Kelt levelem harminc éve. A szabadság kezdete a Hargita Népe olvasói leveleinek a tükrében.

(Közreadja Ferencz Imre, Csíkszereda, 2019, Hargita Népe Lapkiadó)

Amikor a csíki ember Marosvásárhelyre autózik nem az immár jóval kényelmesebb Sóvárad-Nyárádszereda útvonalon, hanem a Küküllőmentén, Balavásáron át, a székelyvajnai kettős kanyarban mindig eszembe jut Miklós József (1940). 2003-ban itt vetett véget egy tragikus közlekedési baleset a Csíkszeredában mindenki által ismert és tisztelt Tanár úr életének. Nem csupán nyelvtudásáról meséltek legendákat, hanem hokimeccsek kommentátoraként, a csíksomlyói búcsú irányítójaként is ott maradt a hangja több ezer ember emlékeiben, mint ahogyan nyelvtudását felhasználták a különböző sportcsapatok külföldi kiszállásain is. Ő pedig más országokban nem csak a pálya és szálloda közötti utakat tette meg a fiatalokkal többszörösen, amint az általában lenni szokott, hanem elvitte őket múzeumokba, kiállításokra is. És egyáltalán, idegenvezetőként, itthon is, külföldön is részletesen és tényszerűen mesélt mindazokról a helyekről, ahol éppen jártak.
Mindez azért jutott az eszembe, mert amikor véletlenszerűen kinyitottam a könyvet, éppen az általa a szerkesztőségnek címzett, 1990. március 21.-i levelénél nyílt ki.
„ A svájci segélyakciók tömeges érkezésekor magam is bekapcsolódtam a halálra ítélt és a csoda folytán megmenekült falvainkba áramló autókaravánok fogadásába. Ezt a Belgiumból kiindult humanitárius, falu-örökbefogadási akciót, „Villages Roumains” programnak nevezték el. A Hargita Népe ebből az első szó, tehát a főnév végéről elsinkófálta a többes szám jelét. (-s). Pár nap múlva a segélyek megköszönésére újabb cikk jelent meg. Merci, Monsieurs! Ez újabb merénylet Voltaire nyelve ellen. A Monsieur többes száma ugyanis Messieurs. Márciusban A szabadságszózat margójára című cikk bevezetőjében, a himnuszok felsorolásánál ez áll: Marseilles. Hát Uraim, ez már több a soknál! A francia himnusz a világ legismertebb forradalmi dala és a neve Marseillaise. (vagyis Marseille-ből való dal).”
Ezt a kis részt azért idéztem, hogy kitűnjön: Ferencz Imre, aki bezúzás elől megmentette a Hargita Népéhez a rendszerváltás napjaiban-hónapjaiban érkezett sok száz olvasói levelet, egyáltalán nem úgy válogatott, hogy az az egykori szerkesztőség vagy az újságírók javára váljon. Hanem a legkülönbözőbb megközelítésekben sorakoztatta fel mindazokat az írott véleménynyilvánításokat, amelyekben a szólásszabadság mámorító igézetében mindenki mindenkivel meg szerette volna osztani mindazt, amit érez, amit gondol. Hogyan váltották le a gyárigazgatót, hogyan rúgták ki őt magát valamikor az elemi iskolában, miért nem szenvedheti a szomszédját, aki három éve egy fél méterrel arrébb tette a közös kerítésüket, mi történt vele a katonaságnál, az első napok lendületében milyen új intézményeket alapítottak és egyáltalán, mit jelent számukra a szabadság, a demokrácia.
A versfaragás túlcsordulását mindenképpen, hiszen a könyvben Forr a dalom, nyilvánvalóan szójátékos címmel huszonöt oldalon sorakoznak fel azok a lírai töredékek, amelyek igazolják, hogy a nagy társadalmi megrázkódtatások hatására az érzelmek, a gondolatok, a rímek úgy törnek a felszínre, mint egykoron a ma már jóval kisebb számban létező székelyföldi borvízek.
Ez a könyv – történelem alulnézetben. Ha majd újra lesz nem online oktatás és a történelemtanárok a romániai rendszerváltásról beszélnek a diákoknak, azt javasolom, hogy tegyék maguk mellé ezt a könyvet és olvassanak fel belőle egy-két levelet. Az apától, az anyától, a nagyapától, a nagyanyától és a korabeli pedagógusoktól. Más lesz ez, mind egy hideg és szenvtelen visszatekintés mindarra, ami 1989 decemberében történt.
És még valamit: ezek a levelek voltaképpen megelőzték azt a székelyföldi komment-özönt, amely manapság a világháló közösségi oldalain végighömpölyög minden témában, minden méretben és gyakran olyan helyesírással és olyan mondatszerkesztéssel, amelyek láttán Miklós József tanár úr, ha élne, immár nyolcvanévesen, hiába ráncolná össze szüntelenül a homlokát, mert úgy sem tudna segíteni. Hiszen harminc év alatt eljutottunk a szólásszabadságtól a helyesírás-szabadságig, a szavaktól a jelzésekig, és egyáltalán a tények és állítások közötti tökéletes vagy tökéletlen zűrzavarig.