A nemzetállam és az államnyelv a sokszínűséget hirdető Európában talán csak Lengyelországban esik egybe százszázalékosan, a második-harmadik helyért Görögország (98 százalék) és Magyarország (97 százalék) vetélkedhet. (Bár ugyanekkora az arány Franciaországban is: cca. 97 százalék; és Olaszországban is csak picivel kisebb: 96 százalék.) A legnagyobb államnyelvi-anyanyelvi szakadék a vizsgált európai országok közül Spanyolországban tapasztalható (ahol az összlakosságnak alig 81 százaléka használja a mindennapi – otthoni, családi, baráti – érintkezésben a kasztíliai spanyolt). Legeslegújabbkori történelmünk persze ennél jóval nagyobb anomáliákat is produkált: Ukrajna lakóinak alig 55 százaléka használja (hozzátenném: ismeri) az ukrán nyelvet a napi érintkezéseiben.
Míg régebben szerte a világon – Európában is – számos soknemzetiségű-soknyelvű-sokkultúrájú ország, monarchia, birodalom létezett, az elmúlt kétszáz évben a homogenizálódás folyamatosan felgyorsult, és manapság – legalábbis a köznyelvben – az ország, a nemzet és az államnyelv mindenütt egybeolvadni látszik: Lengyelországban lengyelül beszélnek, Spanyolországban spanyolul, Romániában (és most már a Moldovai Köztársaságban is) románul, Magyarországon meg magyarul… Még ha nem mindig igazak is ezek az állítások – egy régi viccre utalva: Belgiumban sem belgául beszélnek…
Viszont mintha a nyelvi sokszínűségről, a kisebbségi nyelvekről és használatukról – s ezzel együtt a kisebbségek jogairól – nem lenne olyan trendi manapság beszélni… (Még a szuperdemokratikus Amerikában sem…)

A lapszemle teljes szövege az Új Hét portálon