A legnehezebb őszintének lenni. Teljesen. Mélyen. Mindent kitárni. Dávid tudta, jobb Isten kezébe esni, mint emberekébe. Pedig bűnös volt. Mégis, amikor ember vágta szemébe: te vagy az az ember, aki méltó a halálra – megütközött, de igazat adott.
Átélem az ő gyötrelmét. Nem számíthatsz embertől könyörületre, legyen az akár Isten szolgája. Csakis Istentől várhatsz kegyelmet. Nem a nagy kegyesen kiosztottat, ami betonba döngöl, hanem az igazi atyait.

Apánk akkor volt a legjobb hozzánk, amikor még gyermekek voltunk, játszott velünk, csínyt követhettünk el ellene, nem haragudott, felemelt, égnek dobott, repített, zuhanásunkban kifogott, csiklandozott, velünk nevetett. Tisztába tett, amikor magunk alá csináltunk. Húzta az orrát a bűz miatt, de megmosta fenekünket, és tiszta ruhát adott ránk. Kézen fogott, vezetett. Együtt mentünk mindenhova. Kérdeztük, mindenre válaszolt. Biztatott, bármit megtehettünk. Lefogta kezünk, ha olyasmihez nyúltunk, ami ártott. Tökéletes védelmet biztosított Semmiért nem haragudott, semmivel meg nem bánthattuk. Gyermekei voltunk, ő pedig apánk, az erős, a tökéletes biztonság. Mindent tudott, mindent megtett, amire szükségünk volt. Apa volt az isten. Ezt Isten akarta így.

Isteni – mondjuk. És annak nevezzük, amikor elolvadunk/elámulunk valamitől, amikor hatalmas sóhajjal megkönnyebbülünk, amikor könnyesre röhögjük magunkat valamin, amikor sírunk, mint a záporeső, amikor végre letöröljük könnyeinket. A nevetés, bánat, öröm, szomorúság – isteni érzéseink. Isten a mindenség istene. Nem marad ki belőle semmi. Minden a hatalmában van. Legfőbb ismérve az irgalmasság.
Amikor együtt nevetünk valamin, valakin, egy helyzeten, egy állapoton – már csorog szemünkből a könny, de nem bírjuk abbahagyni – ez a legjobb. Mikor könnyekig nevetünk valamin, magunkat nevetjük ki, azért tudunk szívből kacagni. Utána mennyivel könnyebb a lelked! És milyen jó együtt, egymás vállán sírni…

2021-02-05