Bajkó Tibor: Székelyföldi Lovas Ünnep.

(Kiadja a Kriegel Sportklub, Mark House Kiadó, Gyergyószentmiklós, 2019)

Roppant kíváncsi vagyok, a csíkszeredai polgármesteri hivatal 2020-ben beiktatott új vezetősége miként tud majd megbirkózni a parlagon heverő, rom- és rozsdahalmaz szeredai borvízfürdő újraindításával.
Alapításától kezdve, történelmének minden szakaszát nem éltem át, de kisgyermekként jól emlékszem, amikor egy fülkéktől elkerített medencébe zuhogott alá a víz. Ez volt a női. És arra is, hogy kint volt a vegyes, egy magasra épített fa napozóval elválasztva. Majd lett több medence, és az akkor még tiszta vízű, szabályozatlan Olt jelentette a fürdő természetes határát. Zsögödből, a réten át, a régi vágóhíd mellett, gyalog lehetett feljárni és akár az Oltban úszva hazatérni.
És micsoda öröm volt, amikor az olimpiai méretű medencét is megépítették. Sőt, meleg fürdőt, vendéglőt és minden mást, amelyeket a medencékkel együtt, mai szóhasználattal, nyugodtan nevezhetnénk akár az egyetlen erdélyi borvizes Aquaparknak.
Azután elkezdtek fúrogatni. Megcsappant az önmagától a medencékbe ömlő borvíz. Úgy jártak, mint az Olt szabályozásával. Levágták a kanyarokat, a gyorsabb folyás miatt lecsökkent a talajvíz szintje, eltűntek a folyó menti borvízforrások és kiszáradt a tőzeg, hogy a tűzkaszálások eredményeként majd éveken át füstölögjön.
Így füstölgött el a fürdő múltja is. Sőt, a mellette levő területekével együtt. A romániai fordulat után Adorján Károly mérnök megpróbálta egy részüket díjugrató lovasversenyek színhelyévé tenni, de halálával, majd egy kis arab közvetítéssel, a lovakat is, a pályákat is elvitte a piacgazdaság.
Csupán néhány szenvedélyes versenyző nem hagyta magát és próbált továbbra is nem csak lóra ülni, hanem saját lábára állni. Ők jelentették a csíráit egy olyan új mozgalomnak, amely oda vezetett, hogy miközben a lovasszekerek jórészt eltűntek a fő- majd a mellékutakról is, a lovak visszatértek. Magánistállókba, klubokba, lovardákba. Huszáros hagyományőrzések társaiként. Természetjáró turizmus kellékeiként. Falu- és városnapok vagy más nagyobb rendezvények fő- és mellékszereplőiként. Néha nagyon is amatőrködve, máskor azonban a bemutatók és a versenyek mögötti kemény szakértelemmel és töretlen szervezőkészséggel.
Amikor 2019 őszén, az egyik csíkszeredai útmenti étteremben, a gyergyói szerző átadta nekem a könyvét, több százan gyűltek össze. Gyermekek, fiatalok és idősebbek. És valamennyien olyan tisztelettel tekintettek és úgy hallgattak a középen álló Bajkó Tiborra (1967), fogathajtóra és sportmesterre, amint azt valamikor a cselgáncsosoknál láttam, amikor megérkezett közéjük a nem tudom milyen színű öves japán vagy koreai Mester.
Ebből a több mint kétszáz oldalas, fényképekkel gazdagon illusztrált kötetből kiderül, hogy mi áll egy élet, egy szenvedély és a gyergyói, valamint szélesebb hatósugárban, a székelyföldi lovas foglalatosságok újjászületésének a hátterében. És mit kell még tenni a jövőben, ha járvány múltán újra visszatér a teljesebb élet.
A szerző őszintén, olvasmányosan fogalmazza meg mondanivalóját, egyetlen szavával sem akarja az olvasót lóvá tenni. De hogy a könyv letétele után lószerető és állatbarát válik belőle, az szinte bizonyos.