1931 december 8.

Az első hó — ifjúkori újságíró penzum, amelyben először mutathatta meg az ember a világnak, hogy vannak jelzői s van érzéke a szimbolizmus iránt. Ma reggel kinéztem az ötödik emeleti ablakon, a háztető fehér volt és egy pillanatra ráeszméltem, hogy a konvencionális hangulatok, az elcsépelt banálitások a legigazibbak. Első hó — gondoltam — írni kellene egy kis lirát, természetesen szociális irányban kiszélesítve, mert ez a hóesés már-már nemcsak az adventet, vattás fenyők s pirosnyelvű ördögök, a megváltó születésének, s vajszagú beigliknek közeledtét jelenti, hanem jelent egy sor társadalmi és népjóléti problémát is.
Aztán nehezen kiszálltam az ágyból, mert mostanában koránkelő ember vagyok, színházba járok délelőtt — s ahogy a darabokban szokásos, hirtelen csengettek, egy úr akart velem sürgősen beszélni. Kimentem az előszobába, rosszkabátos, szőrösképű, cvikkeres férfi állt a gázórának támaszkodva s hangosan vacogott a foga. Nem volt rajta semmi rendkivűli, olyan volt, mint sokszáz kenyértelen, munkátlan intellektuel, aki végül kénytelenül végigjárja a lakásokat, hogy ne vesszen éhen.
— Ugy-e nem ismer meg?
— Dehogy nem — feleltem bizonytalanul.
— Látom, hogy nem. Krug vagyok, egy osztállyal feljebb jártam magánál a komáromi bencéseknél.
— Igen, hogyne, azonnal megismertelek — mondom ijedten. — Parancsolj beljebb fáradni.
Bemegyünk a hideg nappali szobába, iskolatársamból most teljes erővel kitör a fázás, amely egész éjszakai kószálás alatt belefagyott. Reszketve mondja hogy féléve állástalan, gabonabevásárló volt Pécs környékén, de a cég végképp beszüntette a kampányt. A felesége a gyermekekkel hazament az anyjához és most itt áll teljesen existenciátlanul, lakástalanul, kenyértelenül stb. Természetesen megpróbált mindent. Jelentkezett a szellemi szükségmunka akciónál is, de nem pesti illetőségű és különben sincs protekciója. Járt az egyik egyházközségnél és kapott néhány pengőt, de három nap után ismét nem volt egy fillérje sem.
Közbevágtam, mert utálatosnak tartom végighallgatni a segítséget kérő ember bőbeszédű önkínzását, amellyel érthető hatásvadászatból minden elképzelhető sebét és szégyenét kiteregeti.
— Magamnak sincs túlságosan — mondtam mentegetőzve — de ha parancsolod, valami kevéssel.
— Nem, nem — ellenkezett energikusan — nem pénzt akarok tőled, — mondta, — de te újságíró vagy, biztos vannak összeköttetéseid. Talán tehetnél valamit az érdekemben.
— Ha parancsolod, adhatok egy-két névjegyet. Vagy megkérem a városházi kollégámat, hogy az inségakciónál…
— Nem, nem, ott egész bizonyosan nem lehet elérni semmit.
— Hát akkor?
— Nézd kérlek, ma leesett az első hó. Olvastam az újságokban, hogy tavaly diplomás orvosok lapátolták a havat. Ha nekem nincs is diplomám — mondta keserű mosollyal — de érettségim van. Jól érett vagyok, ha még emlékszel. Ezen az alapon talán lehetne valamit csinálni a köztisztasági ügyosztálynál.
— Egy kis túlzásnak tartom, — mondtam zavartan, — hogy mindjárt hómunkára gondolsz.
— Parancsolj — mondta gúnyosan. — Én már mindent megpróbáltam. Nem jutott eszembe semmi. Ilyenkor derül ki, hogy az embernek mennyire nincs úgynevezett összeköttetése. Egyetlen embert sem tudok kenyérhez juttatni a sok notabilitással való társadalmi és baráti érintkezés révén. Meghívnak vacsorákra, amelyek árából Krug két hónapig úgy élhetne, ahogy az érettségizett gabonabevásárlóhoz illő; autótúrákra, amelyeknek benzinrezsijéből Krug visszavehetné feleségét és a gyermekét — de most senki sem jut az eszembe, akihez elmehetnék, aki nem nevetne ki, mint egy csodabogarat, vagy nem utasítana el rideg udvariassággal, ha munkát kérnék Krug számára.
— Na látod — pirított rám Krug — ugy-e neked sem jut az eszedbe semmi.
— Kérlek — dadogtam szégyenkezve — ami azt illeti, szívesen protezsálhatlak … ha egyéb nem akad a köztisztasági hivatalnál… Bár én ezt rettenetesen lesujtónak találom, hogy egy intelligens embernek ne akadjon egyéb …
— Ez neked ne fájjon. Ha most adnál egy névje­ gyet vagy telefonálnál…
Megírtam a névjegyet. Nagynehezen belediktáltam egy csésze forró kávét. A háztető fehér volt s újabb hó esett. Krug barátságosan pislogott a kövér
pihék felé.
Kifordultunk a kapun, rémülten megállt. Az utca fekete volt, mocskos őszi locspocs borította.
— Mikor felmentem hozzád, még megvolt a hó! — mondta elkeseredetten. — Most mondd, mit csináljak? Még ez a vacak hó is elolvad alattam.
Majdnem sirt a dühös csalódástól; félóráig őrizetlenül hagyta a havat, ellopták tőle az aszfaltról.
A nyersanyag, amelyet fel kellett volna dolgoznia, elpárolgott, az egyetlen munkaalkalom sárba fulladt.
Ahogy ott állt tehetetlenségében a Nagy Munkaadóval, az időjárást irányító Istennel szemben, a szociális tragédia statisztájából egy kozmikus tragédia hősévé emelkedett. S otthagyott a sárban, s mire utánanéztem, már bele is olvadt a sárba, amelyből állítólag az Isten az embert a saját képére formálta… ahogy a halotti beszéd mondja: „adván neki a paradicumot házoá…”

* Írói napló. Megj. „Grafika”, Nagyvárad, 1942.