/napló, jegyzetek/

1936. május 22.
A sima, fekete hanglemez forogni kezd, a tű hozzáér a széléhez és a könyvek között, a fűtőtest és a telefón közelében megszólal Sümegi Jánosné 62 éves somogy-megyei asszony hangja. Nyersen és varázslatosan száll a hang a szobában, zenekíséret nélkül és kissé elfogódottan. Régi balladát énekel, Bodor Katalinról, a szegény zsellérleányról, kit özvegy anyja eladott egy hatalmas és félelmes „úrfinak”, aki „nappal csak aluszik, éjjel gyilkolódik”. Sötéten és vég­nélküli panasszal árad el az öreg parasztasszony hangja a könyvek és a villanylámpák között. Távoli, ismeretlen arcot sejteni a hang hullámai mögött. Napégette és barázdás ez az arc, épúgy, mint a föld, mely fölé egy életen át hajolt. A hanglemez viszont, mikor az előbb ke­zemben tartottam, csiszolt volt, elegáns és titoktartó. Akár divatos tánczenét is rejtegethetne, vagy áriát valamely jólismert operából. Vagy esetleg pattogó, úri „népdalt” cigányzene­kísérettel és borközi hangulattal. Általában ilyen műfajokat várunk a gramofóntól. Most azonban sokkal többet kaptunk, mint vártunk. Egy öreg asszony szólt hozzánk, évszázadok misztikus és mégis világos panaszszavával.
E dokumentumokat Ortutay Gyula gyűjti szeretettel és kritikával a rádió számára. A lemez­műsor kibővül: a klasszikus és szórakoztató számok között időről-időre megszólal a nép. Sümegi Jánosné felváltja Galli-Curcit és Lucienne Boyer-t. A tánclemezek sorát néha meg­szakítja a hét vitnyédi kislány körtánca és pünkösdölő játéka. A lemez végén mind bemondják a nevüket és korukat. A legkisebbik, Simon Gizella, 10 éves. Megvallom, jobban szeretem, mint Shirley Temple-t. Hangjából ítélve olyan lehet, mint egy egészen fiatal őzike: törékeny, játékos és tartózkodóan csodálkozó. Ilyen lehetett a szuggesztíven keserű hang tulajdonosa, a 62 éves Sümegi Jánosné is a maga idejében? És a kis Simon Gizella is, olyan lemondó fájdalommal énekli majd egyszer az örök zsellér-szomorúságot? Ki tudja? Egy bizonyos: az életükre kell gondolni, míg hangjuk a tudomány és a technika bonyolult csempészútjain behatol a városi lakásba. Az életükre, mely alig ismeri az örömöt. Ezek a kisgyerekek már nem sokáig szórakozhatnak dallamos játékaikkal, sőt, lehet, hogy már ma is csak kivételesen. Valószínűleg mind dolgoznak már, hajlékony hátuk javában tanulja a görnyedést. Cukrot keveset ettek életükben, csokoládét talán sohasem láttak, tejet szopós koruk óta alig ittak. Hangjuk most tiszta, mint a pataké, de őszi köhögésükről nem készül hangfelvétel, és tüdejük Röntgen-képe, ha volna is, nem igen kerülne a nyilvánosság elé.
És a balladaéneklő 62 éves asszonyról mit tudunk? Felejthetetlen hangjában nemzedékek szomorúsága. Hatvankétéves, de valószínűleg sokkal többnek látszik. Nyilván azok közé tartozik, akikre a statisztika szerint naponta átlag 20 fillér jövedelem esik. Nyilván nem azok közé tartozik, akikkel „A nő korszerű problémái” cím alatt szoktak foglalkozni. Hallgatom hangját és a vitnyédi kislányok hangját, könyvek között, egy polgárian berendezett lakásban. Tér, idő, származás, osztályhelyzet, életforma mérhetetlen távolságát hidalják át ezek a cso­dá­latosan igaz hangok. Különös boldogságot érzek, ha arra gondolok, hogy bármikor hallgat­hatom őket. „Mi közöd hozzájuk?” – kérdezi megvetően a divatos elfogultság. Látszólag csakugyan nagyon kevés – valójában nagyon sok. Személyesen alig ismerem őket, de ha tollat veszek kezembe, hiába, mégis csak ők vannak „minden gondolatnak alján”. Azt hiszem, hazug és tökéletlen minden leírt gondolat, melynek alján nincsenek ott. Azt hiszem, sohasem kaphatunk megnyugtató választ semmiféle kérdésre, amíg az ő alapvető kérdésüket nem tisztáztuk. Mi közöm hozzájuk? Azt hiszem, csak hozzájuk van közöm.

Forráshely: Magyar Elektronikus Könyvtár, https://mek.oszk.hu/13500/13511