Vigh Károly: Marosvásárhelyi helynevek és földrajzi közszavak

(Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1996. A kéziratot Pál-Antal Sándor egészítette ki, a térképeket Nagy Zoltán Attila marosvásárhelyi mérnök készítette, a fényképeket Kádár Lajos marosvásárhelyi tanár bocsátotta a kiadó rendelkezésére.)

Persze, mondhatunk most bármit: hogy az egyik székelyföldi kisváros az anyaváros, a másik a művelődési, a harmadik a sport, a negyedik a turisztikai központ, az ötödik pedig az udvarterek városa és így tovább, de annyi bizonyos hogy a székelység számára az igazi nagyvárost mindig Marosvásárhely jelentette.
Különösképpen így volt ez 1952 után, amikor Romániában szovjet szorgalmazásra megalakították a Magyar Autónom Tartományt, és nem sokat változott még akkor sem, amikor 1960-ban a déli részt lekapcsolva és Ludas környékét hozzákapcsolva Maros-Magyar Autonóm tartománnyá alakították át.
Gyermekkoromban, ha már minden kötél szakadt, akkor a csíkiak Marosvásárhelyre jártak gyógyulni, kétfedeles repülőgépek onnan hoztak az átömlesztésre szánt vérkészítményeket és próbálták ejtőernyővel leengedni a csíkszeredai kórház kertjébe. Középiskola után az orvosi vagy gyógyszerészeti, netán a színészi pályákat megcélzók ugyanitt szerettek volna továbbtanulni, a marosvásárhelyi művészeti líceum gyűjtötte egész Székelyföldről a tehetségeket, és az Incze testvérekkel a soraikban gyakran hokiztak itt a marospartiak.
Vasutas édesapám révén szabadjegyem volt, így már kisiskolás koromban gyakran utaztam fel egyedül Marosvásárhelyre gyógyszerésznövendék nővéremhez. Még jól emlékszem a vasúton túli Harcsa utcára, ahol magánházban lakott, a Ritzre, amelynek kertjéből a Marosban lehetett fürödni. Itt láttam először színházat Kőszegi Margittal és Kovács Györggyel, a Bolyai középiskola színpadán izgultam, amikor Csík rajonban megnyertem valamiféle Ki mit tud? típusú versenyt, amelyet itt kellett azután tartományi szinten folytatni. És még mindig magam előtt látom, hogy a marosvásárhelyiek milyen rajongásig fokozódó tisztelettel nézték a főtéren vagy a bulevárdon sétálgató színészeket és színésznőket, akik mind öltözködésükben, mind viselkedésükben valamiféle modellt és mércét is jelentettek a városnak.
Talán ez is magyarázata annak, hogy immár sok-sok évtized után milyen fokozott érdeklődéssel vettem újból a kezembe Vigh Károly (1912-1990) könyvét, amelynek törzsanyagát még a huszadik század harmincas éveiben gyűjtötte a szerző és az Erdélyi Múzeum Egyesület 1939-ben meghirdetett pályázatát nyerte el vele. Persze, Kányádi Sándor (1929-2018) akkor még aligha írhatta volna meg a Noé bárkája című versét, de hogy ennek alapgondolata a két világháború közötti erdélyi magyarság törekvéseiből is származott, és ott rejtőzött Vigh Károly munkájában, az egyértelmű : „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent./ A szavakat is. Egyetlen szó,/ egy tájszó se maradjon kint./ Semmi sem fölösleges.”
Nos, ebben a könyvben valóban semmi sem fölösleges. Olyannyira nem, hogy itt is hagytam az íróasztalomon, hogy amikor manapság Marosvásárhelyen járok és azokkal az őslakosokkal, vagy gyermekeikkel, unokáikkal beszélgetek, akik egykori nevükön emlegetik az utcákat, tereket, épületeket, más helyszíneket, akkor itthon tudjam majd megnézni, hogy mondjuk a Lóvásár-tértől az Ószerig, a somfa nélküli Somos-tetőtől a kövek nélküli Kövesdombig a múlt milyen töredékein is fordultam meg.
Vigh Károly annak idején a Román Akadémia marosvásárhelyi kutatócsoportjának a munkatársa volt és kevesen tudják róla, hogy az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár II–IV. kötetének a szerkesztésében is részt vett. És talán még kevesebben, hogy rengeteg román gyermek- és ifjúsági könyvet fordított le magyarra, többek között nemzedékek kedvencét, a több kiadásban megjelent Cezar Petrescu-regényt, a Fram, a jegesmedvét.
Stockholmba kitelepedett lányánál hunyt el, a Székelyföld 1968-as megyésítése azonban Csíkszeredába hozta fiát, Vigh Ádámot, aki mindent megtett édesapja hagyatékának a megjelentetéséért. Ez magyarázza a dedikáció aláírását.