Hogy az egész világ megfertőződhet, azt jelzi, az egész világ védtelen. Érzékei, amivel tudomást szerezhet, hitre gyúlhat, lelkiismerete szavára megindulhat – meggyengültek. Képtelen odafigyelni. Hívőknél sincs ez másképp. Másféle evangéliumot kezd hinni. Csak egy hajszálnyival tér el, csak egy kicsit helyezi másra a hangsúlyt, máris eltolódik. Magamon figyelhettem meg – az engedelmesség az ige iránt kezdett teherré válni a külvilág nyomására, pedig hol voltam s vagyok Krisztus szenvedéseihez képest! A nehézségek, a próbák a megedzésre szolgálnak, nem a kényeztetésre, pátyolgatásra. A tejjel-vajjal Kánaán odaát van. Megpróbáltatsz.

*

Az igehirdetésnek egy tárgya, egy alanya van. A kettő megegyezik. Ő az Ige.

*
Vers

Volt vörös posztó a zsidó
bár sárga csillagot viselt
volt vörös a szocialista
a kommunista is, szegény
viselte ezt a posztót keresztény
és indián, búr, orosz
a német is volt vörös folt
nagyvilág, asztalodon

bikaviadalon vagyunk
a bikának vörös posztó

aki mindig vörös kendőként
lobogott előtte, ha megszületett
hogy megvadult, ha látta nőni:
az embert – dührohamot
kapott tőle, hányingert

a világban van a hiba, hallod?
jöjj, kivezetlek, szólt az Úr
s ösvényt ehhez neked
a testével szabott

*

Előveszem a jobbik énem. Hány van belőlük? Mennyi vagyok?
A komolyabb morcos képet vág. Józan marad. Dehogy kacag!
Csak a viccesnek nincs bőr a képén. Vigyorog. Komolytalan.
Van az arcomban valami predesztinált.
Ha komoly voltam, azt mondták, ne legyek szomorú.
Pedig csak gondolkodtam. Hogy tűnhettem közben búsnak?

*

Sok baja van az embernek – vigyázat! közhely következik! – az arcával, a szemével, ahogy néz, vagy bandzsít. Vagy egyenesen a szemedbe szúr. Ha mellé – álnok, sunyinak láttat. Hát hová nézzen az ember, ha nem láthat bele a másikba, csak találgathat?
És honnan tudná már gyermekkorától, hogy ember van abban, akit lát? Persze, hogy meg kell néznie jobban!
A gyerek figyel így. Csupa szem. S a szemedből kiolvas, elfogad.

Láttam sokfélét, de a barna szem volt a legigazabb. Mindent hitt, mindennel bírt, gazdagabb volt, telibb, mint a kék vagy zöld vagy szürke. És jót ígért, meleget, finomat. A fekete ijesztőbb volt, fenyegetőbb.
Nem tehet róla persze senki, milyen szemekkel születik. Visszamutatna minden a mindenhatóra? Aki kigondolta, összegyúrta az első embert? Milyen színű szeme lehetett? Biztosan ébenfekete. De hogyan barnulhatott el? A gyengeségtől? Az engedetlen gyermek szemszíne ez? Visszavágyik a teljes feketébe? Ami, mint a legritkább gyémánt, úgy szikrázik? És a kék, a szürke, a zöld szemek a degenerálódás folyamatának jelei lennének?

Mennyi buta gondolat. Már ha azok. A szemek színéről sok mindent mondtak, mondanak. Kiben milyen lélek lakik, azt tükrözi. De lehet-e különböző színe a lelkeknek? A szeretetnek? Az értelemnek? S ha sokszínű, akkor miért nincs sokszínű szem is? Milyen színű a szeme vajon a Teremtőnek?
Mint a tűz. De ez az ítéleté, pillantásában ki állhatna meg? Változhat üdítő, enyhet adó kékké, amiben megfürödhetsz? Már a kékkel is kibékülnék, csak zöld ne legyen. A zöld hibás. Az a gyíké, a kígyóé, álnok, csupa negatív tulajdonság tapad hozzá. A zöld, ha szem, nem jelent biztonságot, mint lápos vidéken a mohás kidudorodások a földből, a vízből. Elsüllyedsz, ha rálépsz s véged. Senki nem húz ki belőle.
Gyermekkoromban mindig a szemeket fürkésztem. Abból ítéltem meg, ki milyen ember lehet. Így tájékozódtam. A színeket tanulmányozva, kutatva jutottam el végül a szivárványig. Addigra már nem zavart, hogy nincs benne barna, sem fekete. Égi, s az égnek jó, ha nem sötét a színe. Addigra rájöttem, hogy a színek helye is meghatározza a jelentésük, mert az a legfontosabb. Égre festett vagy emberi tekintetbe tuszkolt, földre vetett vagy vízbe oltott. Apránként fedték fel lényegüket előttem a dolgok.
A legszebbet kamaszkoromban mondták a szememről. Őzike szemek. Akkor kezdtem tanulmányozni a szemem színét. Legnagyobb sajnálatomra találtam benne kis zöldet is, világosabb barnát, sötétebbet is, de nem volt annyi sötétbarna, amennyit szerettem volna. És változott. Időnként sötétebb lett, máskor mintha világosabb. Azóta sem tudom, mitől lett ilyen vagy olyan. Olyan mismás. De volt, aki feketén csillogónak látta. Más csak sima barnának. Gombszemeknek. De őzike szemeknek többet senki nem nevezte. Elfelejtettem azt is, ki mondta ezt. Tetszett, szelídséget éreztem benne, de félénkséget, bátortalanságot is.
Már nem fürkészem, csak belepillantok a tükörbe, az arcom formáját ellenőrzöm, milyen a tegnapihoz képest. Hogy ne legyen nagyon más, arra ügyelek. De arra mindig emlékezni fogok, amíg élek, mekkora csalódás volt, mikor észrevettem: a férjem szeme nem kék, hanem zöld. Hogy lehettem ilyen vak, az azóta senki által őzikeszemnek nem becézett szememmel, hogy nem vettem észre? Büszke voltam magamra, a szemszínek jelentésének tudására. Meg arra, hogy ezt mindig észreveszem. Évekig csak a szemek érdekeltek, nem a többi, ezért csőlátású is voltam, nem emlékeztem az emberek kinézetére, a tekintetek ejtettek rabul, vagy taszítottak. Ne hidd, ha nem akarod – de így volt.

2021-02-06; 07

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ