Sirató beszéd*
Arra tanítottál minket, édesanyám,
hogy ápoljuk az álmainkat,
és kitartással küzdjünk megvalósításukért,
hogy szeressük a szeretnivalót,
és felejtsük el a bántó kellemetlenségeket,
és a hallgatás szépségére is figyelmeztettél,
és arra, hogy mikor kell a bátorság szavaival megszólalni,
és megtanítottad, hogy miként kell az élet pocsolyáiból talpra állni,
és hogy ne legyünk közömbösek a közömbösek között,
és mindenekelőtt arra tanítottál,
hogy sohase adjuk föl önmagunkat.
De nem tanítottál meg arra,
hogy miként állítsuk meg a kaotikusan száguldó időt,
és miként ébresszük föl azokat a simogató szavakat,
melyek a Te szívedből csíráztak ki,
melyek a szeretet virágai voltak,
a te gyönyörű virágaid,
melyek azt sugallták, hogy szeressünk még jobban,
még azt is szeressük, akit nem szeretünk.
Már elhalványult arcod vidám pírja,
már kialudt szemed beszédes csillagfénye,
már végleg megnyugodott hűséges szíved,
már nem tudod megöntözni hervadó virágidat.
Elmentek az élet gyönyörű évei,
társalgó kedved bebalzsamozta az örök magány.
Meghalt a remény.
Alkonyodik a távolság közöttünk.
Hosszú éjszaka közeledik.
A halállal már nem vitatkozhatunk,
és értelmetlennek tartom a gyűlöletét,
de megkérdezlek téged, hatalmas Halál,
hogy miként viselkednél halott édesanyád koporsójánál?
* Rózsi nővérem fiának sirató beszédét átköltöttem román nyelvből. (Komán János)
Marosugra, 2021. február 12.