Fejezetek Székelyföld technikatörténetéből. Szerkesztette Márton László

(Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2019, borítóterv Szilágyi Júlia)

Tizenkét tanulmány – tizennyolc szerző, akiknek a neveit kifelejtették a szövegtestből, így nyomtatás után egy külön papíron minden példányba beragasztották. De hát ez inkább  csak szépséghibája ennek az igen érdekes és hiánypótló könyvnek.
A közel 350 oldalas kötet a kerámiakészítésre, a bányászatra és kohászatra, a harangöntészetre, a sóbányászatra, a fakitermelésre és -feldolgozásra, a textil- és bőriparra, az üveggyártásra, a vízimalmokra, a villamos energia hasznosításának kezdeteire és a székelyföldi céhekre összpontosít, ugyanakkor érdekességként az oklándi unitárius templom festett kazettáiban fellelhető különleges időmérést is részletezi.
Amint a könyv szerkesztője, az immár nyolcvan esztendős Márton László gyergyószentmiklósi mérnök megjegyzi, elsősorban olyan területek előtérbe helyezésére törekedtek, amelyekről mindeddig nem jelentek meg átfogó munkák, illetve olyan térségeket emeltek ki, amelyek mostanig az erdélyi és székelyföldi ipartörténet tekintetében fehér foltoknak számítottak.
Jómagam Márton László nevével már a romániai rendszerváltás előtt találkoztam, amikor az egykori gyergyószentmiklósi öntőde igazgatójaként, a magyar műszaki nyelv megőrzésének a hitvallásával, könyveket-tanulmányokat írt a súrlodástanról, a zsebszámítógépekről, más időszerű műszaki témákról, de igazi szerzői virágzása 2000 után bontakozott ki. Kezdetben az erdélyi harangokról állított össze egy szokatlan formátumú és felépítésű, nagyon szép kiállítású könyvet, amelyben versek találkoztak képletekkel, jelenkori fotók középkori rajzokkal és Román Viktor (1935-1995) szobor-reprókkal, népköltészeti sorok valamiféle számmisztikával. És Hargita megye harangjainak majdhogynem teljes jegyzéke pedig annak a magyarázatával, hogy az öntési hibák, az ón-zárványok, a fagyok és a kifáradás nyomán hogyan is válnak rekedtté, majd némulnak el a harangok.
Márton László a két kultúra, a művészetek, az irodalom, valamint a természettudományos és műszaki műveltség egymásra találásának legalább olyan apostola, mint az emlékeinkben élő, idősebb Toró Tibor (1931-2010) fizikus professzor, akinek a neutrinóról is Szilágyi Domokos (1938-1976) vagy éppen valamilyen konstruktívista szobor jutott az eszébe, ha nem éppen a Divina Commedia, netán egy Harag György (1925-1985) rendezés.
Kimondottam örültem, amikor azt láttam, hogy Márton László gyakorlatilag évente megjelentet egy-egy újabb kiadványt. Az erdélyi vízimalmokról, a toronyórákról, több erdélyi tájegység és település technikatörténeti örökségéről. És Kós Károlyról (1883-1977), nem a regényíróról, a drámaíróról, nem az építészről, nem a politikusról, a Kiáltó Szó szerzőjéről, hanem Kós Károlyról, a művészi kovácsoltvas formatervezőjéről, akinek a neve eszünkbe sem jut, amikor lenyomjuk egy-egy patinás erdélyi középület bejárati ajtajának a kilincsét.
„ Mérnök vagyok és megtanultam, hogy minden építmény csak akkor szilárd, ha a szerkezete jó, az anyagok megfelelőek, a munka becsületes „ – írta Kós Károly 1925-ben Reményik Sándornak (1890-1941). Nos, a gyergyói Márton László mérnök könyvei is ugyanilyen építmények. Egy huszonegyedik századi reneszánsz ember alkotásai, aki az erdélyiségbe vetett hittel kutatja a múltat, és most több szakember munkájának az összegzéseként megint egy olyan kötetet tett le az asztalunkra, amelyet nagy-nagy érdeklődéssel olvashat-lapozhat bárki, aki úgy érzi, hogy számára a múltat, a történelmet nem kizárólag a fejedelmi névsorok, a csaták és háborúk jelentik, hanem elődeink értékteremtő hétköznapjainak a huszonegyedik századig elérő láncolata.