Nem az a hős, aki fut, hanem aki állja.
Ki, mint a kő a meder alján az árban –
fölötte gyilkos tömeg zúdul, de gyomra mélyén
ő nem, csak azért sem mozdul.
Belé van, de csak félig temetve,
az ár hörögve mossa, mi kiáll belőle.

Rohanó kavicsok karcolják élesre arcod.
Mi téged állni kényszerített s otthon tartott,
most a szülőföld sírjában félig megnyugodva,
minket vádol az áradatból.
Izzó haragtól fényes szemed
sötéten néz elhagyókra, elnyomókra.
Pusztító büszke bánatod.

Kihaltak mellőled társaid, szinte mind.
S kik még lehettek volna,
irgalmatlan tekinteted tartotta őket távol.
Konok hűséggel önszobrod faragva
feketén sütöttél az állhatatlanokra.

Elszivárogtunk, igazad van, Farkas Árpi.
Átrendezi halálod most a műsort –
szólt Sylvester, Czegő, Magyari, Dali
összes betyáros barátid –
szépmíves szavaid székely-konoksággal
az Úristent is elé-citálva,
hogy áldott-átkozott sorsunkból kiverjen végül
s megbékítsen székelyt magyarral, ha az nem is békül.

Verseiddel már örök harcod vívod,
itt hagyva minket nagylelkű lendülettel.
Meghajolsz viharzó tapsunk alatt,
míg tekinteted arcunkra égve
gyávaságunkkal süt rád vissza –

2021-02-09