Haragos Zoltán: Emberközelben. Fotóalbum

(Marosvásárhely, Impress Kiadó, 2004, szerkesztés Haragos Zoltán, műszaki szerkesztés Orbán László, előszó Nagy Miklós Kund)

Amikor újból kezembe vettem az albumot, elgondolkoztam: vajon hány fotót láthattam én életemben, kizárva a világháló korát, hiszen ha ezt is beleszámítjuk, akkor már semmiféle statisztika és korlátozás nem áll meg a lábán? Nos, a fotópapír korban is minden bizonnyal több ezret és ha végiggondolom, hogy melyek azok, amelyeket mindörökre megőrzök az emlékezetemben, akkor az elsők között alighanem ott van Haragos Zoltán (1929) egyik felvétele.
A földrajzi helyszín lényegtelen, a téglafal után ítélve lehetne Szeben, Brassó, Segesvár, de akár Marosvásárhely is. Ami lényeges: ahogyan a botra támaszkodó, fekete ruhás, fehér hajú idős asszony, a fal árnyékának és a még áttörő fénynek a kettősségében mintha immár nem haza, hanem az öröklétbe indulna és lassan-lassan, visszavonhatatlanul egybeolvad a világmindenséggel.
Haragos Zoltánnak több ilyen fotója van. Amelyen nem számít a közvetlen téma, nem számít, hol készült – a mondanivaló válik egyetemesen emberivé.
Fotóriporterként dolgozott az 1989 előtti világban a Vörös Zászlónál, az Új Életnél, abban az erdélyi magyar sajtóban, ahol a fotókon mindenekelőtt nem a művészkedést, hanem a napi tárgyszerűséget, a szocialista építőmunka lendületét és még inkább napsugaras jövő ígéretét kérték számon.
Marosvásárhelyen, Marx József (1914-1992) városában és társaságában azonban nem lehetett akárhogyan fotózni. Amint, azokban az években, az újságírók közül többen átrándultak az irodalom világába, az írók-költők pedig az újságírásból éltek meg, ugyanígy a fotósok is megalkották a maguk külön világát, ahol a művészetüknek hódolhattak. 1953-ban Marx József mellett az egyik alapítója volt annak a Marosvásárhelyi Fotóklubnak, amely ma is az ENSZ által is érdemoklevéllel kitüntetett Marx József nevet viseli.
És persze, a több száz nemzetközi részvétel és hazai kiállítások nyomán gyűltek azok a fotóművészeti címek, amelyek rendszerint a FIAP betűszóval végződnek és elég annyit tudnunk róluk, hogy az első betűk olyasmit jelentenek, mint az olimpián a bronz-, ezüst- és aranyérmek.
The Fire Within. Valami hasonló volt a 2002-es amerikai téli olimpia mottója, amikor még nem a washingtoni Capitolium Biden beiktatása előtti gátfutóit néztük, hanem mindazokat az ifjú sportolókat és a sokezernyi önkéntes szervezőt, akikben valóban belülről izzott a láng. Akikben valóban lobogott a szenvedély mindaz iránt, amit tesznek, mert úgy érzik, hogy értelme van, hogy embertársaik javára szolgál.
Igen, a szenvedély. Ami nélkül nem létezhet valódi fotóművész. A huszonegyedik században sem, amikor a digitalis fotográfia próbálja feledtetni velünk azokat a csodálatos pillanatokat, ahogyan a halovány, vörös fényben a laboratórium előhívó tálcájába áztatott fotópapíron egyszerre csak félénken, gyámoltalanul, elmosódva feltűnt a felvétel egyik részlete, hogy onnan majd egyre erőteljesebben kibomoljon az egész kép.
Ezt az érzést soha nem tudja pótolni a másodpercenkénti tucatnyi felvétel, az akár negyedórán át tartó sorozatos kattintgatás, az előregyártott telefonos applikációkkal és számítógépes programokkal átalakított, másodpercek alatt a világ bármely sarkába elküldhető digitális képek tömkelege.
Nyilván, a huszonegyedik században technika nélkül élni lehetetlen, és repülőgép helyett nem fogunk visszatérni a postakocsihoz. De az lenne az igazi, ha bármiféle műszaki vívmányra csupán eszközként tekintenénk. És nem olyan célként, amely helyettesítheti legbensőbb emberi világunkat.