Úgy hittem, még gyermekként,
halottak könnyei a kavicsok.

Hogy az édenelőtti kövek, holtak anyanyelvén beszélnek,
s ha költőid sorban temeted, ünnepek születnek,
valami nem személyes örökkévalóságnak állítanak szép emléket.

Egyik álmomban, újra számoltam mind:
a kavics-könnyek hiánytalanul megvannak!
Csak a hegyek, az égbenéző sziklákon felejtett édeni kertek,

a belső terek, azok egyre fogynak, lassan eltűnnek.
Miként a bennünk lobogó lázongó szavak,
mielőtt értelmet adnának mindennek,
nem értettem – el hova lesznek, minek sietnek.

(forrás: HEPEHUPA, 2020/3)