HOLLANDIA (részletek)

Minden népet legjobban az írója jellemez. Ennélfogva itt maguk a népek ismerkednek egymással az íróik által. Van ebben valami hatalmas és nagyszerű, s valami kedvesen-megindító is.
Amint a franciák a „forradalom nagyanyjáról” beszélnek, úgy beszélünk mi a PEN Club anyjáról. C. A. Dawson Scott a PEN Club anyja. A PEN Club alapítója, szervezője, kedélyes mamája vidám, kövérded, kéneső-eleven lady, aki csak az ő rendetlen, neveletlen gyermekei között érzi jól magát, s minden írót fiának tart, korra és nemzetiségre való tekintet nélkül, rázza a kezüket, mosolyog rájuk, majdnem barackot nyom a fejükre is, mert tudja, hogy ezek a haszontalanok mindig rosszban sántikálnak.
Mi azokat keressük, akiket már jól ismertünk, minekelőtte láttuk volna őket testi mivoltukban. Egyikről-másikról itt van néhány gyorsfénykép.

Galsworthy, az angol. Szikár és egyenes, mint a cserfa. Az arca rózsás. Ő a szellem gentleman-e. Ezüstfeje – szépen megőszült ezüstfeje – messzire világít. Shakespeare-t idézzük rá, a Julius Caesar-ból: ,,His silver hairs Will purchase us a good opinion”.
Georges Duhamel, a francia. Gömbölyű, kopasz gyerekfeje van, s nagy, kerek pápaszeme. Ez még kerekebbé teszi fejét, s még gyermekesebbé. Mintha egy okos, gúnyosan mosolygó fiúcska ókulát nyomna az orrára holmi iskolai színielőadáson.
Theodor Daubler, a német. „Észak és dél között bolyongó vándor.” Wagneri isten-szakálla az óraláncáig ér.
Massimo Bontempelli, az olasz. Sörénye már deresedik, de fürge, mint egy kamasz, a száján nem fakul a latin mosoly.
Korrodi, a svájci. Kritikus. Egészséges, friss, egyensúlyozott, akár az országa. Ez a kritikus csak igazságos lehet.
Salom Asch, az örökké lázas és lobogó jiddis regényíró.
Karl Schwitters, a német dadaista, a központozás esküdt ellensége. Egyik szeme szürke, a másik barna.
A. Koskenniemi, a finn. Kék költő-szeme mély, hűvös tó.
Francisco Dos Santos Taveres, a portugál. Már neve is dallamos robbanás, rakéta, színes csillagokkal és virágfüzérekkel.
Tse Hsiunk Kuo, a kínai. Ez a sárga, rokonszenves fiatalember csak egyetlen szavazatot követel magának, annyit, amennyit a legkisebb nép kap, s az irodalmi egyenlőség nevében nemes könnyelműséggel a zöld asztalra dobja négyszáz millió kínaiját, és eljátssza egy másodperc alatt, mint valami nagyúri kártyás.
Robbers, a holland. Gyermeteg és gúnyos, az üde öregségében.
Kazimierz Wierzynski, a lengyel. Szőke, ifjú és szemüveges. Az olimposzi költemény világnyertese. Külsejében is annyira költő, hogy ha nem ismernők arcképeiről, egy nagy tömegben is rá kellene mutatnunk, föl kellene fedeznünk, s meg kellene adnunk magas rangját.

Ez a sok ember őszinte és mohó kíváncsisággal vizsgálja egymást. Mit is tudunk a népekről? Mit tudunk például az izlandiakról? Jégkupacok és fókák közt képzeltük el őket, prémekben, kucsmákban, mindig dideregve. Most egy izlandi író elmeséli, hogy ilyenkor Izland szigetén ők is szenvednek a melegtől. Ha ezután Izlandról olvasok, rá fogok gondolni. Ő se hiszi majd, hogy a magyar írók távol keleten lovon nyargalnak be kiadójukhoz. Tapasztalatokat, emlékeket gyűjtünk. Azt hiszem, hogy ez az ilyen összejövetelek mélyebb, igazi értelme.

Egyébként játszunk egymással és a nyelvekkel. Mindenki hallani akarja a másik nyelvét. Ki-ki vizsgázzék le. Szavaljuk például Verhaeren mutatványosan-zengő versét. A szél-t. Rendezzünk szóhangversenyt. Muzsikáljanak a különböző nyelvek.
A francia zümmög, s orrhangján ezt mondja: „Le vent sauvage de Novembre„. Csupa a van itt. A költemény elejétől a végéig csattog-pattog, haragszik, kavarog.
Mit csinál a német? Így szól: ,,Der Wind, der wilde November-Wind”. Az i az úr ebben a versben. Minden sír-rí, visít és sivít, sipít, mint a síp.
Az angol homályosan, baljósan jajgat: „The wilde wind of November”. Az ei, ez a nyivákoló, gyermeknyöszörgésre emlékeztető kettős magánhangzó kíséri a szél nyögését, rejtélyesen.
A magyar sziszeg és harsog és dörög: ,,A végtelen vad réteken Novembert trombitál a szél”. A szél beszél és énekel a kéményekben, félelmesen, a rémület éles é-ivel, a rémület fejhangján, és mindenki fél.
Ki van még itt? Johannes Semper, észt írótársunk. Megkérjük, hogy ő is mondja el a verset. Náluk a szél neve gyermeteg hangutánzással: tuú. Ennélfogva az egész költemény lezuhan a legmélyebb, legsötétebb hangnyolcadba. Észtül a szél festőbetűje az u. A szél folyton fú és csupa ború és csupa bú és azt mondja: tuú.

Édes bábeli nyelvzavar, mely szépíted és színezed a világot, milyen bohókás és bosszantó is tudsz te lenni néha, mikor az emberek nem a lelkek muzsikáját akarják sejteni és élvezni, hanem igazán meg is akarják érteni egymást, hogy valamit elhatározzanak s törvénybe iktassanak.
Abban a lovagteremben folyik a tárgyalás, melyben a holland királynő az országgyűlést szokta megnyitni, a Ridderzaal-ban.
A szónokok franciául, angolul és németül beszélnek. De minden beszédet, mely elhangzik, nyomban tolmácsolják a másik két nyelven is. Három tolmács figyel, tölcsért formálva füle köré. Kemény munkájuk van.
Egyik-másik szónok kiejtése valóban sajátos. Megesik, hogy valakit, aki franciául szólalt föl, mindenki megértett, kivéve a franciákat. Ők tolmácsot kérnek. Erre a tolmács a francia beszédet franciául tolmácsolja.
Néha viszont a tolmácsokat nem értik. Más tolmácsokat hozatnak, akik a tolmácsokat tolmácsolják, majd megint új tolmácsokat, akik a tolmácsok tolmácsolóit fogják tolmácsolni, és így tovább.

Hadd álmodozzam még róluk. Erről a háromszázötven emberről, aki folyton ír. Erről a háromszázötven íróról, aki vagy ír, vagy arra gondol, hogy már megint nem ír, és újra írnia kellene.
De mi a csudát írnak? Nem levelet, kérvényt, nem számlát, hanem a szó szoros értelmében „csudát”. Nem azt, amit általában hasznosnak szoktak nevezni. Teljesen haszontalant, játékosat. Tetszetősét. Olyasmit, amit még a csecsemő is szeret, aranyat, pirosat, iszonytatóan gyönyörűt. Olyasmit, amit a szájba is lehet venni, s meg is lehet enni. Olyasmit, ami önmagában érték, és nem szorul magyarázatra. Olyasmit, amit eddig még senki se talált ki. Ábrándot és igazságot. Történeteket, melyek azért hihetők, mert sohase történtek meg. Ködöt és fényt. Rímeket, melyek úgy csengettyűznek és szivárványlanak, hogy elfelejtjük, mit is jelentenek a hétköznapokon azok a szavak, melyek létrehozták a varázslatot. Önmagukat. A bennük és mindnyájunkban lakozó gyermeket. A bennük és mindnyájunkban lakozó embert.
Néha, mikor rájuk pillantok, elmosolyodom. Mennyi kitűnőség egymás mellett, és mennyi isteni szikra. Hiszen ez a helyiség valósággal tűzveszélyes. Készenlétben van-e a tűzoltóság? Helyesen tesszük, ha szemmel tartjuk a vészkijáratot. Ennyi mesterségbeli tudásban, képességben, született és szerzett leleményben tényleg van valami nevetséges is. Mennyi gyász és vidámság, élet és játék, sors és ötlet patakzott már ki ezekből a szívekből, ezekből az agyvelőkből, ezekből a tollakból. Tegyük föl, hogy itt a szomszédban valamelyik hétéves fiúcska megakadna házi föladatában, s nem találna díszítő jelzőt a tavaszra. Vajon ezek, akik itt ülnek, háromszázötvenen, tudnának-e neki segíteni, miután alaposan meg-hányták-vetették a dolgot, s összedugták fejüket? Vajon közös elhatározással milyen díszítő jelzőt tanácsolnának a tavaszra, mely oly kék és ékes, hogy vajmi bajos tovább piperézni? Vajon hogy állna itt ez a kis nebuló, milyen istenült-boldog biztonsággal? Micsoda lenne ehhez a biztonsághoz képest még annak az ajtónállónak a biztonsága is, aki a sebészek világgyűlésén ártatlan bőratkáját a kések, a császármetszések, a rákműtétek boszorkányos művészetével nyomatja ki? Bizony isten kedvem volna őket is tornáztatni. Például egy iskolai dolgozatot készíttetni velük. Tessék leírni szépen, értelmesen a vásárt, vagy legutóbbi kirándulásunk történetét.
Csodálatos társaság. Látom őket a zöld és fehér asztalnál, tárgyalni és enni, estélyi öltözetben és meztelenül, a fürdőben, álmosan a vonatfülkében, s vidáman bor mellett, a fölvonón, kirándulásokon együtt, és egyedül, amint éjszaka kószálnak ismeretlen városok utcácskáin. Minden rendű és rangú emberek, aggastyánok és süvölvények, gazdagok és szegények, világhíres senkik és ismeretlen lángelmék, rendjeles előkelőségek és éhenkórász kezdők, tehetséges öregek és tehetségtelen fiatalok, lázongó újítók és megcsontosodott maradiak, kalandorok és családanyák, nyárspolgárok és hisztérikák, piperkőcök, lompos hanyagok, bohémek is, több napos mosdatlansággal és sokszor részegen, kitérdelt nadrágban, véres arccal, mert a borotválkozásnál következetesen megvágják magukat, és soha sincs idejük-kedvük letörölni a vérüket.
Szóval merőben különböznek nyelvre, arcra, szokásra, értékre és irányra is. De mégis mennyire hasonlítanak egymáshoz. Néha úgy rémlik, hogy valamennyien édestestvérek, és sokkal közelebb esnek egymáshoz, mintha egy anyától és apától származtak volna. Hányszor gondoltam rájuk én is, titokban, minekelőtte még találkoztam volna velük. Egyikük-másikuk írt pár olyan sort, mely valamikor megfogott, s mindörökre barátjukká tett. Néha aztán egy reggel, mikor felébredtem, hirtelen eszembe jutott ez vagy az, aki valahol messze lakott, a földgolyó másik pontján, északon vagy délen, s azon tűnődtem, mit csinálhat ezen a reggelen, fölkelt-e, megmosakodott-e már, dolgozik-e valamit, általában hogy érzi magát, miért „hallgat” oly régóta, csak nem beteg, vagy már meg is halt? Máskor ez a kapcsolat, mely mindig ilyen személyes és izgatott, pont a megfordítottja volt ennek. Haragudtam erre-arra. Az, amit olvastam tőle, ellentmondást keltett bennem, vitatkoztam vele az utcán, sokszor hónapokig is, aztán, anélkül hogy az illető beleszólt volna az egyoldalú eszmecserébe, anélkül hogy cáfolt, vagy levelet intézett volna hozzám, meggyőzött, kibékített, s én azóta megszerettem őt. így éltem velük évekig meghitt, szellemi közösségben. Valószínűleg ők is így éltek a többiekkel.
Most, hogy színről színre szemlélem őket, ez az egység még szembeötlőbb. Abban mindenesetre hasonlatosak, hogy valamennyien a világ központjának, értelmének és céljának képzelik magukat. Baj is lenne, ha nem így volna. Akkor nem volna joguk megszólalni. Hinniök kell, hogy az ő szavuk nélkül a világ hangversenye csonka. Ezt az önérzetet természetesen fondorlatosan, nyájas szerénységgel, baráti kedvességgel, elmés öngúnnyal vagy túlméretezett, nagyon is hangos önimádattal igyekszenek palástolni. Van azonban egy pillanat – s ez a pillanat a legszebb, a leg-őszintébb -, mikor e testvéri asztalnál ülők mindannyian maguk elé merednek, a pályájukra gondolva összeszorítják fogukat, s önmaguk szobrává válnak. Ekkor mind a háromszázötven író oly külön van, annyira elzártan, önmagába futóan, mint a gyűrű, annyira önmagához visszatérően, mint egy sziget. Minden, amit látnak és hallanak, még most is, még itt is, csak „nyersanyag”, hogy majdan „fölhasználják” és papírra vessék. Mert bármily regényes színben is tüntetik föl olykor hitüket és küldetésüket, bármily magasztos és kitanulhatatlanul bonyodalmas az ő hivatásuk, azért mesteremberek ők, céhesek, akár a középkori harisnyakötők. Milyen megindítóak ebben a tintás gondjukban, s a hiúságukban is, mely annyira átlátszó, hogy már szinte angyali. Azok a rajongó hölgyek, akik lépten-nyomon aláírásukat vadásszák, legyezőket nyújtanak át nekik, emlékkönyveket, névjegyeket, hogy kezük vonásával tegyek örökkévaló értékké, ami addig nem volt az, ők pedig könnyed mosollyal firkantják oda nevüket, de jelentősen is, mint a királyok, százszor, ötszázszor egymás után, noha már görcs facsarja ujjukat; még az az írófejedelem is, aki tulajdon gépkocsiján jött ide, aki már megcsömörölhetett minden szerepléstől és dicsőségtől, aki sok millió példányban fogy az öt világrészben, az is a boldogságtól kipirult arccal írja-irkálja nevét a térdére, vagy a szék támlájára feszített diribdarab papirosokra, s hálás, hogy ennyire zaklatják, hiszen ez a pályabére, ez az ő igazi jutalma, és édeskeveset törődik azzal, hogy ugyanezek a hölgyek a lelkességükben, a túlbuzgóságukban az imént a holland ruhatárossal is aláíratták a nevét, abban a hiszemben, hogy az valami argentínai expresszionista lángelme.
Hát ilyenek az elsők, a legelsők, az emberiség színe-java és tejföle, a vezetők, a tekintélyek, akikre a „rendesek és komolyak” szájtátva hallgatnak? Ha közelebbről szemügyre veszem őket, nem mind elfuserált emberek-e, akik, ahelyett hogy belehelyezkedtek volna a valóságba, egy másik valóságot építettek maguknak, betűből? Nem pályatévesztettek-e ezek egytől egyig, s az, hogy „beérkeztek”, nem azt jelenti-e, hogy éppen akkor csúsztak félre és siklottak ki? Nem dologkerülők-e, akik a dologtól és kötelességtől való őszinte utálkozásukban olyan munkát vállaltak, mely minden munkánál nagyobb és gyötrelmesebb? Lehet-e pálya az, hogy valakinek egyáltalán nincs pályája, és minthogy nem ért egy mesterséghez sem, egyszerre minden mesterséghez ért, az egész élethez? Magyarázhatja és mutogathatja-e az életet igazán élőknek, a munkásoknak, a hivatalnokoknak, az anyáknak – azoknak az anyáknak, akik gyermekeket szülnek, gyermekeket nevelnek és gyermekeket temetnek – az, aki nem is éli az életet, csak nézi s játszik vele, képzeletben? Nem betegség-e az életnek ez a kettéhasadása bennük, mely éjjel-nappal arra kényszeríti őket, hogy ébren álmodjanak, hogy szavakat bolhásszanak és mondatokat csavarintsanak, hogy elfussanak a létezőtől, s ha egy rózsát látnak, lehunyják szemüket, hogy jobban lássák ezt a rózsát, aztán dolgozószobájukba rohanjanak, és ott az igazi rózsa helyett egy másik, még igazibb rózsát írjanak? Nem terheltség-e, hogy szüntelen képzeletbeli lényekkel társalognak, hogy szüntelen pocsékolják a papírt és locsolják a tintát, s önmagukkal, önmagukban, önmagukról beszélnek, mint az elmebetegek? Többlet ez, vagy hiány? Általában nem veszett fejsze nyele ez az egész dicső szemfényvesztés?
Lehet, hogy így van. Sőt bizonyos, hogy – magasabb szempontból – tényleg így is van. Úgy látszik azonban, hogy az élet, az a megfogható, tapintható valóságos élet még ennyit sem ér. Nem is maguk az írók hirdetik ezt, hanem a bölcsek, a higgadtak, a józanok, az ő olvasóik, akik szakadatlanul hódolnak nekik, a tanférfiak, akik az egészséges gyermekek elé példaképül beteg lángelméket állítanak, rögeszméseket és nyavalyatörőseket, mert ezeknél nem voltak különb emberek. Ők ismerik el tehát, hogy az ő világuknál több a képzelődés, az a rugalmasság, mely minden pillanatban újjáalakítja a földet, az a gyermekkedély, az a szeszély, az a termékeny hóbort, mely semmit se vesz komolyan a részleteiben, csak az egészet, halálos-komolyan, s önmagát sokszorozva és kitágítva folyton új világot teremt. Úgy látszik, hogy ez tényleg több, mint az a másik világ. Úgy látszik, hogy ennél nincs is nagyobb és érdemesebb dolog ebben az életben.
*
Amszterdam. Észak Velencéje. Canaléit grachtoknak nevezik. Ez a víz azonban nem olyan üde és vidám, mint a lagúnáké. Mindig sötét és szomorú. Velence csatornáiban világoskék antracén-ténta folyik. Amszterdam csatornáiban szürke töltőtoll-tinta.
Nekem, aki még innen is hallom a Rialto cserfelését, még valami furcsa. Az, hogy ez a víziváros oly mélyen hallgat.
De mégsem. Amszterdamnak is megvan a maga egyéni hangja. Folytonosan csilingel.
Száz és ezer és százezer kerékpár muzsikál itt halkan, valami gyermeteg örömet hirdetve. Csak a régi, békebeli Moszkva zenélhetett így szánkóival, karácsony előtt, havas éjszakákon.
Kijár nálunk kerékpáron? Néhány pékinas, bolti szolga, kifutó gyerek. Egyébként megvetik ezt a könnyed közlekedési eszközt.
Itt mindenki kerékpáron repül. Az orvos, a munkás, a kereskedő, az agg lelkész temetésre, a süldőlány órára a hegedűtokjával, a kisfiú a táskájával iskolába, az egyetemi tanár előadásra, az úrihölgy ötórai teára.
Déli egykor több kilométer hosszú füzér alakul kerékpárokból, s fényes küllőik messzire csillognak. Acélrovaroknak rémlenek, melyek valami tavaszi párzásra rajzanak ki, s szállanak-szállanak valahová.
Az övék a kocsiút, a járda, az egész város. A gyalogjáró, aki egyebütt bizonyos önérzettel szokott lépegetni, itt a házfalakhoz tapad, menedéket keres.
De kitől kaphatna védelmet? A rendőrség, a bíróság többnyire a kerékpárosok pártján van. Ők: a többség. A gyalogjárók: törpe ellenzék és különlegesség.
Útitársam valósággal dühöng rájuk. Söréttel szeretné lövöldözni őket, mint télen a verebeket.
Voltaképpen azonban ártatlanok. A hollandusok kiskoruktól kezdve beidegzik ezt a mozgást, kerékpárjuk hozzájuk tartozik, testük természetes meghosszabbítása. Ha egymáshoz kocódnak és a földre buknak, fölkelnek, tárgyilagosan megbeszélik, hogy ki volt a hibás, okulnak a történtekből, aztán bemutatkoznak és kezet fognak.
Előfordul, hogy a gépkocsik is belepotyognak a grachtokba. Ilyenkor tűzoltók vonulnak ki, s vízi szerszámaikkal kihalásszák a gépkocsikat utasaikkal együtt…

(Folytatjuk)