Ott lakik valahol
a Parnasszus aljában,
a földkerekség
tán legkisebb tornyában,
nem járt még fönt
a magas hegyen,
tudom, mert mindent
odahord nekem,
amit lát-hall, tapint,
ő zümmögi
fülembe dolgaink
lényegét, s én gyűjtöm
a zümmögéseket,
keserűt, savanyút,
zavarót, édeset,
halkat és kevésbé halkat,
amit csak én,
senki más nem hallhat,
észre sem veszem,
pókháló szövődik
a zümmögésekből,
s mikor bármi
belerepül,
egy szó, egy látvány,
valós vagy virtuális,
egy távoli kiáltás,
mely oly gyönge már,
mint szösz, pihe
óriás vállán,
lehullt pillanat
az óralapról,
megrezzenek a láthatatlan
szálak, és valami bennem
a vakondtúrásnyi csendben
elindul a csapdába
gabalyodott,
vergődő élet felé…

2020. 09. 26.