Móser Zoltán: Mint erdőben a vadnyom. József Attilához vezető képek.

(Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba, 2005)

Évnyi pontossággal már nem emlékszem, hogy mikor jártam először a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Voltaképpen Piliscsabán, ott mondták, hogy ugorjak át a Klotild-telepről, mert érdekes épületeket látok. Egy magamfajta székelyföldinek valóban azok voltak. Akkoriban nem volt még sem mobiltelefonom, sem fényképezőgépem, így csupán emlékezetem őrizte meg az első benyomásokat: a furcsa kupolákat és tornyokat, különböző szűk és zárt folyosókat, amelyek mondjuk egy háromszög alakú teremből egy kör alapúba vittek, valamiféle kőbe és fába zárt motívumok között, amelyeket Coca Cola és kávéautomaták szegélyeztek. És emlékszem még néhány latin feliratra: Augustineum, Iustineum, Abrosianum. A refektóriummal nem volt különösebb gondom, mert tudtam, hogy így hívták a csíksomlyói ferences kolostorban is azt az ebédlőt, ahonnan egykor befalazott könyvek kerültek elő.
Az igazság, hogy utána kezdtem többet olvasni Makovecz organikus építészetéről, a háttérben álló ideológiáról és szemléletmódról. Emlékszem, néhány egyetemistát akkor meg is kérdeztem: hogy érzik magukat ezekben a furcsa termekben? Kissé szorongok – mondta az egyikük és nem csodálkoztam, hisz az ember nemzedékek óta négyszögletű termekben éli át az iskolaéveit. Node hát minden változik – ezt mondogattam magamban akkor is, amikor Csíkszeredában az építészeti-gyöngyszem Makovecz-templomban rájöttem, hogy itt körkörösen mindent látok és minden más, ahogyan általában megszoktuk: a hagyományos templomok ugyanis mindeddig nyílegyenesen az oltárhoz és nem a szemben ülőkhöz vonzották a hívek tekintetét.
Móser Zoltán (1946) az ezredforduló után tanított ezen az egyetemen, amelyet most állítólag elköltöztetnek. Budán, majd Piliscsabán lakó barátaimtól ajándékként rengeteg könyvét megkaptam a néprajzos fotóművésznek, de a dedikáltat már Csíkszeredában, a Pedagógus Házban adta át nekem. Valószínű, előadást tarthatott a pedagógusoknak a Bolyai Nyári Egyetemen. Nem hiszem, hogy a fotóról beszélt volna. Inkább a népművészetről. Vagy a költészetről. Vagy a zenéről. Vagy a falusi építészetről. Vagy ki tudja még miről, mert több tucatnyi fotós könyvének olvasóját felvételekkel kívánja ráhangolni egy-egy régió népművészetére, építészeti jellegzetességeire. És Bartókra, Kodályra. Petőfire, Vörösmartyra, Illyésre, Nagy Lászlóra és természetesen József Attilára.
Egyik oldalon egy vers, másik oldalon egy fotó. Talán eltűnök hirtelen / akár erdőben a vadnyom, / elpazaroltam mindenem, / amiről számot kéne adnom – hangzanak József Attila 1937-ben leírt látnoki szavai, a túloldalon levő fotó pedig egy mély árkokat behálózó gyökereket ábrázol valamiféle őszi levélágyon. Fekete-fehéren. Mert én Mósernek csak ilyen fotóit láttam.