Petrozsényi Nagy Pál kisregénye (4.):

EGY TISZTA LELKŰ EMBER avagy TISZTELD APÁDAT ÉS ANYÁDAT!

Hanem délben megint csak ketten ültek asztalhoz, ugyanis Mátyusné jobbat gondolt, hazament, s még csak el sem köszönt a lelkésztől. Madaras úr homlokán elmélyültek a barázdák, de nem kommentálta az esetet. Aranka néni sem. Csak a tekintete vádolt, és sírt egyszerre.
Este, szokás szerint a számítógép elé telepedett a tiszteletes. Megnézte a postáját. Semmi. Akkor máris telefonálhat. Többnyire Skype-on vagy MSN-en szokott beszélni. Nézzük, ki érhető el ma este! Lili, Béla, Elek, Ottó, Amy. Ez az, Amyt fogja felhívni! Ennek a lánynak úgy vág az esze, mint a borotva, emellett csinos és talpraesett is. Pont az Olga ellentéte. Az egyik szőke, a másik barna.
Zsebkendőm négy sarka simára van vasalva,
Mind a négy sarkába a babám neve van varrva.
Egyik szőke, a másik barna, a harmadik csudaszép,
Megállj te csudaszép, majd eszedbe jutok még.
– dúdolta el a közismert dalocskát. Egészen találó, bár a harmadik még hiányzik. Olga sze-líd, mint egy barika, Amy tüzes, mint egy arab telivér. A vadkerti anyáskodó, érzelmes, a debreceni szuper intelligens, röviden: ami az egyikből hiányzik, az megvan a másikban. Csak az a bökkenő, hogy így nehéz választani közülük. Holott kellene, mert az idő rohan, és ha nem igyekszik eléggé, két szék között a földre huppanhat.
– Szia, Amy! Zavarok?
– Szia! Ellenkezőleg! – tűnt fel a monitoron Amy bájos pofija. – Már alig vártam, hogy felhívjál. Bekrepált a géped, vagy mi történt, hogy csak úgy, ukmukfukk, eltűntél?
– Beteg az apám. Meglátogattam Vadkerten.
– Súlyos?
– Szerencsére nem. Isten vigyáz az apámra. Nemsokára fel is gyógyul állítólag.
– Fel hát. Csalánba nem üt a mennykő, ne izgulj!
– Te nem nagyon szereted, ugye, az apámat.
– Ezt a kőszívű vén skótot? Ilyen embert csak egy gyermek szerethet, az is csak mértékkel.
– Én mérték nélkül szeretem. Amilyen olyan, végül is egy gyermek sem választhatja meg a szüleit.
– Nagy szíved van, annyi szent, hogy abba ilyen apa is belefér.
– A szeretetnek nincs határa, és minél többet, jobban szeretünk, annál kedvesebbek va-gyunk az Úr szemében.
– Vagy úgy! Így mindjárt érthető, protestáns létedre, hogy szerethetsz egyszerre két vagy még több nőt is, mint az arabok.
– Két nőt? Kire célzol, kedvesem? – lepődött meg a lelkipásztor.
– Tudod te azt nagyon jól. Amy + Olga. Vagy mondjam fordítva?
– Micsoda tájékozottság! Fel sem tételeztem, hogy ismered.
– Nem ismerem, csak hallottam egyet-mást róla.
– Debrecenben. Különös! Ilyen kicsi lenne Magyarország?
– Lefeküdtél vele?
– Kérlek, kérlek! Effélét, már megbocsáss, nem illik kérdezni egy lelkésztől.
– Nono, láttam én már karon varjút, akarom mondani, papot is. Szóval igen vagy nem? – fúrta tekintetét Amy a fiatalember szemébe.
– Nem – válaszolta János halkan, szemérmesen.
– Oké, neked elhiszem. Hát fura srác vagy te, szent ember. Mondhatnám, anakronisztikus jelenség. Nem is igen értem, miért estem beléd úgy, mint Mici mackó a mézes csuporba.
– Ezek szerint szeretsz még?
– Jó kérdés. Gyere Debrecenbe, és megtudod.
Egyelőre azonban más irányba kacsintott, tudniillik alig kapcsolta ki MSN-jén a mikrofont, Ákos, egyik régi barátja hívta föl a hírös városból. Elcseverésztek vagy fél órát, utána a férfi meghívta Jánoskát Kecskemétre nyaralni. Remek, miért is ne, hiszen éppen most készül ki-venni a szabiját. Megnyugodva feküdt ágyba, és egy hét múlva már Ákos házában élvezte az édes semmittevés napjait.
Kecskemét. Bács-Kiskun megye székhelye, területileg az ország harmadik, népesség szempontjából nyolcadik leglakottabb városa. A város címere csücskös talpú, hatszögletű pajzs. Középső részén egy harciasnak tűnő kecskebak ágaskodik. A pajzs fölött a magyar Szent Korona látható. A címer alatt félkörívben elhelyezett, díszesen redőzött szalagon a vá-ros jelmondata: Sem magasság, sem mélység nem rettent. Sokatmondó mottó. Vajon tényleg ilyen bátrak a kecskeméti polgárok? A fiatalember ráérősen sétált végig a központi utcákon. Kívül-belül ismerte is, szerette is ezt a soktornyú, viszonylag nyugis települést. Kecskét ugyan nem látott, de annál több múzeumba, üzletbe és bankba botlott szinte minden lépésre. Viszont ahol bank és bolt is van, ott pénznek is kell ám lennie, vagyis korántsem olyan tragikus a helyzetünk, mint ahogyan lefestenek bennünket – vonta le következtetését a tiszteletes. Nosza, ugorjunk be néhány percre a Malomba! Ez a plaza volt a város legkiemelkedőbb, s egyúttal legvitatottabb létesítménye. Érdekes, a fővárosi Westend City Centerhez hasonló színfolt a szecessziós stílusú építmények palettáján. Mindig ide tért be, va¬lahányszor dolga akadt a megyénél. Miután sorra járta a boltokat, leült egy padra, és a magasból alácsorgó zuhatagba tekintett. Milyen kiismerhetetlen is a sors, Teremtőm! Ha nem utasítja vissza azt a segédtanári állást a Károli Gáspár Egyetemen, ma a Westend City Centerben bámulhatja a vízesést. De hát őt a falu vonzotta. Azt hitte, itt tehet az emberekért a legtöbbet. Mekkora tévedés: sehol sincs szükség reája. Se falun, se városon, mert az emberek nemhogy Istenben, már magukban sem bíznak lassanként. Ezt elég hamar megtapasztalta Tázláron, ha viszont így van, legalább ott éljen, ahol normális körülmények közt dolgozhat. Félreértés ne essék, nem idegenkedett ő a falutól. De hol van már az a falu, ahol gyermekként terelgette a libákat!
A városháza homlokzatán hirtelen megszólalt az időt jelző harangjáték. Kodály Zoltán Háry-szvitje – állapította meg Madaras tiszteletes. Menjünk ebédelni, Jánoska!
– Hol csámborogtál, öregfiú? Szereted a mákos gubát? – kacsintott Ákos a feleségére cinkosan.
– Nem, imádom.
– Akkor jó, mert éppen az van ebédre. Az unokatestvérem – mutatott egy inkább alacsony, mint középtermetű leányra. – Emlékszel még Margitra?
A fiatalember közönyösen fordult a nagy szemű, feltűnően csinos lány felé.
– Ő lenne Margitka? Nahát! Rózsa lett a bimbóból! Méghozzá milyen! A legszebbek közt is a legszebbik.
A lány elpirult, tetszett neki a dicséret.
– Akkor együnk! Kész az ebéd, gyerekek! – invitálta asztalhoz vendégeit a kihúzott sze-möldökű, platinaszőke háziasszony. – Te is, Margó! Ebédelj velünk, légy szíves!
– Kösz, de vár a mama, nem lehet. Sajnos kikapok, ha nem leszek otthon a szokott időben.
– Kikapsz? – mulatott Jánoska Margiton. – Ez jó! Aztán mondd, virgáccsal vagy ostorral szokott megverni?
Ákos és a neje jelentőségteljesen néztek össze egymással.
– Rendben van, maradok – szökött ráncba a kis rokon homloka, felhívta anyját a mobilján, s a következő percekben mindenről megfeledkezve csacsogott a lelkésszel.
– Maga… De szamár vagyok, te melyik városban prédikálsz?
– Egyikben sem. Tázláron, az meg egyelőre falu, ugyebár?
– Falun? – biggyesztette le ajkát a szép leány. – Részvétem. Még jó hogy csak pap vagy, nem vasutas, tanító, postás vagy ilyesmi.
– Mert?
– Úgy hírlik, velük kezdik, illetve folytatják a falu kapitalista átalakítását.
– Hát bizony rájár a rúd mostanában a falura – sóhajtott fel Madaras tiszteletes. – Aki teheti, otthagyja, még az olyan magamfajta falusi fiú is, mint én vagyok.
– Jánoska! Nem ismerek rád! Mi történt? – húzta fel szemöldökét intelligens arcú, arisztokrata modorú barátja.
– Nem tudom – simított végig homlokán a fiatalember. – Kérdezd inkább azokat, akik miatt idejutottunk. Én csak azt érzem, valami nagyon nem stimmel abban a faluban.
– Biztosítalak, nálunk sem, sőt… Miután elég sokat járok külföldre, határozottan állítom, ott is történt valami, ami miatt olyan a világ, mint egy felbolygatott hangyaboly, próbálkozik ezzel, próbálkozik azzal, keres, kutat, könyököl, anélkül hogy tudná, mit akar.
– Ákos!
– Scusi! – mentegetődzött a házigazda. – Már be is fejeztem! Nyuszika, nem szereti, ha politizálok – tette hozzá magyarázóan. – Parancsolsz még egy kis Martinit? Személyesen hoztam olaszból.

(Folytatjuk)

2021. február 21.

Szóljon hozzá!