Azért vagyunk mi, portestűek,
hogy csirkét együnk, prézlibe forgatva,
pirosra kupálva,
mert amíg ezt tehetjük,
nem lehet olyan nagy baj a világgal –
melléje töltsük tele poharunk
nemes aszúval,
(asszonynak talán fél is elég)
s azt köszöntsük
a sohaháborúra
a nincséhezésre
s a nemlélekfagyásra –

mert mindent készen kaptunk:
földtől a csirkét,
égtől a jóféle nedűt,
hogy sokasodjunk emberül,
s nekünk csak annyi a dolgunk,
hogy egyensúlyt tartsunk a bőségben
és osztjuk-szórjuk két kézzel,
mert egyedül túl lehet élni
a komfort szépérzékét,
de igen unalmas lenne.
Így aztán ha eljön
(és persze hogy eljön egyszer,
valamikor, holtbiztosan )
s szemedbe röhög szemtelen’,
te dobd eléje a lerágott csontot,
mert csak azt veszíted el.