MAGYARÓRA A BERLINI EGYETEMEN

1

A berlini egyetem magyar intézete az év elején ingyenes tanfolyamot hirdetett. Azt hitték, hogy mindössze néhányan fognak jelentkezni. A mostani világválság arra kényszeríti az embereket, hogy a mindennapi kenyér után fussanak, csak a gyakorlati szempontot tekintsék, s érdeklődésüket is ehhez mérik. Ennek tulajdonítható, hogy a háború után az angol nyelv tanulása annyira föllendült. Ez a kulcs azokhoz a páncélszekrényekhez, melyekben schillingeket és dollárokat őriznek. De kit érdekelhet a mi nyelvünk, mely rokontalanul és elszigetelten – csodaként – él Európa keletén, s olyan kincseket rejt, melyeket semmiféle tőzsdén nem jegyeznek: például Aranyt.
A tanfolyam hirdetőit nem kis meglepetés érte. Több mint ötszázan iratkoztak be, mind sült németek. A tanárok zavarban voltak. Eleinte maguknak se tudtak számot adni, miért sereglettek annyira a tanítványok. Éltek a gyanúpörrel, hogy ezek jobbára munkanélküliek. A német munkanélküliek tudniillik ezekben a cudar években legalább tanulnak, mindent, amihez ingyen juthatnak hozzá a különböző tanfolyamokon és szabadegyetemeken: a lakatos csillagászatot, a kefekötő Kant utáni bölcseletet, a kádár szanszkrit nyelvtant. Sohase lehet tudni, minek láthatják majd hasznát. Aztán, ha ez a sanyarú élet elmúlik, legalább nem múlik el tétlenül.
A kimutatások beigazolták, hogy a vezetők ebben a föltevésükben csalatkoztak. A jelentkezők zömét nem a munkanélküliség hajtotta oda, hanem a magyarsággal való érzelmi kapcsolat. Egyik-nek-másiknak magyar volt az ükapja, vagy a dédanyja. Már rég elnémetesedtek, de lélekben visszavágyakoztak hozzájuk. Törleszteni akarták a múlt adósságát. Egy diák Budapesten beleszeretett egy leányba, s azzal akart levelezni. Jött egy cselédleány is. Az mint dajka szolgált egy magyar családnál. Titokban járt el az esti tanfolyamra, hogy megtanulja annak az ötéves fiúcskának az anyanyelvét, akinek eddig nem értette a szavát. Akadtak nyelvészek, történészek, irodalmárok és kereskedők is. De a hallgatóság egy töredéke még magának se tudta megmagyarázni, mi hozta ide, mert az ok mélyebb volt, semhogy öntudatossá vált volna benne. Talán a kíváncsiság, a különösség varázsa, vagy – nem tudományos szóval -: a szeretet.
Engedélyt kértem, hogy eljárhassak a tanfolyamra. „Magyarul beszélni” eddig rendszeresen sohase tanultam. Berlinben igyekeztem pótolni ezt a mulasztásomat.
A kezdőkkel kezdem. Beülök az utolsó padba, szerényen. Némi lámpalázam van. Előttem az a két „magyar nyelvkönyv”, mely Berlitz módszere szerint a nyelvet magával a nyelvvel érteti meg, eleven példákkal, kerülve minden elméletet. A tanítás az első pillanattól kezdve csak magyarul folyik. Sohase fordulnak német segítséghez. Tanárnak, tanítványnak egyformán tilos ez.
Vagy húszan vagyunk a teremben. A tanulókat kis csoportokba osztják. Jobbára fiatalemberek ezek, de vannak közöttük idősebbek, akiknek már deresedik a halántékuk, s leányok is, jócskán. Az egyik leány szőke, szemüveges, s oly piros az arca, mintha valami megismétlődő gondolattól minden pillanatban élénken elpirulna és arcszíne e sok elpirulás összefutása volna.
– Üljenek le – szól a tanár, mikor belép. – Folytatjuk – mondja tagoltan, a száját tátogatva, szinte csücsörítve – a tizedik gyakorlatot. Hányadik oldalon van ez, Weiss kisasszony?
– Ti-zen-hét – feleli Weiss kisasszony, akinek olyan piros az arca, mintha állandóan elpirulna. – A ti-zen-hét – gondolkozik. -A ti-zen-he-te-dik – javítja ki magát, de most egy lélegzettel, hősies erőfeszítéssel fújja: – A ti-zen-he-te-di-ken.
– Nagyon jól van. Ez a gyakorlat csakugyan a tizenhetedik oldalon van, vagyis a tizenhetediken. Olvassunk. Knopf doktor. Hogy hívják önt?
– Knopf- feleli Knopf doktor.
– Knopfnak, kérem, Knopfnak. Az ön neve Knopf. Ez a vezetékneve – s erre megragadja Knopf doktor kezét, és a padból hirtelen kihúzza, az ablakig vonja. – Mit csinálok én most önnel? Vezetem. Az ön első neve is így vezeti a másikat, a keresztnevet. Ezért vezetéknév. Mi az ön keresztneve?
– Gyula – szól Knopf doktor. – Dr. Knopf Gyula.
– Kitűnő. Most mondja meg, hogy kicsoda a német köztársaság elnöke?
– Hindenburg.
– De mi a keresztneve? Ejnye. Ön nem tudja Hindenburg keresztnevét? Egy németnek kell tudnia Hindenburg keresztnevét. Pál. Hindenburg Pál. Olvasson!
– „Toll” – olvas Knopf doktor. – „A tollal papírra írunk.”
– Hány toll ez ? – vallatja a tanár, aki magasba tart egy tollat.
– Ez egy toll.
– Hát ez hány toll ?
– Két – feleli Knopf doktor.
– Nem. Ez kettő. Kettő. Ez két toll. Ez pedig négy. Kétszer két toll, az négy toll. Kétszer kettő az négy. Folytassa, kérem!
– „Kéz” – betűzgeti Knopf doktor. – „Ez az én kezem. A kezemmel írok.”
– Helyes – szakítja félbe a tanár. – Most emelje föl a kezét!
Csönd van. Hosszú csönd. Knopf doktor a homlokát ráncolja.
Én izgatottan várok, hogy mi lesz.
De pár másodperc múlva csoda történik itt, Berlinben, a német főváros szívében, ahova behallik az Unter den Linden vad lármája, és Knopf doktor, aki Hamburgban született és eddig még sohase járt a Duna táján, miután mindent meggondolt és megfontolt, lassan, de határozottan, bizonyos diadallal tényleg fölemeli a kezét.
A tanár boldogan mosolyog. Knopf doktor is boldogan mosolyog. Én is boldogan mosolygok.
Szeretnék tapsolni nekik.
Egyelőre elhanyagolom dolgaimat, hátat fordítok ennek az izgató városnak, amellyel ismerkedni jöttem, nem törődöm könyvekkel, képekkel, szobrokkal, itt kuksolok a tanteremben, a melegben, figyelem az emberi lélek rezdüléseit a nyelven keresztül. Ennél nincs nagyobb élmény, kalandosabb utazás.
Másnap a haladókkal haladok. Ezek már régebben tanulnak, olyik több éve. Egyesek jártak Magyarországon is. Egy irodalmi doktor bekóborolta a Bakonyt, a Hortobágyot, tanulmányt írt népünkről s a körében élő németekről. Szótárral valamennyien olvasnak újságot, könyvet.
A tanár már nem is rágja szájukba úgy a szavakat, mint a kezdőknek, eléggé gyorsan beszél, egymásba öltve mondatait, természetesen nem azzal a hanyag közvetlenséggel, mint mikor majd óra után belém karol, s a folyosón utaló félmondatokkal érteti meg magát.
A nyelvkönyv szövege alapján épp Budapestről esik szó, a Nyugati pályaudvarról, az Erzsébet-hídról, a Gellérthegyről. Szóval otthon vagyunk.
Egy sápadt, gyászruhás fiatalember – fia egy berlini egyetemi tanárnak – olvassa:
„A Margitszigeten nagy sétát tesznek, megnézik a romokat, Arany János tölgyeit…”
– Kicsoda volt Arany János?
– Egy költő.
– Nem egy költő volt. Költő volt. Melyik században élt?
– A tizenkilencedikben.
– Tudna más magyar költőket is említeni?
– Madách Imre.
– Mit írt Madách?
– „Az ember tragédiájá”-t.
Könnyek szöknek szemembe. Úgy tekintek rájuk, mint rokonaimra, akik nem a vér, hanem a szellem erősebb jogán atyafiaim. Egy leány folytatja az olvasást:
„Ebéd után kimennek a Városligetbe, megnézik Vajdahunyad várát és a Szépművészeti Múzeumot..”
Az irodalmi doktor, aki leginkább járatos nyelvünkben, valóságos előadást tart Budapestről. Képzeletben fölmászik a Halászbástyára, onnan tekint le a Dunára. Fesztelen, kedves társalgás folyik.
Lépten-nyomon meglepődöm tudásukon, készségükön, tájékozottságukon. De alig öt perc után észreveszem, hogy figyelmem lankad. Fülelnem kell. Milyen nyelven is beszélnek ezek? Magyarul, mégpedig folyékonyan, szinte tökéletesen, többnyire helyes kiejtéssel, gyéren jelentkező, csip-csup nyelvtani hibákkal, melyeket azonnal maguk javítanak ki. Hangsúlyukban azonban van valami tétovaság, a ragokat – hogy úgy mondjam – minden meggyőződés nélkül biggyesztik a szavak végére, hangzóik is mások, az ő hangzóik ezek, s a dallam, a nyelv lekottázhatatlan éneke, merőben idegen. Sejtem, mennyi vívódás és verejték után tehettek szert erre is, s igyekszem nem elárulni magam, úgy viselkedni, mintha otthon, az enyéim között volnék, de amint huzamosabban hallgatok rájuk, homlokomon egyszerre feltűnik az omega-ránc, az erőlködő figyelemnek az a torz görcse, melyet önkéntelen, de annál szemtelenebb orrfintorgatások kíséretében magam is láttam idegenek arcán, akikhez az ő nyelvükön szóltam, az idegenek jóindulatot mímelő, leereszkedő, de titokban bosszankodó arcán, akik annak előtte még udvarias esküvel erősítgették, hogy milyen kitűnően bírom a nyelvüket. Kétségbeesés és harag öntött el ilyenkor. De ebben a pillanatban teljesen megértem őket. Egy halott, félig-tudott nyelvet könnyebb volna követnem, mint ezt a magyart.
Egyébként ismeretükben néha kisebb-nagyobb hézagok is mutatkoznak. Valamelyik azt tudakolja a tanártól, hogy mi az „élvezetes”, mert nem tudja sem ő, sem a többiek.
– Az – feleli a tanár -, ami jó, kellemes, üdítő. Cigarettázni élvezetes. Tanulni nem élvezetes – s itt mindnyájan elmosolyodnak, jelezve, hogy fölfogták az értelmet és a tréfát. – Élvezetes az, ami élvezetet okoz.
– Ami élvezetet okozza – ismétli a tanítvány.
– Hopp – helyesbíti ki a tanár -, nem okozza, hanem okoz. Ez az élvezet határozatlan. Milyen esetben alkalmazzuk a tárgyas ragozást?
Fölsorolják azt az öt nevezetes esetet, melyet sokkal jobban tudnak, mint én. De mihelyt élő szavakon kell bizonyítani tudásukat, megtorpannak. A tanár példákkal szolgál:
– Látok valamit, látok egy házat. De látom azt, vagy emezt a házat. Látok ezt-azt. De látom ezt. Látok egy embert. De látom Istvánt, látom Debrecent, látlak téged és látlak titeket, benneteket. Látok valamit. De látom őt, látom magamat, látom valamelyiket. Látok mindent. De látom mindenét…
Őszintén szólva kissé kerengeni kezd velem a világ. A tanár folytatja:
– Látni. Meglátni valamit. Fellátni a hegyre. Ellátni messzire. Ellátni valakinek a baját, megverni, elpáholni. Ellátni valakit valamivel. A látás egyik érzékünk. De a látás vendégek látása is. Most térjünk át az igekötőkre. Jelen időben, állító módban az igekötő nem válik el az igétől. Ellátok valakit. Ha tagadok, az igekötő elválik. Nem látok el valakit. A jövőben megfordítva van: az állításban válik el az igekötő, s a tagadásban az igéhez tapad. El fogok látni valakit. Nem fogok ellátni valakit. Természetesen ez alól is megannyi a kivétel. Mihelyt valamit kiemelek a jelenben, az igekötő elválik. Viszont a jövőben éppen akkor nem válik el. Akkor látok el valakit, ha megérdemli. Akkor fogok ellátni valakit, ha megérdemli. Ellenben jelen időben tagadó alakban se válik el az igekötő, amennyiben magát a fogalmat hangsúlyozzuk egy másik fogalommal szemben. Nem ellátok valakit, csak támogatok…
Most már határozottan szédülök. Lehet-e ezt megtanulni? Általában lehet-e bármelyik nyelvet megtanulni? Nem, csak tudni lehet. Részvét csordul meg bennem, mikor ezek a kedves, drága tanítványok komoly arccal jegyezgetnek. Mindez kárpótlásul szolgálhatna nekem a der die das s a német szórend minden iskolai gyötrelméért. Mégis inkább a reménytelenség fog el, mert elképzelem, milyen lehet a mi „tökéletes” német nyelvtudásunk.
Miért üldögélek itt ily sokáig? Nyilván kellemes, hogy ennyire foglalkoznak velem. Mert ezek a hivő áhítatos lelkek nem a magyar nyelvet tanulmányozzák, hanem engem, aki magam vagyok ez a nyelv, minden leheletével és zenéjével, minden szabályával és kivételével, mely épp oly kevéssé magyarázható nekik és nekem, mint vak ösztöneim, kiszámíthatatlan szeszélyeim. Alázat tölt el. A természet, az eleven élet egy darabkájának érzem magam, melynek vérsejtjei, idegrostjai egy ismeretlen rendeltetésű világmindenségben rejtett és végzetes törvényszerűséggel élnek, akár azok az igék, melyeket lelkemben hordozok. Úgy rémlik, hogy a titokban, mely körülvesz mindnyájunkat, minden népet és minden embert, mi is mint titkok mozgunk előre, valami kifürkészhetetlen cél felé.

Pesti Hírlap, 1931. augusztus 23., 30.

(Folytatjuk)