Kiss Székely Zoltán: Édesanyám lelkéhez ha érek
Feledésre ítélt emlékek látogatnak,
születésem előtti időkből,
abból a korból, amikor bennem a lét
együtt kezdett dobbanni az övével.
Egy keresztúri veteményeskert,
kardvirágok a kántortanítói kertből,
a kántai iskola dohot lehelő fala,
hóvirág a kolozsvári Mariánum kertjéből,
s egy dalfoszlány –
„…alább szállnék, de nem lehet,
mert én itt senkit nem ismerek…”
Mielőtt az első palántát láttam volna
már ismertem annak tavaszi illatát,
mielőtt a kardvirágot szagoltam volna,
bőrömet simogatta leplének bársonya,
mielőtt Kézdin, a Kántában jártam volna,
megcsapott a Nemere könnyfakasztó szele,
mielőtt az első hóvirágra rácsodálkoztam,
bennem élt már az örökkévalóság lehelete,
mielőtt tüdőmbe fogadtam az első korty levegőt –
„…kicsi madár, jaj de fenn szállsz,
mi az oka, alább nem jársz…”
kérdésem már sajogva dobbant
édesanyám szívében.
Azóta tudom, hogy
menasági fecskemadár cikkanása,
gólyakelep a Feketeügy mentén,
keresztúri vén körtefa árnyékadó lombja,
kolozsvári tejszínhabos gesztenye íze,
hófehér kakasmandikó az Ebhátról,
mind értem jajdult e világra,
mikor megszülettem.
Mikor édesanyám lelkéhez érek,
feltámad bennem
öt érzék muzsikája –
a szülőföld.
2021. január 30.
Pusztai Péter rajza