Cseke Gábor: Pótszünidő

Az alábbi történet leginkább nyárra való, amikor az olvadozó aszfalt szabályosan fogva tartja a járókelők cipőjét, vagy legalább is benne marad a számtalan talp és sarok jellegzetes lenyomata.

A történet tehát, hogy a kánikula megpróbáltatásairól némileg elterelje a figyelmet, télen játszódik le, egy vidéki városban, amely a havasok lábánál fekszik, s éppen ezért sem előtte, sem a benne élő gyermekek előtt nem ismeretlen a fél méteres hótakaró.
Ebben a városban élek én, ráadásul azon a télen, amelyről mesélni szeretnék, nem is fél, hanem legalább másfél méter magas hó szakadt ránk, pontosan két nap és három éjszaka alatt.

Éjjel volt, amikor nekilátott szállingózni, s reggelre felcihelődvén, hogy iskolába induljunk, odakint már bokáig érő, makulátlan hótakaró fogadott, és közben hullott az égből sűrűn, fátyolosan tovább, mintha világéletében ezt tette volna. A havazásról mindjárt a sétatéri tó jutott eszembe, s partján az örökké titokzatosan susogó fenyősor, amelyet nem tudni, mikor ültettek a platánfák és gesztenyék társaságába, éppen a vízpartra; éjsötét lombjuk sejtelmesen tükröződött az enyhén fodros víz felszínén. Gyorsan arra kerültem, hogy végre megpillanthassam az általunk oly kedvelt, de azon a télen még nem látott csodát; ha az ember ugyanis 1-2 percig mereven, minden figyelmét a látványra összpontosítva a tavat s a parton álló fenyők sorát nézte, hamarosan azt tapasztalta, hogy tulajdonképpen nem is a hó hull alá a mélyen leereszkedett, felhős égből, hanem maguk a fenyők emelkednek föl sikló némaságban, méltóságteljesen a magasba.

Későbbi fizikaórákon megtanultuk ugyan, hogy a jelenség neve nem egyéb “optikai csalódás”-nál, de azon a télen bennünket még távolról sem vonzott annyira a tudományosság, hogy mindenáron magyarázatot keressünk az égbe repülő fenyőfák titkára.

Csakhát… az iskolában ezúttal roppant fontos, halaszthatatlan ügyek vártak ránk, s fájó szívvel ugyan, de megszaporáztam a lépteimet, már amennyire a süppedő s minduntalan a cipőmre tapadó hótól tehettem.

Hónom alatt a szokásos napi egy hasáb tűzifa helyett – ennyit vitt magával szülői hozzájárulásként a mi szellemi feltáplálásunkhoz azokon a teleken valamennyi tanuló, hogy az osztályokban trónoló hatalmas csempekályhák valamelyest meglangyosítsák érdeklődésünket és türelmünket a tudományok iránt – ezúttal kettőt szorongattam. Osztályunk ugyanis titokban elhatározta, hogy ezen a téli reggelen kivételes módon, alaposan befűt a tanteremben, de úgy, hogy az a tűz sokáig emlékezetes maradjon. Egyik városszélen lakó társunk felajánlotta, hogy a szomszédjukban működő kályhásmestertől némi tapasztóanyagot csen, azt ügyesen megvegyíti érett, szagos istállótrágyával, s a keverékkel itt-ott betapasztja a tantermünkben álló öreg kályha belső repedéseit, majd a továbbiakban a frissiben megrakott tűz garantáltan megteszi a magáét; ha nem egyéb, legalább egy napra felfüggesztik a tanítást a förtelmes bűz miatt – állította osztálytársunk, mint a kérdés értő szakembere, mi pedig vakon hittünk neki.

A kályhán szerencsére repedés repedést ért, s a nagy munkával elkészülve, mialatt hősiesen álltuk az orrfacsaró trágyaszag döglesztő hullámait, alágyújtottunk a sarokban tornyosuló fahasábokkal.

Első óránk matematika lett volna, de jóformán még a feleltetéshez sem értünk, mikor a kályha felől fenyegetően gomolygó, nehéz füstök lengedeztek, kígyóztak a mennyezet felé. Naplóba temetkező tanárunk mind gyakrabban szimatolgatott az egyre fojtogatóbb levegőbe, de csak akkor fogott gyanút, amikor az osztályon váratlanul végigpillantva meglátta, hogy áthatolhatatlan köd választja el mitőlünk.

Pedig mi akkor már legalább öt perce javában köhécseltünk, fuldokoltunk, fintorogtunk, émelyegtünk, szívünkben pedig remény sarjadozott, mert hamarosan a matektanár is követte példánkat, de neki nem volt muszáj egy helyben ülnie, s a hóna alá csapott naplóval kiszédelgett a tanteremből.

Nem telt el öt perc sem: a homályosan sejlő ajtókeretben igazgatónk hórihorgas alakja derengett föl, mintha fejét szerette volna kiemelni a füstfelhőkből, lábujjhegyre ágaskodva fürkészte a gomolygó köd mélyén sejtett láthatatlan osztályt, majd a kályhához lépett, futólag megvizsgálta a tényállást, s látván, hogy az továbbra is pimaszul ontja magából a szörnyű bűzt, zsebkendőjét a szájához szorítva kinyögte: tűnjünk el, amilyen gyorsan tudunk, mert ebben a teremben ma már lehetetlen órát tartani…

Egy pillanat múlva teremtett lélek se volt közülünk az iskolában. A havas ligetbe rohantunk, örömünnepet ülni, s ennek fejében óriási hógolyócsatát vívtunk, majd a nap hősének kikiáltott kályhatapasztó társunkat dobáltuk ünneplőleg a levegőbe, mit sem törődve azzal, hogy ő maga továbbra is áthatóan bűzlött a saját kezűleg dagasztott trágyától, de mi volt az a kicsi, maradék bűz ahhoz az élményhez képest, hogy – győztünk?!

A hó pedig, mintha csak a pártfogónk lenne, ugyanolyan kitartással hullott tovább, s a második éjszakán se hagyta alább; újabb reggelre virradva már csak jókora erőfeszítések árán jutottunk el az iskoláig. A fárasztó út ellenére vidámak voltunk, s egy csöppet se siettünk, mert rájöttünk, hogy ha el is késünk, ezúttal nem kell elfogadható kifogáson törnünk a fejünket, a nagy hó éppen elég indok mindenki számára…

Az iskolában aztán az a hír fogadott a katedránál didergő, nagykabátos igazgató személyében, hogy a kályha helyreállítása és a tanterem fűthetővé tétele sajnálatos módon még néhány napi vesződségbe kerül, de az iskola vezetősége kárpótlásul kiviszi az egész osztályt a város repülőterére, havat taposni, hogy a fővárosból érkező postajárat meg a vöröskeresztes repülőgépek a nagy hó ellenére is zavartalanul forgolódhassanak le- és fölszállás közben a roppant libalegelőn. Igazgatónk bejelentését fülrepesztő hurrázás fogadta, s hamarosan versengve kapaszkodtunk föl az iskola előtt töfögő, rozzant teherautó rakterére.

Már jócskán kint jártunk a városból, mikor észrevettük, hogy egy végtelennek tetsző sík mezőn ívelt tetejű tákolmány gubbasztott egymagában a hóesésben, előtte bőrruhás, bőrsapkás férfi lengette hosszú karját járművünk felé, amely e jelbeszédtől menten le is állt; a férfi kezet rázott vacogó igazgatónkkal, s az épületbe – többször is ezt a szót használta: hangár – vezetett bennünket, ahol az egyik sarokban megcsodálhattunk két darab, sárgára mázolt mentőrepülőgépet, ugyanakkor mindenikünknek kiosztott egy-egy pár olcsó, használt sílécet, hogy amíg dolgozunk, majd az lesz a munkaszerszámunk. Senki se kérdezte meg, tudunk-e egyáltalán sízni, s ellentmondást nem tűrve tereltek bennünket a távolba vesző leszállóhely felé. Négyünket-ötünket egymás mellé állítottak, láncba, valaki megmutatta, hogyan csatoljuk fel a síléceket, s szorosan összefogózva nekivágtunk a havas végtelennek. Botorkáltunk, elég sokszor összerogytunk, egymásba gabalyodtunk, de léceink ezzel mit sem törődve nyomtatgatták, préselgették a laza hótakarót, csatárláncunk után pedig társaink további sorfalai következtek.

Már nem tudom, miként telt el az a délelőtt, mert a tizedik kör megtétele után már csak a szikrázó fehérséget láttam magam előtt, s egyre jobban imbolygott velem a világ, mintha lázas beteg lettem volna. Az, ami reggel még nagyszerű játéknak tűnt, hamarosan komoly, izzasztó kínlódásnak bizonyult. Mindannyian gépiesen vonszoltuk előre magunkat, s mindegyre tágítanunk kellett a már bejárt körön. A bőrsipkás ember és az igazgatónk igyekeztek tartani bennünk a lelket, s becsületükre legyen mondva, közénk állva maguk is derekasan megizzadtak a hótaposásban.

Amikor végre takarodót fújtak, nem bírtuk elhinni, hogy amit átéltünk, az valóság lehet. Mintha furcsa álmot látnánk, úgy bámultuk a hangárból előtaszított, majd próbaképpen zümmögve nekilóduló s némi bukdácsolás után levegőbe röppenő vöröskeresztes gépet, amely alacsonyan körözgetett a fejünk fölött, később könnyedén visszaereszkedett oda, ahol nemrég még mi ügyetlenkedtünk reményt vesztetten, elcsigázva a derékig érő hóban.

Azon az éjszakán álmomban mindenütt csak havat és kusza sínyomokat láttam. Reggel már meg se lepődtem, amikor az ablakon kinézve a rendületlenül kitartó havazás látványa fogadott. Be is mondta hamarosan a rádió, hogy helyenként időlegesen bezártak az iskolák, amíg valamennyire javul a közlekedés helyzete.

Így jutottunk azon a télen ajándékképen tíz napos pótszünidőhöz. Igaz, hogy nem egészen a kályhatapasztás révén, de hát ki tudhatja? Ha nincs az a csíny, mondom én, talán a röptérre se vezényelnek ki. Ha meg nem visznek ki oda, sízni se tanultunk volna meg egyhamar. Sízés nélkül pedig, ha elgondolom, szörnyen unalmas lett volna a kényszervakáció többi nyolc napja!

Úgyhogy a dolgok valahol összefüggenek – éreztünk rá a nekünk szóló tanulságra, pedig akkor még nem is tanultunk filozófiát.

2021. február 21.

1 hozzászólás érkezett

  1. Skandikamera:

    De jó olvasni a régi telekről, és a kamaszkor viszontagságairól!

    Az “égbe repülő fenyőfákhoz” hasonló jelenséget a (kvári) Főtéri templommal észleltem: az égen vonuló felhők azt az érzést keltették, hogy rám dől a torony.

Szóljon hozzá!