Beszélgetés Veres Emese Gyöngyvér néprajzkutatóval a budapesti kézműves kiállítás kapcsán

Idén február 12-én nyílt meg a budapesti Szent József Házban az a kiállítás, mely a bemutatott népművészeti alkotások által, több magyarlakta vidék mintavilágát, azok alkalmazási lehetőségét ismertette az érdeklődőkkel. Az eseményt „Míves kiállítás” címen péntek délelőtt online közvetítésben láthattuk, s hallhattuk egyúttal baz egyes alkotások szakszerű bemutatását. A kiállított tárgyak között hétfalusi csángó kézművesek munkái is szerepeltek, a hétfalusiak kultúrájában otthonos Veres Emese-Gyöngyvér (az interjúban: VE-Gy) néprajzkutatót, az esemény egyik szervezőjét kérdeztük:
– Ha jól értettem, a „Míves kiállítás” lényegében egy igen széles körű hagyományápoló mozgalom újabb mérföldköve. Melyek voltak e téren az előzmények?

VE-Gy: A székelyudvarhelyi Artera Kaláka Kör vezetője, Lőrincz Zsuzsanna kereste meg a magyarországi Népművészeti Egyesületek Szövetségét egy tábor ötletével, amelyet Gyimesben szerveztek meg. Ezt követte még három: kettő Moldvában, egy Hétfaluban. A táborok alkalmával nemcsak a meglévő viseleti darabokat és textíliákat nézték meg, hanem a résztvevők próbálták tovább gondolni a mintakincs alkalmazását akár jelenkori tárgyakon is. Igen jó szakmai kapcsolat jött létre a táborok résztvevői és a helyi kézművesek között, mindenki tanulhatott a másiktól.
– Mi volt a célja a budapesti kiállításnak, esetleg miben jelentett továbblépést az eddigiekhez mérten?
VE-Gy: – Elsősorban a táborokban, vagy azok nyomán született alkotásokat szerettük volna bemutatni, ezáltal pedig egy-egy tájegységet, illetve az egyes alkotóműhelyeket is ismertetni. A mi esetünkben a munkák bemutatásán túl az is nagyon fontos, hogy végre a három csángó népcsoport hagyományos mintakincse együttesen látható, és ezáltal a csángó szó jelentését is tökéletesen megérthetjük. Ha elfogadjuk Mikecs László meghatározását, miszerint azok a csángók, akik leszakadva a magyar tömbről vagy románok, vagy szászok közé ékelődve élnek, ez az interetnikus hatás tökéletesen jelen van a motívumokban.

– Milyen régiókból érkeztek a kiállított tárgyak és mi jellemzi őket?
VE-Gy: – A munkákat Erdélyből és Magyarországról küldték, de az egyes csoportok a négy tájegység – Gyimes, Moldva, Udvarhelyszék és Hétfalu – mintakincsével dolgoztak. Láthattunk olyan munkákat, melyeken a régi viseleti darabok köszönnek vissza mai anyagokon, de a legtöbb alkotó alkalmazza a mintakincset, és ezáltal használati tárgyakat, illetve ma is viselhető ruhákat készített. Így a kiállításon látható olyan hátizsák, amelyen egy moldvai bunda, azaz egy keptár mintái jelennek meg, vagy rövidnadrág, amelyen szintén moldvai minták láthatóak. A hétfalusi textíliák között különböző huzatokat, zsákokat, kötényt, nyakkendőt díszítenek a híres szőtteseink motívumai.
– Valóban igen ötletes és míves használati tárgyak készülnek manapság a népi minták felhasználásával, de van-e ezeknek tényleges szerepük a mindennapi életben, vagy csak dísztárgyakként forgalmazzák őket?
VE-Gy: – A tényleges szerepet mi magunk is meghatározhatjuk. Egy-egy terítő, díszpárna szinte minden korban dísze volt a lakásunknak, de egy kötényt, nyakkendőt is lehet hímzéssel díszíteni. A székelyudvarhelyiek például gyerekszobába való mércés zsebes tárolót készítettek, helyi mintával. Tulajdonképpen az igényünk is meghatározhatja azt, hogy mit díszítünk.

– A járvány miatt nem lehettek jelen a kiállított tárgyak alkotói, mint ahogyan a nagyközönség sem látogathatta a kiállítást a megszokott módon. Miként sikerül e hiátusokat ellensúlyozni az online bemutató által?
VE-Gy: – Az elmúlt esztendő során igen sokszor elmondtuk, hogy amennyit veszítettünk, annyit nyertünk is, hiszen a személyes találkozások elmaradtak ugyan, de az online térben sokkal több emberhez jutottunk el, olyanokhoz is, akik esetlegesen szereztek volna tudomást a munkákról. Ebben az időszakban minth jobban is dokumentálunk. Kérdés, hogy a nyitás után miként tudjuk majd etapasztalatokat beépíteni a valós életbe.
– Hadd ismerjük meg név szerint is, azokat a hétfalusi népművészeket, akik alkotásaikkal képviselték régiónkat a budapesti szemlén.
VE-Gy: – Az alkotások zömét Czimbor Izabella szővő népi iparművésznek köszönhetjük, aki hagyományos és újragondolt darabokat egyaránt kiállított. Bár Gödri Anna számtalan festői viseletet készített már, a most kiállított női ruha az ő útmutatása alapján és segítségével készült tavaly előtt, a négyfalusi táborban. De a gyönyörű írott tojások mind a Gödri Anna munkái. Szekeres Mária keresztszemes hímzésekké alakította a szőtteseink mintáit, Magdó Gyöngyi pedig a gyermekviseletek díszítésében szorgoskodott. Az említett alkotók a Barcasági Csángó Egyesület kézművesei. Mellettük meghívott művészként állított ki Mikes Beáta és Manuela Ivan bútorfestő, valamint néhai Erdélyi Mihály munkáiból is többet láthatott a közönség.
– Neked mint néprajzkutatónak és a kiállítás egyik szervezőjének, milyen személyes élményt, esetleg tanulságot nyújt egy ilyen rendezvény?
VE-Gy: – A magam részéről örvendek, hogy az a kutatómunka, amit immár több mint három évtizede elkezdtem, ebben a formában is kiteljesedik, és egy olyan csapat tagja lehetek, akivel tervezni és alkotni lehet.
– Apropó kutatómunka: mi a véleményed a gyimesi és a barcasági csángó népi kultúráról? Van-e hasonlóság például a két mintavilág vagy a hagyományos viselet között?
VE-Gy: – Mindig felmerülnek hasonlóságok az egyes régiók között, legyenek azok közeliek vagy távoliak. Ami a két vidék mintakincsét illeti, legszembetűnőbbek az írott tojás mintakincsének hasonlóságai. Mivel mindkét népcsoport a természetből és a gazdasági életből ihletődött, ez természetes is. Ezért nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni két vidék esetleges hasonlóságait illetően, hiszen nem feltétlenül rokonságot jelent. A viseletben ilyen közös vonásokat nem találunk, mivel azok többnyire területi sajátosságokat mutatnak, így a barcasági viseletben – bármennyire is furcsán hangzik – mégis az együtt élő három nemzet összetartozása és egymásra hatása figyelhető meg. Viszont éppen ez a viselet vet fel egyre több kérdést, elég csak arra a kiállításra gondolnunk, amelyet nemrég mutatott be a brassói Néprajzi Múzeum a menyasszonyi viseletekről. A vledényi viselet szintén hasonló, pedig Vledény már a mikrorégióhoz sem tartozik. De láttunk már olyan Kovászna megyei román asszonyt is, akinek hasonló a viselete. Nagyon remélem, hogy egyszer a levéltárak mélyéről előkerül olyan adat, amely ezt megvilágítja, mert – sajnos – parafernumokat, azaz hozományösszeírást egyet sem találtam a mi vidékünkről, képként is csak egy illusztrációt ismerünk erről. A legteljesebb leírás, amit találtam, 19. század végi, de ott is csak a szükséges ruházati darabokat sorolta fel a névtelen adatközlő.

– Eddigi tapasztalatod szerint, mennyire ismerik az egyes régiókban a barcasági néphagyományokat, mind a tárgyi, mind a szellemi kincsek tekintetében.
VE-Gy: – Még mindig nem annyira, mint amennyit teszünk azért, hogy megismerjenek bennünket. De éppen a karantén nyújtotta online megjelenések segítettek abban is, hogy több helyre eljussanak filmjeink, kiadványaink. Az ilyenfajta együttműködések viszont egyértelműen elősegítik, hogy megismerjenek bennünket, mert valljuk be, Erdélyben sem tudják sokan, hol van a Barcaság, illetve kik is az ott élő csángók. De tegyük a kezünket a szívünkre, és kérdezzük meg magunktól, mi mit tudunk például a szilágyságiakról? A partiumiakról nem is beszélve, és itt most csak a magyar ajkú népességre gondolok.
– A kiállításokon kívül, vannak-e más lehetőségek a régiónkban folyó hagyományápolás népszerűsítésére? Léteznek-e jelenleg olyan egyesületek, kiadványok, internetes portálok, melyek ezt a szerepet felvállalják?
VE-Gy: – A Pro Terra Barcensis programunk honlapján igyekszünk mindent népszerűsíteni, de ma leginkább a közösségi médiában jut el legjobban – igaz, nem minden réteghez – a legtöbb információ. De azon keresztül az egyes portálok információi, filmjei, kiadványai is megoszthatóak, tulajdonképpen egyfajta kulturális térré is vált a közösségi média ilyen szempontból. Itt is mindig bemutatjuk a kiadványainkat, legutóbb a 2021-es Barcasági csángó naptárt, amely a viseleteinket mutatta be, de előtte a Barcasági füzetek sorozatot is. Eddig három kiadvány jelent meg: Hétfalusi írott tojások, Házias ízek és hagyományok a Barcaságon és Csángó szőttesek – Az újraálmodott hagyomány címmel. Tervezzük a többit is, de egyelőre források hiányában elakadtunk. Ugyanakkor Boros Györgynek köszönhetően több film is készült rólunk, főleg a Magyarság Háza megrendelésére. A helyi egyesületek, a Barcasági Csángó Alapítvány, a kézművesek Barcasági Csángó Egyesülete vagy a fiatalok Hétfalusi Magyar Ifjúsági Köre mindig igyekszik valamilyen formában népszerűsíteni szokásainkat, termékeinket, és reméljük, hogy a Szent Mihály Napok alkalmával ismét gazdag kínálattal állhatunk elő közösen, hiszen a húsvéti ünnepeket illetően nem tudjuk, hogy a járványügyi intézkedések mit tesznek majd lehetővé.
– Mikorra várható egy erdélyi kiállítás vagy más természetű találkozó az egyes régiók képviselői között?
VE-Gy: – E kiállítás kezdeményezője a székelyudvarhelyi Artera Kaláka Kör és a Dunakanyar Népművészeti Egyesület. A Bethlen Alap támogatásával Budakalászon szerették volna megrendezni a kiállítást, ám ez nem valósulhatott meg. A nyitás függvényében tudunk majd tervezni, a határok újbóli lezárásával azonban a mozgástér ismét beszűkült.

Kérdezett:
B. Tomos Hajnal