Omegalfa

Az Univerzum titokzatos sötét
anyagába mártott lézersugárral
írtam az Androméda-ködre
a neved és azt, hogy szeretlek,
hogy mágnes vagy nekem.

Leírtam, gyönyörök gyönyöre vagy,
s le kellett írnom azt is, hogy gonosz.
Hogy éjjelente érted dobognak
szívem és PC-m sötét billentyűi.

Megörökítlek lepke haikuban
és mázsás enciklopédiában.
Leírtam, már az kéj és önkívület,
hogy rád, rád, rád gondolhatok.

… és alig kattant el a pillanat,
múlt el a gyors lábú fél évszázad,
alig a csillagok örökkévalósága:
egy hirtelen elhatározással
tegnap végre végleg leírtalak.

Mi ez a hallgatás…

Mi ez a hallgatás mélyből, magasból?
Azt hittem, élek.
Azt hittem, egész vagyok,
s bennem a szélek összeérnek.

Azt hittem, vég lesz a vég,
nem ez a halogató téblábolás,
ez a lapos sivatag-labirintus,
a lassú kiszáradás.

Nem ez a megváltástalanság.
Hova tűnt inaim metafizikája?
Hova a dacos ciklusok, magamba
visszanéző szemem felvillanásai?

Csak mert önnön árulóm voltam?
Csak a tehetetlenség kisírt tekintete?
Ki mer büntetni? Nyilak hasítják
a semmit, s nem is érzem.