Petrozsényi Nagy Pál kisregénye (6.):

EGY TISZTA LELKŰ EMBER avagy TISZTELD APÁDAT ÉS ANYÁDAT!

ANYA ÉS LÁNYA

Ez bizony szerelem volt első látásra. Az elkövetkező napokban Madaras másra sem gondolt, mint Margitra. A lány szép volt, ez kétségtelen, de korántsem olyan okos, mint képzelte eleinte. Ezt ellensúlyozandó azonban igen-igen tanulékony, amit János ki is használt alaposan, s elkezdte tanítgatni az ibolyakék szemű tanítónőt.
– Hogy te milyen jó fej vagy! – mondogatta a lány elismerően. – Honnan szorult beléd ennyi tudomány!
– Nem szorult, tanultam, és te is ilyen művelt lehetsz, ha nem éred be annyival, amit a képzőben tanultál.
Természetesen mindennap találkoztak, nagyokat sétáltak, el-elmentek a multiplexbe, s már meg is csókolták egymást, annak rendje és módja szerint.
– Még két nap, és lejár a szabadságom – sajnálkozott a tiszteletes. – Én elmegyek Tázlárra, te meg szépen elfelejtesz.
– Soha, esküszöm! Isten engem úgy segéljen!
– Szép, de jobban esik, ha egyszerűen csak nemet mondasz, mert, ahogy Szent Jakab írta: „ne esküdjetek, atyámfiai, se az égre, se a földre, se semmi más esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek.”
– Majd meglátogatlak – ígérte meg a tanítónő. – Azért Tázlár sincs a világ végén. Én téged, te engem, amíg…
– Amíg?
– Össze nem házasodunk – gondolta anélkül, hogy ki is mondta volna, utóvégre effélét egy férfinak kell kimondani. – Amíg Kecskemétre nem helyeznek.
– No, akkor várhatsz vagy tíz, húsz évet. Nem olyan sok pap szolgál ám vidéken, hogy csak úgy átengedjék őket a városnak. Hacsak…
– Hacsak?
– Nem te jössz Tázlárra oktatni – gondolta a tiszteletes, amit viszont ő hallgatott el a lány elöl, tudván tudva, mennyire irtózik Margitka a vidéki élettől. – Inkább ne találgassunk! Hagyjuk az Úrra, és bízzunk benne, mert aki bízik benne, megerősödik és megmentetik.
Milyen szépeket mond! – pistult bele egyre jobban Pethő Margitka. Ákos szerint tehetsége-sen fest is a fiatalúr, továbbá hegedül, írogat. De vajon mit? Verset, regényt vagy színdarabot?
– Színdarabot.
– Nagyszerű! Talán már elő is adták őket?
– Á, dehogy, helyesebben igen: a tázlári kultúrotthonban.
A tanítónő érdeklődése úgy szétpukkant egyszerre, mint a színes szappanbuborék. Kultúrotthon, amatőrök… ! Puff neki! Hol vannak ezek egy kecskeméti színháztól!
– Nem volna kedved fürödni? Folyónk ugyan nincs, de ott az uszoda, a széktói strand vagy a szabadidő központunk.
– Csakugyan! Mióta itt vagyok, még meg sem mártóztam, holott imádok fürödni, napozni – villanyozódott fel a fiatalember. – Talán, igen, menjünk az uszodába. Ott kisebb a zsúfoltság ilyenkor.
– Menjünk, de azt már most kikötöm, semmi mélyvíz, úszás meg ilyesmi, mert úszni bizony nem tudok.
– Majd megtanítalak, Margitka, megtanítalak. Na jó, nem holnap, mert, mint mindenhez, ehhez is idő kell, de hát találkozunk mi még, ugye, máskor is – nézett a lány szemébe hosszan, szerelmesen.
A tanítónő fölemelte János állát, s úgy tett, mintha meg akarná csókolni. Aztán mégsem csókolta meg, csak nevetett egyet, és elszaladt.
Utolsó előtti nap. Istenem, hogy elröpült az a két hetecske! János egy gyékényen elnyúlva hallgatta Margit szakszerű fejtegetéseit a legújabb divatról. A téma persze untatta, de most mit mondjon: nagyon bírlak, szépségem, de még jobban bírnálak, ha hallgatnál?
– Untatlak?
– Naná! Bocs, csak vicceltem – mosolyogta el magát. – Egyébként olvasni szoktál-e, vagy csak a gyerekektől kérsz effélét?
– Ez is vicc volt, vagy, hogy értsem? – meredt rá a tanítónő. –Természetesen olvasok.
– Mit?
– Vegyesen: divatlapokat, krimit, bestsellert…
– Egyet kihagytál: a Bibliát.
– Mert nem is olvasom – ismerte be őszintén. –Viszont most, hogy ismerlek, kedvet kaptam erre is, mi több, már bele is kezdtem Stephen King Végítélet című művébe.
– Ej, a Szentírást olvasd, ne Stephen Kinget, kisasszony! Máté, Márk, Lukács, mindegyik leírja, mi történik a világgal, ha elfordul az Atyától.
– Mi történik?
– Gyűlölet, törvénytelenség, szülők iránti engedetlenség, a természetes vonzalom hiánya, gyönyör- és pénzhajhászás veszi át fokozatosan a hatalmat. Senki sem bízik senkiben, és képletesen szólva habozás nélkül megölnek egy tál lencséért. Tervezés helyett káosz van, az öregeket likvidálják, és már senki sem akar dolgozni, melynek következtében elsorvad a gazdaság, kiürülnek a boltok, elgazosodnak a szántóföldek. Hogy mindez hova vezet, már most borítékolható, és ez még csak a vég kezdete.
– Ne ijesztgess! – kedvetlenedett el a bájos, fiatal hölgy, aki eddig legfeljebb filmekben szembesült hasonló vízióval. – Ha már a kezdet ilyen, milyen lehet a folytatás?
– Meg van írva ez is a Jelenések Könyvében. Országok, sőt, földrészek mennek ölre egy-mással, miközben pusztít a járvány, éheznek az emberek. A jéghegyek sorban elolvadnak, és minden folyó, tenger kilép a medréből. Ezt állítják maguk a tudósok is, csak az okot, pusztulásunk igazi rugóit nem látják.
– Mondja, Jehovista maga, és egyáltalán hiszi is, amit összezagyvál ennek a csinos leánynak? – mordult a papra ekkor egy mellettük napozó, jól táplált úriember.
– Én… Mit számít! Én csak azt mondtam, ami meg van írva, tisztelt barátom!
– Barátja magának a Belzebub! Ez mégis csak hallatlan: a hölgyet sokkolja, engem meg sérteget! – pattant talpra harciasan a sörhasú.
– Üljön le, mit pattog! – avatkozott közbe egy tinédzserkorú fürdőző. – Ha jehovista, akkor jehovista. Csak nem maga akarja előírni, ki mi legyen, és mit mondjon!
– Kuss! Téged ki kérdezett! Fogd meg a taknyod, és ne dugd bele az orrodat a nagyok dolgába!
– Gyere, ússzunk egyet! – fogta kézen János a zavartan mosolygó Margitot, és faképnél hagyta az egymásra vicsorgó feleket. – Nálatok minden polgár ilyen agresszív? – kérdezte a medencében fanyarul.
– Akadnak néhányan, főleg, ha beszívnak. De hagyd a csudába! Felejtsd el, és élvezd ezt a csodálatos vizet és napocskát! – tárta oda arcát Margitka a tűző napfénynek. – Most jut eszembe, holnap még lesz egy jelenésed a… mamánál. Szeretne megismerni. És a papa is.
No fene! Hiszen még meg sem kérte a kisasszonyt. Ez viszont még odébb van. Előbb jön az udvarlás, legalábbis ő így szokta, nehogy csak akkor jöjjön rá, milyen nőnek udvarolt, amikor már elvette. Másrészt ott van még Amy meg Olgácska, akik szintén várnak rá. Egyedül az a kérdés, melyiket szereti hármuk közül legjobban. Fogas kérdés, mert mindig ahhoz húz leginkább, akivel éppen együtt van. Pillanatnyilag tehát Margithoz, de nincs kizárva, hogyha holnap meglátogatná Soós Olgát, a másik kettő képe elhalványulna átmenetileg. Ha rajta múlna, mindhármat elvenné, ami még bűnnek sem számított valamikor, lásd Ábrahámot, Jákobot, Salamont meg a többi ószövetségi figurát.
Másnap délután izgatottan csengetett be Pethőékhez, s pár perccel később már együtt römizett a családdal. Utána dominóztak, kivéve a család fejét, egy savanyú ábrázatú, feleségé-nél tíz évvel idősebb szabómestert. Feltehetőleg unatkozhatott, mert alig-alig szólt közbe, miközben a többiek felszabadultan traccsoltak. Elsősorban a nagyapa, Elekes Sándor úr, aki szokás szerint világháborús visszaemlékezéseivel bombázta a famíliát. Jánoska éles szemmel figyelte, analizálta a Pethő család arcait, és alig telt el fél óra, máris tudta, hova rakja őket. Legmarkánsabbnak tűnt a hófehér hajú szabónő. Kemény áll, parancsoláshoz szokott, hűvös tekintet. Itt vitathatatlanul ő hordta a nadrágot. Akárcsak az édesapám – szegezte le magában a tiszteletes. Csupán abban különböznek egymástól, hogy amíg apám megveti, Anna asszony kifejezetten szereti a divatot, egyúttal kenceficéli is magát rendesen. De még ha csak ő ken-ceficélné! Nagyobb baj az, hogy Margitkát is erre szoktatja.
– Nyertem! – kiáltott fel diadalmasan Sándor bácsi. – Mi volna, ha nemcsak chibritben , hanem monédában is játszanánk, gyerekek?
– Mi az a gibrid meg monéda? – ingatta meg a fejét rosszallóan Pethő Istvánné. – Hányszor mondjam már, hogy ez itt Kecskemét, nem Méhtelek, és épp itt az ideje, hogy te is úgy beszélj, ahogy Kecskeméten beszélnek.
– Köszönöm a játékot! – állt fel a jó öreg, és sértődötten húzódott félre egy sarokba.
– Kicsit keveri a nyelveket – magyarázta Margit édesanyja. – Magyarnak ugyan magyar, de román községből, egy Sarkadtól hét kilométerre lévő faluból származik.
– Szóval falusi. És hogy tetszik neki a városban?
– Sehogy. Már megbánta, hogy idejött, s állandóan azon spekulál, miként építhetné úgy be a kertünket, hogy disznót, kecskét, libát, tyúkot, csirkéket neveljen.
– Meg nyulakat – süvöltött feléjük Sándor bácsi a sarokból.
– Aranyos. Lehet, hogy a helyében én is ezt csinálnám.
– Halljátok? – sétált vissza erre ragyogó arccal az asztalhoz. – A tiszteletes úr okos ember ám, és ha ő is erre esküszik, abban precis, izé… biztosan van valami.
– Mindegy, itt akkor se büdösítsen nekem egy koszos jószág sem – intette le fölényesen a szabónő. – Én iparos vagyok, szabó, ha nem vetted volna észre, apukám, és semmi kedvem falusi lakot csinálni a házamból. Pista? Neked mi a véleményed, csináljunk?
– Semmi esetre se! – állt ki felesége mellett az ösztövér szabó. – El is futna egyből minden kliensünk. Másrészt engedélyt sem kapnánk hozzá. A külvárosban még megjárja, ott akár tehenet is tarthatna igen tisztelt apósom, de ez itt a belváros, kérem, a belváros.
– Megyek. Még ma pakolok, és visszamegyek a falumba.
A mama legyintett, és össztüzet zúdított a tiszteletesre. Először is arra volt kíváncsi, valóban olyan gazdag ember a vadkerti Madaras úr.
– Attól függ. Széles Gábor és Demján Sándorhoz képest szegény, hozzám vagy a körzeti postáshoz képest nyilván jól szituált állampolgár. Miért?
– Hát csak úgy kérdeztem. És maga hogy boldogul? Nem volna kedve Kecskemétre költözni?
– Most már volna, de mit tegyek, ha ez volt megírva.
– Semmi sincs megírva! Véletlenek ugyan elő-előfordulnak, de az ember nagyobbrészt mégiscsak saját sorsának kovácsa. Hát majd utánanézünk. Szerencsére régi családi barátunk az esperes, ugyanis nem szeretném, ha az én lányom… De erről majd máskor tárgyalunk.
– Ó, de jó, ó, de jó! – ugrándozott a tanítónő. – Látod? Ez az én anyukám!
Olyan, mint egy kisgyerek! – pislogott Madaras úr. Kis naiv leányka egy érett nő testében. Valószínűleg a környezet, az a sok kisdiák formálta ilyenné. Nehezebb viszont belelátni a mamába. Hol az az érzése, kedveli, hol az, hogy egyáltalán nem bízik meg benne.
– Képzeld, János színdarabokat is ír… néha! – dicsekedett el Margitka ezúttal Jánossal, hadd lássa az anyja, azért ez a fiú sem akárki.
– Az jó, föltéve, hogy rendesen meg is fizetik. Melyik színházban mutatták be a darabját?
– Nem mutatták be, s még csak meg sem fizetik, mert többnyire csak úgy magamnak írogatok.
– Fura szokás! Sohasem értettem, s még ma sem tudom felfogni, mi élvezetet okozhat olyasmin dolgozni, amiből se haszna, se öröme sincs senkinek. Igaz, az én lányom is zongo-rázik, ami ugyancsak nem hoz semmit a konyhára, de ő legalább elszórakoztat bennünket. Margitkám, nem játszanál nekünk valamit?
A lány engedelmesen ült a zongorához, s a következő pillanatban felcsendült Beethoven lX. Szimfóniája.
– Brávó! Éljen! – tapsolt lelkesen a fiatalember.
– Parancsolj! Papa, hozz ide, légy szíves, még egy széket, Jánosnak!
– Miért, hát zongorázni is tud?
– Csak konyítok hozzá, konyítok. Az én hangszerem inkább a hegedű, s mivel hegedű nincs…
– Itt a zongora – húzta magához a szép leány. – Beethoven: szonáta, opus 6. Ismered? Négykezesre írt zongoradarab.
– Véletlenül igen.
– Akkor los – száguldott végig ujjaival az elefántcsont billentyűkön.
– Köszönöm! Nagyon édesek, ügyesek voltatok – buggyant ki egy könnycsepp Anna asszony szeméből. – Szegény anyám, hogyha most láthatna titeket… !
Madaras tiszteletes sok mindent feltételezett az őrmester modorú mamáról, csak azt nem, amit most látott.
– Ha már itt tartunk, játsszátok el ezt a nótát is! – gyújtott rá a nagyapa egyik kedvenc da-lára:
Férjhez ment a mesze-lő,
Elvette a reszelő.
Házasodik a lapát,
Elvette a piszkafát.
A tiszteletes együtt fújta az öreggel, amivel úgy levette a lábáról, hogy még meg is puszilta Jánoskát.
– Most pedig táncoljunk! – állt fel egyszer csak Margitka, és odalibbent a Hifihez. – A Kék Duna keringő megfelel?
– Kapcsoljad! – elevenedett meg Pethő Istvánné, aki táncolni, énekelni egyaránt szeretett. – Hölgyválasz! – húzta fel a székről szenvtelenül szemlélődő férjurát.
– Hagyj, kérlek! Tudod, milyen rosszul táncolok.
– Na és! Ki látja? Nekem meg jó vagy így is, angyalom. Tiszteletes úr, maga sem tud táncolni?
Félretolták az asztalt, székeket, és körbekeringőzték a nappalit. Sándor bácsi kapott az alkalmon, s miközben a család felszabadultan keringett, ő szépen bedobott pár pohár kecske-méti fütyülőst.
Hirtelen felbúgott a bimbamcsengő az előszobában.
– Nézd meg, lányom, ki csönget!
– Aczó László, egy kollégám a suliból – mutatott be Margit egy sűrű szemöldökű, ám annál gyérebb hajú fiatalembert. – Ő meg János, vagyis Madaras tiszteletes Tázlárról.
– Örvendek.
– Elnézést a zavarásért! Csak a kölcsönkért könyvet hoztam vissza Grétának.
– Dehogy zavar – olvadozott a víg kedélyű szabónő. – Foglaljon helyet, drága tanár úr, és kóstolja meg ezt a teasüteményt.
– Köszönöm, finom. Nagyon finom. Margitka sütötte?
– Nem – válaszolta Margit őszintén. – Főzni ugyan tudok, de a sütikhez még nem értek.
– Mek-mek! – nevetett csúfondárosan az őszbajszú nagypapa.
– Hogy telik a szünidő?
– Remekül. Mondtam már, hogy ősztől otthagyom az iskolát?
– Csak nem! – hökkent meg a mama és lánya egyszerre.
– Sajnos így alakult, illetve mit sajnos: hálát adok a sorsnak, hogy végre normális helyre kerülök.
– Igen? Hova, egyáltalán van ilyen hely a városban?
– Remélem, Anna asszony, remélem. Épp ott van mellettünk pár méterre a házunktól. Egy számítógépes szerviz, egész nyugis hely, káosz, inzultusok, gyomorgörcs és hasonlók nélkül, amivel már, biz isten, nagyon tele van a hócipőm.
– Ennyire komoly? Talán várjon még egy évet, Lacika! Nemsokára választunk, és az új kormány…
– Ugyanolyan lesz, mint az előbbi – egészítette ki a szabó józanul, aki elég ritkán nyilat-kozott, viszont ha megszólalt, sohasem mondott zöldséget. – Nem új kormány kell ide, hanem új rendszer, uraim. Nem igaz, tiszteletes úr?
– Hát, nem tudom. Túl fiatal és tapasztalatlan vagyok én ehhez, Pethő úr. Elvileg… elképzelhető, de ha a történelmet nézzük, már nem vagyok annyira derűlátó, mert mikor létezett olyan rezsim vagy szisztéma, melyben a mindenkori hatalom a nép, választópolgárai ügyét de facto ne mellékes mozzanatként kezelte volna?
– Akkor… Maga szerint akkor nincs is megoldás? – kérdezte a szabó csöndesen.
– Nincs – horgasztotta le a fejét szomorúan Jánoska. – Legalábbis addig, amíg nem érkezik el Jézus Krisztus országa.
– Konkrétabban?
– Amíg a politika, alkotmány helyett a Szentírás elvei alapján kormányozzák a világot.
– Hű, micsoda látomás! – húzta el a száját a táncos kedvű anyuka. – Nem is tudtam, hogy Jánoska próféta is sutyiban!
De nem tetszett az ötlet Aczó tanár úrnak sem.
– Ez tényleg vízió, méghozzá elég morbid szerintem. Szinte látom a papokat, amikor az egyházi dogmák nevében, hátukon, mellükön egy-egy kereszttel ítélik máglyára az eretneke-ket, buddhistákat, muszlimokat. És fordítva: az utóbbiak bennünket, ha közülük támadna valakinek ilyen ötlete, mert Jehován kívül van egy Allahunk, Buddhánk is például. Nem, nem, tiszteletes úr. A dzsihád, keresztes háborúk kora lejárt. Legalábbis remélem, amiként új Hit-lerre sincs szüksége többé a világnak. Vagy igen?
– Brr, Hitler! – borzongott meg Anna asszony. – Gondolom, eleget filozofáltunk, uraim! Margitka, lécci, kapcsold vissza a lejátszót, és táncoljunk. Emelje fel a kezét, akinek kedve van egyet pörögni!
– Szabad? – kérte fel a tanár egy táncra Margitkát, amint felhangzott Szenes Iván egyik közismert slágere.
A tiszteletes mintegy álomból ébredve figyelte, hogyan táncol a két pedagógus, s egyre inkább látta, érezte, hogy kettőjük kapcsolata több mint kollegiális. Szóval egy vetélytárs.
Most kösd fel a gatyád Madaras Jánoska!

(Folytatjuk)

2021. február 23.

Szóljon hozzá!