Duplán létezek,
mint bálra sminkelt arc,
s annak lehántott valója.

Egy belőlem kint,
a köznapi taposóban,
hol hetet-havat
halmozok kazalba,
gazdasszonynak a lé állagát
boncolom tudományos fokon,
hentessel meg a karaj árát
alkudom, ha tudom –
aztán estig az ordináré politikát
meg a meccs-intrikát vitatom.

A másik ott van valahol
a bőr, a rost kerítése mögött,
mint egynyári lepke
a szív nyomtalan pázsitján
viseli bennem az ÉN lehelet-szárnyát,
a még épnek tudott esszencia
szivárvány-hímporát.

Ott van, a szem-nem-rontotta,
ujj nem bontotta-belzugokban
s néha beszélek hozzá,
de csak gondolatban,
leheletem szele el ne fújja
szárnyáról az éket,

hogy mint isten-hajtás
növekedjen bennem
amíg van Nap, s ingája
körbejár felettem.