Egy hang
a sötétben,
szomorkás, furcsa
játék, egy
beépített mikrofon
az agyban, indítja
némán álmaim tüzét,
s a szétfeszülő
vágyat önmagamban.

Szürkés a hajnal,
s összekuszált
sorok közt árva lelkek –
kedves-mosolyok minden
leírt sorban, amelyek
olykor engem ünnepeltek.

Vérmes szememből
kiszakadó ködfolt,
sokszor lengte be
éveim múlását,
pedig kitartón
vigyáztam lelkemre,
titkoltam, olykor
szívem dobbanását.

Vállamra hulló
a csillagfény s a hajnal,
kiszáradt ajkán
az elmúlás mérge –
mi az, mi fájó,
s mit ígér jövendőm –
hány mérföld csendjét
nyelik el az álmok,
míg rátalálok
a legszebb zenére?