Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (128.)

Ádám Gyula: Arcpoétika

(HMKK könyvek, Csíkszereda, 2006, szerkesztés, szöveggondozás, román nyelvű szöveg Cseke Gábor, angol szöveg Boros Csilla)

Finom kis szójáték lenne? Ars poetica. Költői hitvallás. Arcpoétika. Fotóművész hitvallás?
Dehát József Attila óta már tudjuk: “Költő vagyok – mit érdekelne/engem a költészet maga?/ Nem volna szép, ha égre kelne/az éji folyó csillaga.” De azt az 1937-es versét már így zárja: „Én mondom: Még nem nagy az ember./De képzeli, hát szertelen./Kísérje két szülője szemmel: /a szellem és a szerelem!”
Igen, a szellem és a szerelem. Mert a fotóművészet egyik nélkül sem működik. A szellem: az alapos technikai ismeretek, a racionális kompozíciós elvek, a fényviszonyok ismerete, a kellőképpen kiválasztott pillanat nélkül aligha lesz a manapság bárki által elérhető tömeggyártásból kiemelkedő fotó. De a szerelem, vagyis az érzelmek, a téma iránti érzékenység nélkül sem lesz igazi alkotás a fotó, csak valamiféle hideg, gépies, senkiben visszhangot nem keltő megörökítés.
Amikor viszont a kettő találkozik és ráadásként még hozzácsatlakoznak a képzőművészeti készségek, akkor ezt a találkozóhelyet nyugodtan nevezhetjük akár Ádám Gyula térnek is.
Ebben az albumban a már sokféle díjjal kitüntetett és mindenfele ismert, keveset nyilatkozó és önmagáról nem szívesen beszélő fotóművész (sz. 1961) kivételt tesz: beszámol gyermekkoráról, középiskolai éveiről, fotó- és képzőművészekről, pedagógusokról és mindenekelőtt a kisebb-nagyobb közösségekkel való többszörös találkozásairól, amelyek lehetővé tették, hogy soha nem a kívülálló rálátásával, hanem az alaposan megismert életformák érzékenységével és lelki átélésével válassza ki és közelítse meg témáit. Akár úgy is fogalmazhatnék: soha nem csupán exponál, hanem ott van mindabban, amit megörökít.
Ebben a kötetben sok a portré. Roppant kíváncsi vagyok, hogy az elkövetkező években a portréfotózás merre vezet.
Amikor az unió személyiségvédelmi előírásai lehetetlenné teszik azt, hogy a fotós csak úgy rábukkanjon az utcán vagy bárhol máshol egy- egy érdekes arcra és azt közzé is tegye. Mivel az arcot is éppen olyan jogvédelem illeti meg, mint a hangot és a szöveget. És amikor mégis milliószámra jelennek meg az okostelefonos szelfik a közösségi oldalakon, persze, mindig a készítője számára előnyös helyzetben vagy szögben. És amikor a mesterséges intelligencia már önmagától is tud olyan arcokat alkotni, amelyek egész egyszerűen megkülönböztethetlenek a természetestől.
Melyik az igazi és melyik a valódi?
Gondoljuk csak el: milyen nehéz és körülményes volt egykor, a fényképezés hőskorában, magnéziumfényes villanásokkal, előre beállított testtartásokkal és arckifejezésekkel vegyszeres üveglapokra vagy később filmekre rögzíteni mindazt, amit az időtlenségnek szántak.
Igen, nem volt egyszerű, de a neheze csak ezután következik. Hiszen József Attila már ugyanebben a versében jelezte: a mindenséggel kell mérned magad!

2021. február 6.

Szóljon hozzá!