A késő éjszakába nyúló korrektori munka nem csupán egy új világ megismerését, nem csupán egy új szakma megtanulásának lehetőségét hozta el nekem. Amint, már jeleztem, adott volt az élet kínálta legtartósabb ajándék is. Úgy is mondhatnám, hogy házhoz jött az életre szóló kapcsolat lehetősége: egy ifjú szőke lány, aki esztendő múltán a feleségem lett. Nem a meglátni s megszeretni varázslatával, hanem az idő érlelte, szavakkal aligha kifejezhető érzések ösvényein haladva a házasságkötésig: 1965. augusztus 12-ig. Ennek immár ötvenöt éve. Elegendő időtávlat ahhoz, hogy elgondolkozzunk, mi az, ami két embert ilyen egy életre egymáshoz fűzi? Miért is? „…hogy egymásnak erőssége és támasza legyünk, küzdelmünkben, bánatunkban, vigasztaló és segítő társai egymásnak.” A megismerésre alapozott kölcsönös elfogadás nem jelentette azt, hogy abban az érzelmeknek, a szeretetnek nem volt szerepe, hisz az a valódi, tartós kapocs alapja, ízt adó sója.
De ne siessünk, maradjunk az idő szekerén, amely perpetum mobile-ként, a maga tempójában halad, akkor is, ha siettetnénk, akkor is, ha késleltetni szeretnénk. Az időén, amely mindent kiforr. Olyan, mint a hegyen, erdők árnyas útjain átvezető szerpentin: hol jobbra, hol balra kanyarodik. Akkor is, ha a táj napfényben fürdik, akkor is, ha hirtelen zápor seper végig a fák lombjain. Mégis mindig a kijelölt célba vezet.
Maradjunk az életünket meghatározó mozzanatoknál: a fészekrakás ismétlődő eseményeinél.
Az első: Nagybánya. Az albérlet hónapjai után, mondhatnám a házasság első évfordulójával egy időben a Tovajdénes lábánál épült Zazar lakónegyedben kétszobás lakást kaptunk. A csend otthona volt. Tévé nélkül, hisz csak a hazai volt fogható. Az meg minek. Annál többet jelentett a könyv, az olvasás, a nyári kirándulások, a családi látogatások. Furcsa volt megszokni azt, hogy alig ismertük a szomszédokat. Mindketten oly környezetből jöttünk, ahol ez a kapcsolat fontos társadalmi köteléknek számított. A töltekezés időszaka volt. A városi busz vitt Felsőbányára, városközi buszjárat Túrterebesre – ide is, oda is, a szülőkhöz. Két külön, egymástól sokban eltérő világ. A hegyek közé ékelődő bányaváros, a föld mélye nyújtotta életlehetőség kialakította létszemlélet és a síkság határán fekvő Túr-parti faluközösség, Túrterebes, másfajta univerzuma. Spirituális vonásaikban azonban volt valami közös: vallásosságuk. A nagyapám–korabeli bányásznép, mielőtt a mélybe szállt, imádkozott Isten segítségéért, amikor felszínre jutott, hálát adott az oltalomért, amely megőrizte az életnek. Apósomék hitéletének alapvonása volt, hogy a bő termésért hálát adott Istennek, ha pedig aszály vagy egyéb csapás miatt lett kevesebb a föld kínálta élet, azért imádkozott, hogy jövőre több legyen. Mit üzent ez nekem, a templomtól eltávolodott embernek? Azt, hogy a világban van egy erő, amely leveheti rólunk a stressz, a folytonos aggodalom önmarcangoló, gyötrő terhét. Ha ez akkor nem csupán észlelet lett volna számomra, hanem magamévá tett létfilozófia, később biztos elkerülnek a vérnyomás, a cukorbetegség ártalmai.
A második: Szatmárnémeti. Bár nem mindenben igazolódott a mondás – a fiataloknak könnyebb új fészket rakni –, összességében azonban e hely is meghozta/megtermette a maga gyümölcseit. Kifutási ideje nem kevesebb, mint harminchárom év volt, előbb egy kétszobás, aztán egy háromszobás lakásban. Az új szerkesztőségbe már nem tapasztalatlan kezdőként léptem be, hanem némi önbizalommal. A szerkesztőség a római katolikus püspöki palota emeletén kapott helyet, az egyházi vezetés a földszintre szorult. Tréfásan azt mondtuk, hogy az emeleten és a földszinten is igét hirdetnek. Mennyire mást! A külső világban kettős áldás fogadott: a színház és a magyar televízió vétel–lehetősége. Ez utóbbihoz engedtessék meg egy kis kitérő. Egy alkalommal, Szatmár megyében jártában, Beke Györgyöt, az erdélyi magyarság identitásának jegyeit kereső/ápoló neves riportert láttuk vacsorára. Megjött s a szemét le nem vette a képernyőről, hogy is ne, hisz azt ő sem Bukarestben, sem később, Kolozsváron, nem láthatta. Mondom neki: látod, ez a varázsdoboz egyszerre áldás és átok. Megdöbbent. Azt, hogy áldás, értem – mondta –, de miért átok? Mondom: mert tönkreteszi, megritkítja a baráti találkozásokat, személyes együttléteket. A falvakban üresek maradnak a házak előtt kispadok, a művelődési otthonok.
De térjek vissza a magam életére. A terepjárás térben és időben rövidebb volt. Érdeklődésem a riportokhoz témát kereső indíték vezérelte. Szerettem terepre járni, szerettem oly emberekkel beszélgetni, akik tetterővel, bizalommal és akarattal szentelték meg a helyet, ahol éltek, ahol dolgoztak. Szerettem azokat az embereket, akiknek a munkahely nem csupán kenyérkereseti lehetőség volt, akiknek cselekedeteiket a folytonos önképzés, önmegújulás jellemezte, akiket a nehézségek sem hátráltattak, nem torpantottak meg. Amint előbb már jeleztem, különös vonzalmat éreztem azon pedagógusok iránt, akik a szerény, igen kevés fizetés ellenére a legeldugottabb falut is vállalták, a tanítás mellett a közművelődés, a hagyományápolás, a hasznos cselekvés, a helyi értékek felkutatása, tudatosítása és mentése nemes szolgálatát. Csak néhány példa: a bogdándi Sipos László s a helyi népköltészeti, népművészeti értékek kutatását és bemutatását szorgalmazó munkatársai/falusfelei; a kökényesdi Fazekas Lóránt, aki tanítványaival évtizedekig meteorológiai megfigyelést végzett; a túrterebesi Kis Kálmán, aki a helytörténet kutatásban végzett példaadó munkát; a dobrai Sipos Jenő, aki összegyűjtötte s szőlőtermesztés helyi szakszókincsét… Csupán pár kiragadott példa a sokból. Szólnom kell azokról a mezőgazdasági szakemberekről, akik a hatalom kalodájában is tudtak valami újat teremteni, kiharcolni: szép szőlőültetvényt, gyümölcsöst, korszerű állatfarmot, amely átlagon felüli tejtermelést eredményezett. Nagyon sok példát említhetnék, visszaidézve a múló időből: a mezőpetri Villányi István mérnököt és tsz-elnököt, aki országos hírű, virágzó gazdaságot épített ki; munkájának folytatóját, Mózer Ferencet, aki a ’90 utáni változás mindent szétmarcangoló világában nemcsak átmentette azt, hanem a különösen eredményes gazdálkodás mellett még az egyre idősebb nyugdíjasairól is gondoskodik; Varga József tsz-elnököt, aki, agronómusával, a szilágysági dombháton, a tavaszi hóolvadás vizeit felfogva, sok hektáros öntözéses zöldségest teremtett és még arra is volt ereje, hogy 1986-ban, dacolva a hatalom szándékával, amely a szomszéd községgel szándékolt egybeolvasztást szerette volna véghez vinni, megmentette Szilágypér község önállóságát; szólhatnék Leiher Géza bácsinak a napilapban közölt több száz szakcikkéről, tanácsairól, melyben nemzedékek szerezhettek hasznosítható tudást; szólhatnék a mezőfényi, csanálosi, piskolti homokon létrehozott modern gyümölcsösök, a halmihegyi és szakaszi korszerű szőlészet megalkotóiról…
A szatmárnémeti lapnál végzett munkám másik kedvelt szegmentuma: a kulturális élet követése, különös tekintettel az amatőr mozgalomra. El kell mondanom, hogy az ideológiai/politikai célzattal indított Megéneklünk, Románia ismétlődő ciklusaiban, a kötelező hozsannák mellett nyílt lehetőség arra, hogy – ahol volt rá igény és akarat – a magyar népi kultúra is teret nyerjen, életre keljen. Túrterebesen férfikórus, Csanáloson és Petriben asszonykórus alakult és működött, számos helyen néptánccsoportok ápolták a helyi hagyományokat; színjátszó körök színesítették/gazdagították a helyi kulturális életet… (Sajnos, mára mindennek alig találhatók nyomai. A digitalizált világ számos előnyt, lehetőséget hozott, de jobbára lenullázta azt, ami helyi, ami sajátos, ami népi/nemzeti.) Azt se feledjük, hogy a „bölcs tanítások”–ból kiragadott idézetek mögött valós nemzetiségi, kulturális oktatási elvárásoknak adhattunk hangot. Az olyan alkalomról, lehetőségről sem, amikor – például Fazekas János kötete révén – a „primér” tabló paravánja mögül fölmutathattuk, utalhattunk valós igényeinkre.
A szatmári életszakasz hozta meg azt a hatalmas politikai/társadalmi fordulatot, 1989/90-ben, amely pályafutásomban mély nyomot hagyott. Az eufória napjait követően, azzal egy időben, elgondolkozhattam az idő és az élet nagy pálfordulásain. Visszanézve, tevékenységemet mérlegre téve, lelkiismeret–vizsgálatként magam is elmondhattam az egyházi liturgiából gyermekkoromban oly mélyen belém vésődött szavakat: mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa (én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem). Igen, volt ilyen, de kinek nem volt, aki abban a korban élt, dolgozott?! Nehéz megfogalmazni. Segítségül hívom kenyeres pajtásom – Cseke Gábor – két rendkívül őszinte vallomását az „életünket meghatározó évekről”, a maga/magunk revíziójának oly megrázó módon hangot adó számomra példaértékű regényeit: Bármely rendelést vállalok (1982) és Jelentések magamról (2009), melyek, általuk indíttatva, engem – és talán másokat is – arra szólítottak: nézzek a tükörbe, vessek számot azzal, ami szakmai pályafutásomon foltot ejtett – amit, volt nomenklaturistaként, le nem vethettem magamról –, arra biztatott, hogy én is végezzem el a magam „lelki szellőztetését”, konfesszióját. A szellem kiszabadult a palackból. Megszabadultunk a hivatalos, majd ránk kényszerített öncenzúra kényszerzubbonyától. A szerkesztőségben, a közösség választotta Veres István főszerkesztő vezetésével, új szelek fújtak, ami a lap fejlécén is olvasható lett: Szatmári Hírlap helyett Szatmári Friss Újság. A szakmai pályafutásomból még hátra lévő maradék évtized az élet nagy ajándéka volt! Amint az is, hogy néhai Reizer Pál püspök bizalmából az erdélyi katolikus lapok külső munkatársa lehettem, hogy az ő javaslatára hét éven át szerkeszthettem a Római Katolikus Naptárt.
Szólnom kell arról is, hogy e periódus hozta meg családunk legszebb, legértékesebb gyümölcseit: gyermekeinket. Annamária és Gábor születése adott értelmet a küzdésnek, a munkának, a mi közös életünknek. A rájuk figyelés, testi és szellemi kibontakozásuk szolgálata mindennél előbbre valóbb lett, minden más másodlagossá vált. Igyekeztünk a tőlünk telhetőt megadni nekik. Nem anyagilag, hisz ez a lehetőség nem volt korlátlan, hanem szellemi, lelki, érzelmi fejlődésük, jellemformálódásuk tekintetében. Szeretetünk, munkánk bennük kamatozott. Azt ma már ők tudják megmondani, hogy mily hozammal. A század utolsó éveiben kellett megérnünk azt, hogy – engedve a népmozgalommá terebélyesedett divatnak/csábításnak? – nemcsak a családi fészekből repültek ki, hanem Erdélyből is: egyikük a távoli Kanadába, másikuk csak a szomszédba, Szabolcs–Szatmár–Bereg megyébe. Ketten, magunkra maradva, nyugdíjassá válva, mit tehettünk? Hogy legalább az egyik gyerekünkkel együtt lehessünk, áttelepültünk mi is Magyarországra, lányunk után. Nem kevés traumát jelentett az annak az újságírónak, aki maga is a szülőföldhöz való hűség igéjét hirdette. De a sors útjai kifürkészhetetlenek.
A harmadik: Nyíregyháza. Ez már radikálisabb hatással volt ránk. 2001 decemberében másodszor is megéltük a népi szólás igazát: öreg fát valóban nehéz átültetni. Hisz nemcsak az ismerős tájtól, rokonainktól és barátainktól váltunk meg, hanem attól az életformától is – az aktív életkortól a nyugdíjas évek nyugalmába –, amiben addig éltünk. A személyes vagy családi kapcsolatok meghittségét, annak kiesését, bár enyhíti a telefon vagy a skype, de helyettesíteni sosem tudja. Itt más világba csöppentünk. Ki hinné – esetleg azok, akik ezt maguk is át- és megélték –, hogy bár ott is, itt is magyar közösségben élünk, abba kerültünk, de a Trianon óta eltelt évszázad, a zord, néha kíméletlenül zárt határok évtizedei a lelkeket, a gondolkodásmódot is átformálta. (Aki kételkedne benne, tekintsen csak a nyugati és keleti részre szakított Németországra, amely az egyesítés harminc éve után sem talál valóban egységes önmagára, nem csupán anyagi viszonylatban él más–más életet, hanem lelkileg is távol egymástól.) Mintha légüres térbe kerültünk volna, ahol néhány újságíró–barátunkon, a vasárnaponként szentmisék közösségén kívül, úgy is mondhatnánk, remeteségbe sodródtunk. Fizikailag igen, de a szellemi kibontakozás, az írás és közlés révén kitágult a világ, célt, értelmet adott az éveknek. A legfőbb támasz a lányunk családja, a lét értelme pedig a két unoka fölötti gondoskodó szeretet volt. Nagy ritkán pedig a kanadai kitérők, a fiunk családjánál tett látogatások, az ottani unoka révén.
Az előbbiekben más szóltam arról, hogy ez a két évtized volt irodalmi ténykedésem leggyümölcsözőbb korszaka: számos tanulmány, recenzió hazai és magyarországi folyóiratokban; két nyomdai kivitelezésű kötet, kilenc – Cseke Gábor szerkesztésében – pedig a Magyar Elektronikus Könyvtárban.
Közben unokáink felnőttek. Kinga a budapesti Műszaki Egyetem végzős hallgatója, jelenleg Erasmus–ösztöndíjasként a finnországi Tampere egyetemén vendégdiákként tanul. Helga és Alexandra egyetemi felvételi előtt áll. Mindhárman a maguk útját járják – bátran, lankadatlan szorgalommal, szilárd elhivatottsággal, kiforrott céllal. A mi tisztünk immár az lett, hogy féltő–óvó tekintettel kövessük lépteiket, hogy imádkozva ajánljuk őket Isten és a Szűzanya gondoskodó szeretetébe.
E harmadik fészekbe lassan beköltözött a szép korúak öröme és áldása, ahol minden új nap ajándék. Szent II. János Pál pápa által ránk hagyatott imájában olvashatom: „Uram, adj erőt, hogy békésen hordjam az élet terheit, humorral fogadjam a feledékenységem jeleit, erőtlenségemet, érzékszerveim tompulását, testi–szellemi erőm hanyatlását. (…) Kérlek, adj kedvet a munkához, amit még elvégezhetek. Tégy hasznossá, hogy ne érezzem csak tehernek magam és adj alázatot, hogy belássam, egyre inkább másokra szorulok.” Most, nyolcvanegy fölé érve, értem és élem meg igazán e bölcs szavak értelmét, üzenetét.

U.i.: Záróra. Köszönöm olvasóim szíves figyelmét.

1. csekegabi:
   2021. február 9. 12:52

   Gergely Tamás írta: Szép, érett szöveg! (Véletlenül törlődött)