Most leskődöm a lonc között,
Oly egyszerű innét az élet:
A kert barackot ötvözött,
A gabona fáradtra érett,
Pohosra boglyasult a rét,
Az erdő felkínálja fáit
A hegynek, mely kopasz fejét
Égnek szegi, s dacolva mállik.

Embernyi felhő sem riaszt,
Szemem terébe nő se téved,
A méh telíti a viaszt,
Kakuk jósolgat uj tizévet,
A lombokon bogár legel,
Gulyát táplál a rezge pázsit,
S fenn száz pacsirta énekel,
Míg lenn az állat bőgve párzik.

A z ősen egybetartozót
A szin s a fény terelte össze:
Napfénybe gyűl a tar bozót,
Sápadt virág virul vörösre,
Virág a párját megleli,
A kő is eljut kedveséhez.
Kövérek a föld keblei
És szivja őket, aki éhes!

Embernek élni mért magány,
A csókért mért ad szörnyű árat?
Ó, mért kopog be ablakán
Barát helyett a bűn s a bánat?
Mért éhezik, ha nincs aszály
És mért eped tüzét lohasztva?
Búzát izzadva mért kaszál,
Ha kenyérré nem ő dagasztja?

Jaj, Ínség, féreg eleven
Holttesteken, hol öldökölsz ma?
Jaj, irgalmatlan szerelem,
Hol vagy, terméketlen gyümölcsfa?
Itt minden érik s elvegyül,
Itt vágy a vágyhoz könnyen árad.
Itt senki sincsen egyedül,
Csak az eltévedt emberállat!

Ó, férfiak, fivéreim,
Ó, nők, királynők és cselédek.
Embersorsunk vak mélyein
Hinnétek-e, hogy bölcs az élet?
Teremtő törvény, ős derű,
Parázs a borban, íz a lisztben:
Oly szenten, szörnyen egyszerű.
Mint a halál és mint az isten.

Zsolt Béla: Igaz könyv. MEK