HOGY JUTUNK EGY KORTY ITALHOZ?

Ismerősömmel találkozom, és kérdem: hogy van? Legyint s azt mondja: rettenetesen. Mi baj? — Kiderül, hogy iszonyúan fáj a foga. Már egy hete. Iszonyúan fáj, kimondhatatlanul, rettenetesen. Fogyott hét kilót, és komolyan foglalkozik a fájdalom megszüntetésének leggyökeresebb gondolatával, a — halállal. Én a foghúzást ajánlottam. Erre kiöntötte féltve őrzött titkát, azt, ami talán még a fogánál is jobban fájt.
— Nézze kérem, amikor már harmadik napja fájt a fogam, mondom a feleségemnek — mert nála áll a pénz —, adj száz lejt, hogy vetessem ki a fogamat, ha nem akarod, hogy megbolonduljak… Az asszony ad is, én pedig elindulok, a fogorvoshoz. De mit tesz Isten, útközben találkozom a sógorommal, s azt mondja: volna neki egy félliter borra valója, s én fizessem a másodikat. Töprengek, töprengek, végül is a bor mellett döntök, hogy a fene egye meg; mert már hallottam olyat, hogy attól elmúlik a fogfájás. Hát jól van, beülünk egy vendéglőbe, s elmegy a száz lej —, és megmarad a fogfájás.
Hazamegyek. De a látszat kedvéért vidáman kellett fütyörésznem. Kérdi az asszony: na mi van? Mondom nagy vígan: hát mi legyen? Kihúzattam, s most úgy érzem magam, mintha újra születtem volna.
Az asszony még egy kicsit sopánkodott, hogy mekkora nagy pénz száz lej, és engem majd megütött a guta, úgy fájt a fogam.
Ennek tíz napja — fejezte be —, és napról napra jobban fáj a fogam, de otthon mindehhez a legjobb képet kell vágnom. Nézze kérem — pillantott rám egy mozdulatomra — ne is mondja, hogy kérjek még száz lejt. Ne is mondja. Mert ha a feleségem megtudja, hogy mire költöttem a pénzt — és hangja lehalkult —, nem fog kelleni fogorvos….
Hát így jutunk mi egy-egy korty italhoz.

Tomcsa Sándor

Brassói Lapok, 1935. április 1.