Gergely Tamás kérdései:

1. ”Médipróza” – mi az?
2. Sarány István – ki ő?
3. Zászlópengetés, vajon mit pengetnének egy kevésbé kaotikus térségben?
4. Fehér holló akkor, vagy Világhírnév?

Válaszol (egyszuszra): Szabó Csaba
a Szórványtengelyek-mozgalom alapítója, a Világhírnév Kiadó főszerkesztője

Olyannyira belterjessé vált a klasszikus értelemben vett (szép)irodalom, hogy az írók/költők száma ha nem is azonos az olvasókéval, de az utóbbiak legalább háromnegyedét teszik ki. Több tehát az alkotó, mind a műélvező. Három költőre esik egy olvasó. Hogy mikortól állt be ez a változás? A kilencvenes évek elején kezdődött, amikor lassan kezdtek eltűnni az irodalmi műhelyek, kezdtek szűnni meg a lapok. Eltűnt az Ifjúmunkás (és ezres olvasótábora – minőségi kultúrrovataival, fiatal tollaival és súlyával), eltűntek azok a lapok, ahova írtunk mi, akik a nyolcvanas években kezdtünk közölni, és álmodni arról, hogy verseink majd egyszer a Nagy Lapokban, azaz az UTUNKban, Igaz Szóban stb. fognak megjelenni. Mindegyikünknek megvolt a mestere, aki rostálta a „műveket”: Lászlóffy Aladár, K.Jakab Antal, Székely János – később KAF és Markó Béla. Az a világ eltűnt. Eltűnt a recenzió élménye is. Amikor még „fel kellett iratkozni” ahhoz, hogy egy megjelent könyvről írni lehessen, olyan volt a konkurrencia. Ma ott áll egy-egy kötet a kirakatban, sárgállik már – senki ügyet nem vet rá, senki nem ír róla. Érdektelenség, életuntság, fásultság – lényegtelen, hogy miért. A lényeg az: a vers, a próza útja a világban sebességet váltott. Vágányokon fut továbbra is, csak az állomásokról nemigen tudni, hogy megvannak-e még, vagy már rég lebontották, vagy bontják – mint ahogyan azt a vonat ablakaiból látni. Sorompó már nemigen van – a műutak leszorítják a vonatokat.

Ilyen felemás kulturális környezetben annak van túlélési esélye, aki társakra lel, és csalódásait, sértettségeit, jogos felháborodásait nem romboló magánháborúkba konvertálja – szidva, gyűlölve a pályatársat, aki mellette fut -, hanem nekifog újrateremteni mindent. Irodalmat, olvasót, milliőt, kort, recenziót és tábort. Mindent újra kell teremtenie annak, aki szereti a kultúrát és issza borát. Csak az irigyeket nem: azok örökéletűek a földön.

A médiapróza, mint olyan – találmány, teremtés-finalitás. Jó minőségű, füzérbe kötve összefüggő próza benyomását keltő műfajtalálmány. Otthonát a minőségi publicisztika és az irodalom közötti senkiföldjére teremtettük meg. Jómagam regényes nyomozásokat írok (olvasmányos történelmi-irodalmi riportok), Mihály István lapokban megjelent esszéit és kistanulmányait köti általában csokorba – a felfedezés masniján nagyot kötve. Ő is heurékás: rádöbbent, hogy a csokorbaszedés során az egyes részek-tanulmányok elvesztik kizárólagos egyéni varázsukat, és az egymásutániság teremtő erővel bír. Műfajt vajúdik – ez is médiapróza. Tamási Attila kilógó: ő ifjúsági kisregényt ír, olyat, mint Marton Lili, Bede Olga, Nagy Olga, Korda István írt egykoron. Kihalófélben levő műfajt él újra: mivel hetilap ritmusában él, a fejezeteken ott ül felül a lapzárta vörös szamara. Balázs János és Bodolai Gyöngyi szórványriportokat fűz össze. Szerkesztésük tendenciózus: az egymásutániság teremtő erejében bíznak a szerzők – abban, hogy a különböző hetilapokban média-ritmusban megírt igényes riportok sora új történetet szül. Bodolai Gyöngyi Maros-mezőségi riportjai dokumentum-regény vázlatok (Beke György írt egykoron így) – Balázs János Kún Kocsárd-riportja románul is megjelent: A fost odata un grof… Ambrus Attila plakátembere a Fehér Hollóknak: ha Szabó Dezső Elsodort faluját kiáltványregénynek szoktam nevezni, akkor az Ambrus Attila jegyzetfüzérét kiáltványjegyzeteknek. Jónéhányat tankönyvbe javasolnék a Gótvárosi levelekből.

Újakat, fiatalokat is felkaroltunk. Kopogtunk ajtajukon: kopp-kopp. Aczél Dórát meseszerűen ismertem meg; elolvastam naplóját az egyik internetes lapban – én már ilyen vagyok, érdekel, hogy ki hogyan és mit ír – és megpróbáltam megtalálni őt. Sikerült. Fülöp Noémi nem Aczél Dóra, de naplója – amolyan blog-irodalmi nekifutás – jótékonyan színesíti a sorozatot. Ő más. És más Szilágyi Szabolcs is a lódenével és nagyapja felénkforduló szász-magyar világával. És itt van az új, a legújabb: Sarány István, a Hargita Népe volt főszerkesztője. Őt Ambrus Attila mellé helyezném, azzal a megjegyzéssel, hogy amíg Attila plakátban ír, addig Sarány István békít. Önmagát, a székely világot – a törékeny Székelyföldet. Jegyzetfüzér a Zászlópengetés. Amikor elolvastam, ezt írtam neki:

Szia,

jó kis kötet lett. Szigorú újságíró vagy; ha valaha újságíró-tanonc megkérdezné, mi az, hogy építő kritika, a jegyzetfüzéred kétharmadát lehetne ajánlani neki. Az, hogy valaki füzérben tud építő kritikát írni, nem mindennapi dolog. A másik dolog amivel megleptél, a jegyzetek lelkisége (ha van ilyen). Önuralommal vezetgeted magad és olvasódat a katarzis szerepét betöltő finálék felé, amelyek szinte kivétel nélkül békéltetőek, és éppen ebben a békülést-megoldást kereső-sugalló finálékban rejlik erősséged: támadhatatlan vagy, mert… igazat írsz. Nem öntesz olajat a tűzre, pedig azzal élőbbé, lüktetővé tehetnéd jegyzeteidet. A régi világ magyar újságíróit juttattad eszembe, amikor rátalálni véltem arra az útra, amelyen rendszeresen – és egyéni lépésritmusban – haladsz a problémafelvetésben. Szerettem, hogy nem magadnak írsz, hogy közösségedet szolgálod, hogy nem magadért, hanem szűkebb hazádért aggódsz, és ezen aggodalmadat néha szorongásos jegyzetekben vezeted le. Szorongást konvertálsz médiaprózába, ami nem leányálom, hiszen a műfaj köt, és a hírlapírásban nincs pardon-kodás, hogy püpü, most én nem a holnapi lapba írok, hanem… kötetbe. Szakmai alázatod is kiemelendő ilyetén. Talán még a jegyzetek füzérbe-kötésének borzossága is külön színt visz a kötetbe. Ismétlődő témáidat, szófordulataidat, párhuzamaidat és bonmot-idat idomíthattad volna a kötet elvárásaihoz, összevonhattál volna jegyzeteket, aktualizálhattál volna időközben megöregedett problémafelvetéseket, de te vállaltad akkori és mostani énedet. Ha egyszer megírtam, hát megírtam, ha így írtam meg, hát bizony a kötet kedvéért – bár az előnyömre válna – nem fogom megtagadni önmagam. Valahogy ezt gondolhattad – és jól döntöttél, hiszen nincs rosszabb, mint amikor valaki kiemelt meghívottként és élő próbabábúként önmagát akarja öltöztetni mások divatbemutatóján. Rossz a hasonlat, de Pethő Sándort juttattad eszembe: mintha az ő aggódásai, népféltése köszönne vissza jegyzeteidből. Azok számára, akik kívülről látják a székelység mitikus bio-geográfiai jelenlétét és mesés pompázatát, a törékeny Székelyföld képének körvonalazása szívszorító. Kontűröket szeretnél csak húzni, lármafát állítani, de valójában tükröt, állótükröt állítasz. Olyat mint nagyapáméknál: repedtet, híreset, összejavítottat, lécezettet, hogy csak sokba-repedtsége és örökös kitartása jelezze történetét, s a napot, amikor az orosz katona ijedtében belelőtt.

Csaba

Ezek vagyunk hát mi, a Fehér Hollók. Újságíró-sorozat főszereplői. Mi vagyunk a sorozat. Függetlenek vagyunk, nem pályázunk, egymást segítjük-futtatjuk, hollókat avatunk. Önerőből. Újságírók vagyunk. Médiaprózát írunk.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ