DRÁMA A VONATON

Már kora reggel óta robogunk, egyenletes gyorsasággal. Mindig két rövid kattogás, s utána egy hosszú. Olyan ez az utazás, mint egy vers. A vonat még a régi, kötött vers szabályait követi, „lebegő” ütemeket használ. Ennek nem is vallja kárát, mert legalább előre halad, óránként nyolcvan kilométerrel.
Egyébként semmi újság. Mi, akik ebben a fülkében ülünk, már megfigyeltük egymás fülét-orrát, olvastunk is valamit, de egymást épp úgy meguntuk, mint a világ legnagyobb lángelméit, s most fejünket lehorgasztva magunk elé meredünk, lelkünk a vonat haladásával egy irányban, vagy ellenkezően vágtat, gondolataink és vágyaink szerint, sínek nélkül.
Ekkor tűnik föl az az úr, aki ilyen utazások szükséges kelléke. Egy kis állomáson száll föl, kezében bőrönd, kézitáska. Betekint a fülkébe. Rámutat egy helyre. Ezt kérdezi:
– Szabad?
– Azt hiszem, nem – rebegi szomszédom, aki látja, hogy azon a helyen valami hírlap hever.
– Szóval, mindegyik foglalt – ismétli az úr, hogy leszögezze a tényt.
– Igen.
Más ember ilyenkor egyszerűen tovább ballag, egyebütt próbál szerencsét. Magam is ezt teszem hasonló esetben. Ha valahol ilyen csekély rokonszenvvel fogadnak, odébbállok, beletörődöm végzetembe. Nem így ez az úr. Ennek elvei vannak.
– Várjunk – szól, és tekintete vészesen végigcikáz rajtunk. – Egy, kettő, három, négy, öt. Hol a hatodik utas ?
– Fogalmam sincs – feleli szomszédom, aki már vádlottként ül előtte. – Talán az étkezőben. Nem tudom.
– Eszerint nem tudja?
– Nem.
– Úgy. Az előbb még tudta. Vagyis az előbb nem mondott igazat.
– De kérem – tiltakozik szomszédom, s zavarában vállat von, elmosolyodik.
– Igenis, hazudott. Még pedig tudatosan, szemérmetlenül hazudott. Ennek azonban nyomban következményei is lesznek, komoly és szomorú következményei: meg fogja fizetni ezt a helyet, melyet jogtalanul foglalt le. Ami szemtelenség, az szemtelenség.
Szomszédom, szegény, aki a keresztkérdések súlya alatt már teljesen megtört, ellöki a hírlapot, és fölajánlja a helyet.
– Tessék.
– Hohó – kiált a haragos úr fölényesen. – Az nem úgy van. Majd a kalauz. Mindjárt meglátja, hogy mi történik itten.
Nem ül le. Áll a fülke ajtajában megsértődve, mint eleven számonkérés. Minket is méreget ügyészi tekintetével, akik a fővádlott bűntársai, hallgató cinkosai vagyunk. Útisapkáját leveszi. Zsebkendővel törölgeti kopasz fejét. Keze reszket.
Rágyújt egy szivarra. A pillanat határozottan drámai. Szivarját szipkába dugja. Ez már nem olyan drámai, de azért valamennyien félünk. Le-föl járkál a folyosón, némán, nyugodt léptekkel, mint akinek egyáltalán nem sietős a dolga, hiszen a könyörtelen megtorlás úgyis le fog sújtani a bűnösre.
A drámának egyre több nézője akad. Utasok szállingóznak elő a szomszédos fülkéből, s kíváncsian szemlélik azt az urat, aki táguló orrcimpákkal sétálgat. Kisgyermekek bámulják, mint a haragvó Jupitert.
Végre jön a kalauz, piros arcú, alacsony német, kedélyes hordóhassal. Az úr pattogva előadja, milyen sérelem esett a meggyalázott világrenden, a kalauz bólongat, de aztán arra kéri, mégiscsak foglalja el a szabad helyet.
Most ismét drámai pillanatok következnek. Az úr habozik. De mégis belép fülkénkbe.
Fölrakja bőröndjét a hálóba. Kistáskáját éppen egy zsúfolt sarokba próbálja belenyomorítani, amikor egy szőke leány megjegyzi, hogy talán inkább a másik sarokba tegye, ott több a hely.
Erre villámgyorsan lekapja kézitáskáját, és kijelenti, hogy ő itt egy másodpercig se marad tovább, mert odahelyezi csomagját, ahová akarja, az ő kézitáskája se hosszabb, se magasabb, mint az előírás megszabja, neki pedig itt igenis jogai vannak, akárcsak nekünk. Nem lehet vele okoskodni. Mihelyt hozzáérünk, robban. Újra is kezdődnék az egész jelenet, ha mi nem hallgatnánk. Akkor kézitáskáját a zsúfolt sarokba nyomja, a szőke leány kalapdoboza fölé, oda, ahová szándékozta, egy nagyot nyel, egy nagyot fúj és leül.
Karját összefonja. Mindnyájan ránézünk. Ő nem néz senkire sem. Kissé megvetjük őt. De kissé irigyeljük is. Milyen pompás is lehet így haragudni, így izgatni magunkat, így fűszerezni állandóan az élet unalmas perceit a düh olcsó paprikájával. Én legalább sokért nem adnám, ha ennyire bizonyos lehetnék abban, hogy „jogom van” a földön élni.
Valahányszor elhaladok előtte, egy kissé meghajlok, mint diák a tanár dobogója előtt.

Berlin

Pesti Hírlap, 1934. június 24.

---

BERLINI UTCA

Minden ablakból egyforma nagyságú horogkeresztes vörös zászló leng. Nem nagyok ezek a zászlók, alig félméteresek, de minden utca minden házának minden ablakából lengedeznek, úgyszólván állandóan. Vagy azért, mert elutazott a Führer, vagy azért, mert visszaérkezett, vagy mert el fog utazni, vagy mert vissza fog térni.

A falragaszokon óriási betűkkel hirdetik: ,,Társasutazás Hitler szülőföldjére, 145 márkáért”.
Egy mulatóhely azt teszi közhírré, hogy nála muzsikál esténként ,,Hitler kedvenc zenekara”. Egy másik azzal büszkélkedik, hogy nála az a zenekar játszik, amelyik a „Horst Wessel-indulót a legkülönbül tudja előadni”.

Csaknem minden házon ki van írva, hogy egy üzlet, vagy egy lakás, vagy egy gyár kiadó.

Az ötmilliós város olyan csöndes, mint valami hegyvidéki falucska. A kitűnően olajozott, remekül szerkesztett gépkocsik a pompás aszfaltos utakon olyan nesztelenül siklanak, mintha macskatalpon járnának. A kocsisok alig tülkölnek. Szigorú a csend-rendelet. Általán minden szigorú, az emberek nem mosolyognak, a suhancok nem fütyürésznek, a fiatal leányok nem kacagnak. Nem is dalol senki. Rádió se szól sehol nyitott ablaknál. Néha a roppant csendben egy fiatalemberekkel teli teherkocsin harsányan éneklik a Horst Wessel-indulót. A villamosok is finoman csöngetnek, nemes érc-csengésű csengőikkel, mintha apró templomi csengettyűt ráznának.

Apró, barna inges fiúcskák folyton-folyvást rázzák a perselyüket villamoson, utcán, pályaudvaron, mindenfelé. Berlinben mindig gyűjtenek. Mindennap valami más célra. Gyakran gyűjtenek a külföldön élő németség céljaira is.

Az üzletek üresek.

Hírverő-kocsik járják be a város utcáit. Mindössze néhány gyerek állja körül, mint valamikor a kintornát.

Koldust nem látni. Szerelmespárt sem. Berlin olyan, mintha megszűnt volna benne a szerelem. Külföldi diák – néhány japánt és kínait kivéve – nincs.

Az emberek rosszul vannak öltözve. A nők különösen. Sok a konty. Gyerekek fürdőruhában játszanak a mellékutcákban. Látunk férfiakat kopott kürtőkalapban is, s nehéz zsakettben, a nyári hőségben. Barna inges fiatalember igen sok van. Hitler-bajuszt azonban leginkább csak bizonytalan foglalkozású egyének viselnek. Lépten-nyomon egyenruhás férfiakat látni. Berlinnek határozottan katonai színezete van. Látunk nőket is barna lovaglónadrágban, barna ingben, lovaglóostorral kezükben.

Éjfél felé az Unter den Lindenen különös menet halad. Csupa kék ruhás nő, lehajtott fővel egy óriási kereszt körül. Valami néma tüntetés.

Berlinben a legszörnyűbb történelem folyik…

Berlin

Pesti Hírlap, 1934. július 6.

---

MIT LÁTNI A VONAT ABLAKÁBÓL?

Ezer és egy villanó kép

A pályaudvar környéke néhány száz lépésnyire olyan, mint London és Kutyabagos, Nápoly és Soroksár együtt. Füst és köd, gépkocsitábor, remek disznóbőr bőröndök, s a járdaszélen egy öreg, bugyros parasztbanya, aki fájós lábát kuruzsolja. Fagylalt- és cukorka-árus rikoltoz, sárga ruhás, fekete hajú lány pergő olaszsággal áradoz édes anyanyelvén, s a környéki sváb lányok méltósággal riszálják habfehér, keményre vasalt szoknyáikat.
Benn, a vasúti kocsiban, pólyásbaba boldog várakozással fekszik a pamlagon, mintha már előre tudná, micsoda édes ringatódzás kezdődik itt a számára. A felnőttek kevésbé nyugodtak. Néger és amerikai, perzsa és magyar egyformán nyugtalanul j ár-kel a vonat indulásáig. Nemzetközi kocsi. Még valahol Konstantinápolyból, vagy Szófiából indították el, s megy, megy, talán az Északi Sarkig. Az emberek arca komoly, zárt. Aki ma messzire utazik, az mind életbevágóan fontos családi, vagy életbevágóan fontos üzleti, vagy életbevágóan fontos egészségi okból ül vonatra. Mihelyt azonban a vonat elindult, a kíváncsiság, a gyermekes érdeklődés mindenkin úrrá lesz, s az a boldogabb, aki a vonat ablakánál kapott helyet, hátha az elröppenő élet szépségéből megnyílik valami a számára.
Mi az, amit a vonat ablakából látni lehet, míg országokon robogunk keresztül ?
Legelőször is egy fehér pillangót látunk. Egészség. Ezt tartja a néphit. Azután egy citromsárga lepkét pillantunk meg. Erről meg azt mondják: betegséget jelent. Szóval, egészség és betegség egyszerre.
Látunk egy piros labdát a levegőben. Babos ruhában kövér nők a vasárnapi szegény-lakás konyhájának ajtajában, mint kövér potykák. Fehér mákvirág-mezők, rózsaszín lucernavirág-mezők. Kék búzavirág, piros pipacs, lila harangvirág tarkítja a búza, a rozs vízszín tengerét, a fű smaragd szőnyegét. Fekete tóban fehér kacsa úszik, fehér, szikes vízben fekete víziszárnyas lebeg.
Nálunk már elérett az eper, a málna, a fekete cseresznye már megpuhult, barack sárgul a fán. Mennél tovább nyargal a vonat, annál hűvösebb színek tünedeznek föl. A határon túl még alig érett a földieper, s valószínűtlenül rózsaszínű a cseresznye. A patakok fémes-hideg színűek. Komló fut föl a karókra. Csönd és elhagyottság mindenütt. Kevés állat, kevés ember. Ha egy kecskét, vagy pulykát, vagy egy fecskét lát az ember, már esemény. Itt-ott egy szemvillanásnyi ideig öreg embert látunk bandukolni elhagyott kisváros tiszta utcácskájában. Zsindelyes, vörös fedelű házak, mint pikkelyes, nagy halak pislognak apró ablakszemükkel. Általában a vonatból kísértetiesen érezzük a tengerfenék emlékképét. A hullámzó gabona, a völgyek, a dombok, a némaság, a pikkelyes házfedelek mind arra emlékeztetnek. Itt-ott egy-egy méltóságosabb úszó repülőgép a fényes napsütésben még élesebbé teszi a hatást.
Most Prága mellett – meglepetésszerűen – egy nyárilakot pillantunk meg, amely kiragad ebből a tengeri képből. Egy óriás kő-elefánt a ház. Ebben emberek laknak, vagy szórakoznak, vagy tanulnak, de mindenesetre használati célokra készült. Négylábú elefánt, hatalmas fülekkel, ormánnyal, farokkal. Szemei ablakok. Csak néhány másodpercre látjuk. Nem értjük. De mindenesetre meggondolkoztat. Mi az, ami embereket arra késztet, hogy egy házat elefánt alakúra építsenek? Az emberi lélek még mindig a legnagyobb talány ezen a földön.
Németországban cédruserdők, irónfának. Ebből készül az irón. Olyanok a hatalmas szálfák, mintha óriások irónjai volnának. Mihelyt átléptük a német határt, mintha az égbolt is komorabbá-komolyabbá válna hirtelenül. Szigorú rend, tisztaság mindenütt. Gyermeknek érezzük magunkat, akinek félni kell, hátha valami olyast követtünk el, vagy fogunk elkövetni, amiért fenyítés jár.
A legbátrabb, legszabadabb szellem is érzi ezt. Mindenki szurkol egy kicsit. Nem történik semmi baj. A vonat robog tovább, keresztül Drezda városán, a házak között. A vasút menti házak falai már egészen feketék a sok vonatfüsttől. Néhányan kendőket lobogtatnak az ablakokból. Évek óta ez mindennapi szórakozásuk. Még nem unták meg. Ahány vonat elhalad előttük, annak mind integetnek. Németországban rengeteg a virág. A városok közelében minden négyzetcentiméternyi területen virág, növény. Itt most virágzik a hársfa. Nálunk már régen elvirult.
Följebb, Rügen szigetén az akácfák virágzanak. Fehér az egész sziget. De nem illatos. Itt az akácvirágnak felényire sincs olyan illata, mint nálunk. Németországban a gyárkémények olyan félelmetesek, mint égnek álló füstölgő ágyúcsövek. Sassnitznál a vonat befut a hajóra. Ötórás tengeri út, az ár és apály nélküli Balti-tengeren. Azután Svédország. Zöld, zöld, zöld. És hűvös. Semmi színes virág a tájban. Csak fa, fa, fa mindenütt. Gyufaerdők. A házak is mind fából valók a vidéken. Ha itt egy égő gyufát kidobnak a vonat ablakon, bajt csinálhat. De senki se dob ki égő gyufát. Fegyelem és rend van. Nem kell félni. Negyvenöt órás utazás után végre befut a ragyogóan tiszta villamosvonat Stockholmba, a világ egyik legszebb városába.

---

Pesti Hírlap, 1934. július 5.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ