SZOPÓS FENEVADAK

Régi szokásom, hogy azokban a városokban, ahova megérkeztem, tiszteletemet teszem az állatoknál is. A városok lakói részint emberekből, részint állatokból állanak. Semmi okom, hogy közöttük döntő különbséget tegyek. Sokszor az utóbbiak érdekesebbek is, mint az előbbiek.
A berlini állatkert afféle gyermekállatkertet mutat be, helyesebben állatóvodát, ahol békés egyetértésben tanyáznak egymás mellett a fenevadak kisdedei és csecsemői, a pár hetes szopós oroszlánok, a tigrisek és párducok, a farkasok és rókák, a hiénák és medvék, sőt a tevék, majmok, elefántok is. Drótsövénnyel elkerített kertjükben fekszik egy hatalmas szukakutya. Az táplálta a kicsinyeket.
Kedvesek és bájosak ezek a csöppségek, mint általában a gyermekek, akikből később harapós nyárspolgárok, sanda kalandorok, többszörös gyilkosok lesznek. Pajkosan hancúroznak. A kis oroszlán egy sárga cicához hasonlít, s a kistigris meg a kispárduc az első unokatestvére. Szegény kisfarkas örökké éhes, mert a kisróka a hosszú, ravasz orrával minden élelmet elcsen előle. A kishiéna orráról tej csöpög, olyan ártatlanka, hogy ebben a pillanatban az állattársadalom hasznos és dolgos tagjának ígérkezik, még semmi sem vall arra, hogy erjedő hullákat szeretne kiásni a sírokból. Aztán a kismedve szakasztott olyan, mint egy játékmackó, bele lehetne tenni egy játékosbolt kirakatába. A kisteve púpjával holmi fiúcskára emlékeztet, aki hátitáskájával ballag az iskolába. Hát a kismajom? Az már most is nagymajom, időtelen, pákosztos tréfamester, akár a szülei. Amott tűnődik a kiselefánt, bölcsen, egy koraérett gyermek mélaságával. Szeretnék nekik sok szépet és meglepőt jósolni. Sajnos azonban tudom, hogy az átöröklés törvényénél fogva ki-ki a maga mesterségét folytatja majd. Közönséges fenevadak lesznek, legjobb esetben lelkiismeretes, állatkerti alkalmazottak.
Nem érdektelen megfigyelni, miképp viselkednek velük szemben az emberek. Kisfiúk és kislányok tépázzák a fülüket, pofozzák, gyomrozzák őket. Fölháborító, milyen vérengzőek ezekkel a senkinek se vétő vadállatokkal szemben. Facér, hervatag színésznők, akik valaha Strindberg darabjaiban szerették volna játszani a démont, lefényképeztetik magukat néhány ilyen kis bestiával az ölükben, hogy mint nagy bestiák mutatkozzanak be lanyhuló kedvesüknek. Jámbor családapák, régi papucshősök, akiknek otthon „hallgass” a nevük, diadalmasan egy tigrist akasztanak készen vett nyakkendőjükbe, vagy oroszlánt a potrohukra, egy párducot a vállukra, s a fényképet hazaviszik hitvesüknek…

KOLDUS A BUDAPESTER STRASSÉN

Este a Budapester Strassén találkám van egy szálloda előtt. Le-föl járkálok, és várok a szálloda sarkán. Egy őszbe csavarodó koldus rimánkodik:
– Családom van, négy gyermekem.
Adok neki tíz pfenniget. Tovább megyek. Amint kényszerű sétámon visszatérek hozzá, újra elém áll:
– Családom van, négy gyermekem.
Érdekes, gondolom. Nem ismert meg. Azt hitte, hogy valaki más. Mindegy. Alamizsnálkodjunk.
Már el is felejtettem őt, mikor pár perc múlva megint csak hozzá érkezem, és ő megint csak jelentkezik:
– Családom van, négy gyermekein.
Beléhullajtok kalapjába tíz pfenniget. Az ügy kezd kínossá lenni. Nem a pénz miatt. A helyzet miatt. Ez a helyzet: tragikus is, meg komikus is. Jó volna szökni innen. De nem merek kitérni utamból, mert attól tartok, hogy közben elvétjük egymást barátommal. Silbakolnom kell, mint katonának az őrhelyén. Nini, ismét figyelmeztet:
– Családom van, négy gyermekem.
Kétségtelen, hogy szövege nem valami változatos, de annál meghatóbb. Becsületes ember. Gyermekeinek száma sohase szaporodik a hatás kedvéért. Becsületes koldus. Már csak azért is támogatni kell. Kerülök-fordulok, s messziről hallom: – Családom van, négy gyermekem.
Megállapítom, hogy nem vak, lát, mégpedig jól lát. Ennélfogva rossz megfigyelő. De mit tesz ez ? Egy koldusnak nem kell okvetlen jó megfigyelőnek lenni. Attól még kitűnő koldus lehet. Ismerek írókat, akik rosszabb megfigyelők. Isten nevében, itt van. Lassabban ballagok, hogy minél későbben találkozzunk. Az út azonban mindig hozzá visz. A régi nótát fújja:
– Családom van, négy gyermekem.
Most már gyanakszom. Ugrat ez engem? Bolonddá tart? Kipróbálja, hogy meddig bírja idegrendszerem és erszényem? Tönkre akar tenni apródonként? Ugyan. Micsoda tíz pfennig? Bele kell menni. Legközelebb majd kipuhatolom, mi lehet szándoka mögött. Szaporázva lépteimet, visszasietek, fülelek, nincs-e hangjában gúny. A hang színezés nélkül rebegi:
– Családom van, négy gyermekem.
Fogja, kedves öreg. Lehet, hogy szigorú üzleti elvei vannak, melyek szerint nem szabad kihagynia egyetlen járókelőt sem. A rendszer embere, a rendszer rabja és őrültje. Lehet, hogy kapzsi és ragadozó. Egy milliomos veszett tán el benne, igaz, hogy alaposan. Nézzük meg a szemét. Majdnem könnyezve könyörög:
– Családom van, négy gyermekem.
Tehát teljesen jóhiszemű. Minden alkalommal külön téved. Előtte én pusztán az utcán sétáló úr vagyok, minden ismertetőjel és egyéniség nélkül. Ez nem valami hízelgő. Mi tűrés-tagadás, föl is háborít, hogy csak ilyen nullának néz. Bosszút álljak érte? Gyerek-ség. Hiszen egy darabig ő is csak a koldus volt előttem. Azért is rójjuk le az adót. Lám, mily határozottan int:
– Családom van, négy gyermekem.
Így hányódom fél óráig különböző kétségek között, anélkül hogy el tudnám dönteni, miért szólít meg ennyiszer. A játék folyton ismétlődik.
Amikor barátom megérkezik, én kerek 1 márka 90 pfenniget nyújtottam át – tíz pfennigenként – a rejtélyes koldusnak. Nem ezt hánytorgatom föl. De még ma is furdalja oldalamat, hogy ki lehetett, és meddig folytatta volna?

Pesti Hírlap, 1931. szeptember 13.

(Folytatjuk)