csak akkor kapom majd vissza, ha én is hazatérek. Hogy ez képzelődés-e, vagy sem, nem tudom. Hogy jön-e egyszer olyan kor, mikor másképpen lesz, kötve hiszem. Hogy általában az országhatár puszta csinálmány, játék-e, azt se merném eldönteni.
De ha játék, akkor a legkomolyabb, a Iegemberibb játék ezen a szomorú és boldogtalan földön.

---

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ