Deák-Sárosi László: Dokumentumfilm tévében
A film döntően azoknak az amatőr felvételeknek a felhasználásával készült, amelyeket a diktátor közvetlen munkatársai forgattak a családi összejöveteleken, üdüléseken és a vadászatokon. Mulatoznak odahaza, a természet lágy ölén, népi muzsikusok társaságában; röplabdáznak a szabadban; autóznak; csónakáznak saját jachtjukon. Elképesztő az a mennyiségű műtárgy és ajándéktárgy, amelyet a házaspár felhalmozott az életterében. Mindezt fotók, illetve híradó- és dokumentumfilm-részletek egészítik ki, amelyeket tömegrendezvényeken, államfői fogadásokon rögzítettek.
Az aranyajtók rejtekében
(Behind the Golden Doors: The Private Life of Nicolae Ceauşescu)
francia dokumentumfilm, 52 perc, 1990
rendezte: Dorin Dofoftei
Az elmúlt huszonkét évben nem néztem meg egyetlen dokumentumfilmet sem a volt román diktátorról és az 1989-es romániai forradalomról. Ami emlékeimben él az „Aranykorszak”-nak nevezett időszakról, és amit olvastam róla, az bőven elég volt információnak és élménynek egyaránt. Barátaim, kollegáim biztatására most mégis megtekintettem a Duna Televízióban vetített francia filmet. Az az életvitel, amelyről legendák terjengtek (mulatozások, öldöklő vadászatok), azok most a dokumentum erejével, a bizonyíték kétségbevonhatatlan valóságával hatottak.
A film keretes szerkezetű. Azzal a képsorral indít és zár is, amelyet a román televízióban láthattunk 1989. december 21-én. A nagy vezér népgyűlést hívott össze Bukarestben, hogy egy tömegdemonstrációval megtámogatott szónoklattal megerősítse a hatalmát a december 16-án Temesváron kirobbant mozgolódások után. Látni, hallani azonban, hogy a tömeg a vezér ellen fordul, megremeg a kép, és egy biztonsági ember int Ceauşescunak, hogy ideje iszkolni. Az adás megszakad, a többit ismerjük, mert az első televíziós forradalom képei bejárták a világot.
A film döntően azoknak az amatőr felvételeknek a felhasználásával készült, amelyeket a diktátor közvetlen munkatársai forgattak a családi összejöveteleiken, üdüléseiken és a vadászataikon. Mindezt kiegészítik fotók, illetve híradó- és dokumentumfilm-részletek, amelyeket tömegrendezvényeken, államfői fogadásokon rögzítettek.
A legérdekesebbek tehát azok a privát felvételek, amelyeknek többségét ez idáig nem ismerhették meg a nézők. Mindenki tudott a nagyzoló életmódról, hiszen a Kárpátok Géniuszának (ahogyan magát nevezte) csak a vadászatai alkalmával megyényi területeket zártak le. Nem egy tragédiát okoztak még így is például az elszabadult grizzlyk, amelyeket a vezér önmagához méltó vadászati célpont tárgyául szerezett be Kanadából. A hírek terjedtek a lakosság megfélemlítése ellenére is, de mi tagadás, volt bennünk némi kétség, hogy mi igaz, és mi nem. Ezeket a képeket látva azonban minden kétség eloszlik.
A diktátor rezidenciáiról, föld alatti bunkerjáról már korábban is kerültek nyilvánosságra felvételek, azonban az itt látottak most is sokkolóak tudnak lenni. Elképesztő az a mennyiségű műtárgy és ajándéktárgy, amelyet a házaspár felhalmozott az életterében. A barokkos, igényes kivitelezésű arany vagy aranyozott műalkotások szabad ötletességben vegyülnek a kispolgáriasan igénytelen használati tárgyakkal, a giccses, gyakran a házaspárt ábrázoló szocreál és szocreál-spirituális stílusú festményekkel. A legmorbidabb az igényes és a funkcionális stílus keveredése: például egy közönséges mosdókagyló arany csapokkal. Mindez szimbolizálja a gyűjtők ízléstelenségét, a hatalom gyakorlásának, illetve a hatalom kommunikálásának ripacs és kegyetlen ellentmondásosságát.
A film bemutatja a Ceauşescu család életképeiből szőtt rongyszőnyeget. Mulatoznak odahaza, a természet lágy ölén, népi muzsikusok társaságában; röplabdáznak a szabadban; autóznak; csónakáznak saját jachtjukon. Látni, amint a magukat puritánként meghatározó házaspár felönt a garatra, és amint a feleség, Elena pityókásan dülöngél. A tekintetek mindent elárulnak: a „first lady” ostoba elégedett arckifejezésével, a kisherceg, Nicu a rosszarcú elborultságával, de legfőképp a családapa, Nicolae a kegyetlenül mézesmázas mosolyával.
A legerősebbek azonban a vadászjelenetek mind minőségben, mind mennyiségben. Ha másból sem állt volna ez a dokumentumfilm, mint a vadászjelenetek egybeszerkesztéséből, akkor is mindent elmondana az öntelt diktátor kegyetlen jelleméről. Ahogyan valaki az állatokkal bánik, az teljes mértékben képes jellemezni az embert. Ceauşescu uralkodásának a hatásait ismerjük, akik a bőrünkön éreztük annak következményeit. A dokumentumfilm narrátora is eligazít minket a háttérinformációkat illetően. Azt az öldöklést, amit ez az ember véghezvitt, azt viszont csak a képek tudják megidézni. Több száz lövés dördül el a filmben. Jórészt maga a diktátor tüzel, és látszanak a lövéstől elhullott állatok olyan mennyiségben, hogy már az önmagában is ijesztő: medvék és vaddisznók tucatjával, fácánok és nyulak százával.
Ha hozzávesszük, hogy a nagyvadakat csak maga Ceauşescu lőhette le, akkor a kép még inkább az ő torz jellemrajza. Ezeket a házi felvételeket ő maga készíttette, és láthatólag nagyon büszke volt a teljesítményére. Az állati tetemeken végigpásztázó gyilkos mosolya pontosan leírja azt a hidegvérű számító magatartást, amelyekkel ötletszerűen vagy tervezetten egy tollvonással milliók életét befolyásolta negatívan, sőt tragikusan – évtizedeken keresztül.
*%*Mindössze egyetlen hiányérzet támadt bennem a film nézése közben, de az csakis a leleplező képek narrátori interpretációját illetően. A mesélő alá- és fölül is becsüli a népnek a diktatúra fenntartásában, illetve megdöntésében játszott szerepét. Említést tesz ugyan arról, hogy az 1989-es forradalom feltehetőleg csupán színjáték. Meglehet ugyan, hogy az egészet a háttérből irányították, de valóban tömegek tették kockára az életüket azzal, hogy utcára vonultak az igazságtalan rendszer ellen és a despota távozását követelve. Több városban ugyanis éles lőszerrel a tömegbe lőttek.
Az is kissé hamisan cseng nekem, aki életem elő húsz évét Ceauşescu Aranykorszakában éltem le, hogy a narrátor Románia lakóit temperamentumos, a szabadságot szerető népként említi. Lehet, hogy nem alaptalan a kijelentés, de azért el kellene gondolkodni, hogy egy ilyen elnyomó rendszert fenn lehet-e tartani évtizedeken keresztül a lakosság jelentős százalékának kollaborációja nélkül, és hogy a félelem minden együttműködőt igazol-e.
A valóság árnyaltságához még néhány tény hozzátartozik. A forradalom népfelkelés-ága a vegyes lakosságú Temesvárról indult. 1989. december 16-án magam is ott voltam lelkes egyetemistaként a Tőkés László temploma előtti tüntetésen, amelyen román, szerb és más ajkú emberek is részt vettek. Sok egyszerű ember volt jelen, ezrek, akik mind nem lehettek egy megrendezett színjáték felbérelt szereplői. Azt sem szabad ugyanakkor elfeledni, hogy az új halatom, élén az egykori párttitkárral, Iliescuval, három hónappal a forradalom után előhúzta a nemzetiségi uszító kártyát Marosvásárhelyen; és pénzért vagy önszántukból, sokan ugrottak is rá.
A dokumentumfilm képei önmagukért beszélnek, de a narrátori interpretációt megfelelő kritikával kell kezelni. Természetesen úgy is felfoghatjuk, hogy a rendező idealisztikusan belelátja a megfélemlített, megalázott, kisemmizett, akkor 23 milliónyi lakost számláló ország állampolgárainak többségébe, és kiemelten a román népbe a szabadság olthatatlan vágyát. Ha belelátja a népbe mindezt a román nevű, filmjét francia produkcióként elkészítő rendező (Dorin Dofoftei), hagyjuk meg neki. Már az is szép, hogy azt szeretné, ha elképzelése igaz lenne.
Saját elhatározásból nem néztem volna meg ezt a filmet. Úgy gondoltam, hogy azt, amit saját bőrömön tapasztaltam meg életem első húsz évében, semmi sem igazolja jobban, vagy írja fölül. Mozgásunkban korlátozva voltunk: kétévente kaphattunk útlevelet, már akinek engedélyezték. Kenyérért órák hosszat álltunk sorba – más élelmiszerről álmodni sem lehetett, kivéve talán az utált, de fogyasztott babkonzervet –, de amit megvehettünk, az nem volt elég mindennapiként. Elkezdték rombolni a falvakat. Anyanyelvünket visszaszorították, ahol csak tudták. Csak két példa: voltak időszakok, amikor nem engedtek magyar keresztnevet anyakönyvezni, és társaimmal olyan középiskolában tanultunk felső utasításra román nyelven, ahol az összes tanár és az összes diák magyar volt. Barátaink, ismerőseink közül a magyarok és a székelyek külföldre, többnyire Magyarországra szöktek, a szászokat és a zsidókat pedig tízezer dolláros vagy annál magasabb összegű fejpénzért eladták az anyaországaiknak. Rettegnünk kellett, kinek mit mondunk, mert könnyen elvittek bárkit a fekete autóval. A testvérbátyám tudtommal semmilyen rendszerelleneset nem mondott, mégis mint jó kőműves szakembert két évre behívták katonai munkaszolgálat (concentra) ürügyén építeni a diktátor elborult, megalomán beruházását…
Az én emlékeim között van egy olyan dokumentumfilm, amely tudtommal nem készült el, mert nem rögzítette senki az adott eseményeket. Most azonban elmesélem röviden. 1988 tavaszán két helikopter ereszkedett le Székelyudvarhely futballpályájának és atlétikai stadionjának gyepére. A román nép szeretett fia jött az égből küldöttségével barátkozni a székelyekkel. Mi mindannyian, középiskolások a munkásokkal együtt ki voltunk vezényelve a fogadására. Magam is ott álltam egy zászlóval a kezemben a százméteres síkfutás rajtjánál. Sorfalunk előtt haladt el a Kárpátok Géniusza a terepjáróján. A hangszórókból bömbölt az éljenzés, de mi, a jelenlévők, a hús-vér emberek szilárdan hallgattunk. Némán néztünk farkasszemet a tőlünk egy-két méterre elhaladó diktátorral, aki még a helikopterből kiszállva köszöntötte Udvarhely népét (a Székely-előtag nélkül), de miután látta, hogy nem a mi torkunkból fakad az üdvrivalgás, hanem csak a hangszórókból, maga sem integetett tovább. Behúzódott a dzsip golyóálló üvege mögé, és riadtan figyelte a rá szegeződő szúrós tekinteteket.
Akinek nincs ilyen privátdokumentumfilm-emléke, annak érdemes megnéznie Az aranyajtók rejtekében – Nicolae Ceauşescu magánélete című francia dokumentumfilmet, amint azt valahol újra vetítik. Akinek viszont van ilyen emléke, annak is ajánlom, hiszen érdemes összevetnie a saját élményeit, illetve az egykori informálisan terjedő híreket a dokumentum valóságízével és bizonyító erejével.
Talán abban a legerősebb egy ilyen leleplező dokumentumfilm, hogy képes megmutatni azt az ellentétet, ami a bőrünkön tapasztalható hatások és a mindenkori hatalom nyílt vagy rejtett propagandája között feszül. Ceauşescu rendszerében nagyon erős volt a kontraszt a felszín és a valóság között. A kontraszt máskor is megvolt és megvan, csak általában több a valódi és látszólagos szabadság, illetve esetleg kevesebb embert érint az egzisztenciális csőd. A becsapás működik, sőt az eszközei fejlődtek. A hatalom gyakorlói mindig egy lépéssel az ember, sőt a leleplezők előtt járnak. Már a hatalom sem az, aminek látszik, és semmi sem az, aminek látszik. Tudjuk, érezzük, csak mindig kell legalább húsz-huszonkét év, hogy mindezt dokumentum(film) is igazolja.
2011. május
(Forrás: filmkultura.hu)
Pusztai Péter rajza
2011. június 9. 07:19
Kedves Deák-Sárosi László,
Tanulságos dolog egy ilyen filmet végignézni. Már csak azért is, mert az emberben, (amennyiben kellően nyitott szemmel jár-kel a világban) óhatatlanul felmerül az összehasonlítás. Persze, volt egy diktátorunk, aki fényűzően élt, utazgatott, vadászott és gyűjtögetett. Végül, eltérően bármely más, szintén kommunista szomszédunktól, röviden végeztünk vele. Az Ön riportjának befejező részéből is kiderül, bár nem elég hangsúlyosan, hogy nem úgy mennek ám a dolgok, ahogy Móricka valamikor elképzelte, amikor a fapuskával lövöldözni kezdett. Sőt. Ha pártatlanok akarunk lenni, alaposabb képet kell nyújtanunk rendszerről, emberől egyaránt. Mert szól-e valaki az ingyenes orvosi ellátásról, tanulási lehetőségről, arról, amit ma már a tévében is egyre gyakrabban emlegetnek, hogy tudniillik az átkosban építettek is valamit, eltérően a mai, új vezérektől, akik éppen az elnyomáshoz szokott nép határtalannak tűnő tűrőképességén spekulálva degednek dúsgazdagra. És nem nyújtanak abszolúte semmit, a felemelt középső ujjukon kívül. Hát arról, hogy az állampolgár, mint egyén ma nullát ér? Hogy az állam nem partnere a nyomorultaknak, hanem ellenségének tekint mindenkit, aki nem produkál számára hasznot (nyugdíjasok, betegek). Hogy ez a perverz, demokráciának nevezett diktatúra ördögi furfanggal igyekszik megfosztani az embert méltóságától, szavától, véleménynyilvánítási jogától? Hogy a félanalfabéta vezetők szemében a kultúra teher, fölösleges kiadás? És sorolhatnám a végtelenségig.
Tegyünk mérlegre mindent. Számomra és még nagyon sokak számára ma már nyilvánvaló, merre billen a serpenyő. Azaz, hogy egyszerűen és csúnyán bevettük a kefét.
2011. június 9. 09:20
Kedves György!
Köszönöm a hozzászólást. Természetesen, egyetértek, hogy nem fekete, illetve fehér a szocializmus és a demokrácia. Bármilyen rendszer, eszme ideológia nevében lehet hazudni. Meg is teszik. Ma azonban kicsit erősebb a civil kontroll, bár nem eléggé. Voltak persze, jó oldalai is az átkosnak. Az azonban nem áll, hogy annak idején fejlesztettek, legalábbis érdemben arányaiban. Mennyi épülethez hozzá sem nyúltak, ami még a Monarchia idejéből maradt ránk! Még sorolhatnám a hibákat. A szocializmus felélte az előző idők falhalmozott értékeinek egy részét.
Nekünk, erdélyi magyaroknak duplán rossz volt, mert mi még az asszimilációs nyomásnak is ki voltunk téve. A Kárpátok Géniuszát nem sírnám vissza semmi és senki más után.
A megmaradt vagyon felélését folytatta a jelenleg is fennálló rendszer, Romániában és Magyarországon is. Ami ma van, én azt csak posztszocializmusnak nevezem. A rendszerváltozás után egy dolog biztosan jobb: van szabadság. Kevés, szűkösek a lehetőségei, de van. Például itt van a Káfé Főnix. Ilyet nem lehetett volna elképzelni 1989 előtt felénk, és nem csak azért, mert akkor még gyerekcipőben járt az internet.
Ma az a rossz, hogy a hirdetett eszmék, a látszólagos szabadság ellenére a háttérből nagyon manipulálják, kihasználják az embereket. A szocializmusban is az volt a legszörnyűbb, hogy az ember képébe hazudtak. Ezt most is megteszik, csak változtak, korszerűbbek az eszközök. De hát tegyünk ellene valamit! Ki mire képes. Több adatik meg nekünk, mint korábban. Megnőtt az ember szabadsága, de megnőtt a felelőssége is.
Én meg vagyok győződve arról például, hogy a svájci frank alapú hitelek bedöntése trevezett akció volt, és az emberek áldozatok, de egy nagyon kis mértékben ők is tehetnek a dologról. Léprementek a hazugságnak, a csúsztatásnak, az apróbetűs szerződési részeknek. De elmondom: lehetett felvenni forintalapú hitelt is: kisebb összegre vagy nagyobb kamatra, és az ember mérlegelhetett, ahogy mi is tettük. A forintalapú hitelt havi törlesztőrészlete nem sokkal volt nagyobb, mint a devizaalapúé, de nem volt meg a szerződésben például az a lehetőség, hogy azt akár 2-2,5 szeresére (!) emeljék.
Mindezel együtt úgy vélem, nagy becsapás volt a devizahitelezés bedöntése. Megtervezték. Szerintem az érintetteknek az utcára kellene vonulniuk, és elkergetniük a felelősöket. Mivel én nem vagyok (deviza)hiteles, nem én szervezem meg. Ha az érintettek megszervezik, szolidaritásból velük tartok.
Mindennek nincs lényegi köze „Az aranyajtók rejtekében” című dokumentumfilmhez és az elemzésemhez, de annak ürügyén nem árt, ha megbeszéltük.
Üdvözlettel,
Deák-Sárosi László
2011. június 9. 09:53
Az isten is arra teremtette ezt a filmet, hogy elvitatkozgassunk rajta-fölötte-ürügyén. Nem is vita ez, hanem tapasztalatcsere, mert ahány ember élte át ugyanazt a korszakot, annyi szemszögből tudja megfogalmazni kifogásait és értékelését.
Magával a filmmel azért nem foglalkoznék olyan sokat, mert műalkotásnak nem igazán válik be, és több benne a kuriózum, mint a mondanivaló tényleges súlya. Értékes gondolat a tanulmány szerzőjéé, hogy egymagában, ez a házaspár nem lett volna képes ilyen mindenre kiterjedő kultuszt és zárt kört kialakítani maga körül, ha nem teremtjük meg hozzá a szükséges atmoszférát. Ebben az összefüggésben a probléma nem is az volt, hogy napokon át álltunk sorba kenyérért (bár ahol ez történt, ott súlyos felelősség terheli a helyi vezetést, mert legtöbb helyen azért igyekeztek megoldani a kenyér gondját – az is igaz, hogy nehezebb volt a disznókat olcsó kenyérrel etetni, amikor fejadag volt…) Tehát a hiány sokszor inkább látszólagos volt, mintha bonyolult labirintus-rendszerben rejtették volna el a betevő falatokat, s az embernek külön fejtörést és életben maradási stratégiát okozott annak az útnak a meglelése, ami az ételhez vezetett. Mert hiszen éhen halni ma is egyszerűen lehet, amikor van minden. Egyszerűen nincs rá pénzed és nem visz rá a lelked, hogy ellopjad. A nyomorból ritkán lesz gazdagság, s a diktatúrából nehezen demokrácia. A dolgok mindig a már megtörtént, megszokott formák felé tendálnak, az emberekkel együtt. Konzervatívak vagyunk, mint az egész világegyetem, az évszakok, a napok rendje. A természetet nem lehet bűntelenül megreformálni…
No, ezek is csak amolyan futó gondolatok. Hátha van bennük valami…
2011. június 9. 11:56
Rendben, csak azért túlzásba se essünk. Én is az össznépesség felelősségét is firtattam, de nem mindegy, milyen mértékben, milyen kontextusban.
György Péter új könyvében (Apám helyett) azt írja, hogy ugyanaz a magyar néo vonult utcára 1956 októberében és 1957 május 1-jén. Na, ez már egy hazug, cinikus állítás. Rossz szándékkal összemos bizonyos kategóriákat.
1956 októberében többségében fiatal munkások és egyetemisták tüntettek és harcoltak, persze, követték őket mások is. Ezek jó részét bebörtönözték, kivégezték, elüldözték. Fél évvel a forradalom után pedig az emberek nem önként vonultak az akkori Felvonulási tárre (ma 56-ok tere), hanem vitték őket autóbusszal iskolákból, munkahelyekről. A börtönökből és a 301-es parcellából nem mehettek volna ki az 1956-osok.
Ha vittek valakit, főleg 1957-ben, az nem megalkuvás. Fél évvel egy idegen hatalom által vérbefojtott forradalom után nem volt az. A szovjet megszállás után az embereknek magukhoz kellett térniük, hogy kialakíthasság startégiájukat. nem utolsósorban a közvetlen nyers erőszaktól, a legyilkolástól kellett félniük.
Az utcákon sem 1956-ban sem 1957-ben nem a főváros vagy az ország teljes lakossága volt kint, hanem azok, akik egyik esetben mentek, a másik esetben akiket vittek. A tíz-és százezres tömegek sosem a teljes lakosság. Ez az két tömegmegmozdulást még jelképesen is összehasonlítani: cinikusság, hazugság.
A meglakuvás nem fél év, hanem több év távlatában vizsgálható. Az 1848-as kommunista puccstól kezdve 8 év telt el 1956-ig. Ha 8 év alatt érett meg az emberekben az elhatározás a változásra, az társadalmilag érthető, indokolt. A tapasztalatok szerint 6-8 év után már le lehet vonni egy társadalmi cselekvési program értékét. Ami ennyi idő alatt nem mutat pozitív változást, az komolytalan, mert ennél hosszabb idővel egy teljes generációt feláldoz, ami pedig nem korrekt velük szemben.
1962-ben kellett következnie az enyhülésnek, ami egy trükk volt Kádárék részéről, de egyértelműen haladék volt nekik. Hogy ekkor nem lázadtak fel, még az sem megalkuvás, mert akkor hagyták alább az 1956 utáni megtorlásokkal. 1968-ra (6 év) ismét megérett a helyzet a változásra, de a nemzetközi mozgolódások az ellenkezőjét váltották ki: a hatalom bekeményített.
Azért az megfigyelhető, hogy mikor, hol és milyen ellenállás alakult ki a kelet-európai diktatúrákban. nem vagyok történész. nézzen ki-ki utána.
A megalkuvásban vegyes a kép. Minden ember a maga jellemének megfelelően viselkedett. Sajnos, mindig, mindenhol akad épp elég kollaboráns. A Magyar Nemzetben olvastam, hogy a 11 milliós Kubában hivatalos adatok szerint bár nem publikusan 7 millió besúgó. Nos, ezt a mondatomat kicenzúrázták a filmkultúrás cikkemből, pedig megadtam a szerkesztőnek a hivatkozást.
Nem kellett mindenkinek kollaboránsnak lennie Magyarországon és Romániában sem. Egy családi példával illusztrálnám: A feleségem nagyapja, a neves műfordító, Pődör László (ma is az ő fordításában adják ki pl. Pascal Gondolatait), 1945-ben baloldali ellenállást szervezett Miskolcon. 1945-1948 között konzul volt Rómában. Utána rá akarták venni, hogy színvallásból tanúskodjon Rajk László ellen. Megtagadta, és 3 évig Recskre vitték munkatáborba, ahol kínozták, verték. Egyik szemén később több műtétet kellett végrehajtani. A családja e 3 év alatt azt se tudta, hová tűnt. A felesége ott volt maradt 3 gyerekkel. Ilyen volt az előző rendszer. Mi nem sírjuk vissza.
Nem kellett mindenkinek magalkudnia. Volt aki megalkudott, de például később önkritikát gyakorolt. Bódy Gábor filmrendező buzgó besúgó volt, de halállal büntette magát.
Akit érdekelnek pozitív és negatív példák a megalkuvással kapcsolatban, olvassa el Gervai András könyvét a magyarországi besúgóhálózatról: Fedőneve szocializmus. Vannak belőre részletek fent az interneten is. A keresők kiadják egy pillanat alatt.
2011. június 9. 13:51
Az „aki nem velünk, az ellenünk” elve már rég nem újdonság ezen a tájon. Csak még furfangosabban, úgymond közvetítőkön át folynak a megtorló és ellehetetlenítő akciók. A dmeokráciának álcázott diktatúrúnak, igenis kihangsúlyozom: diktatúrának, mély és szerteágazó gyökerei vannak, a csavar pedig egyre szorul. Ezt minden átlagember (milyen ocsmány szó) érzi nap mint nap. Úgy vélem, ha ez így folytatódik, nem állunk messze a sztálinista, szomszédi bejelentésre történő letartóztatásoktól, amelyek elszórtan ugyan, (mert azért mások figyelnek ránk)- de már életbe léptek.
TÉVÉFILM: a transzfogarasi autóúton száguldoznak a Top Gear angol autóspecialistái, majd a legnagyobb elismeréssel nyilatkoznak erről a gigászi munkát igénylő megvalósításról. (ki építette?)
TÉVÉRIPORT: 20-25 km. autópályát hatalmas tamtammal avatnak fel sunyin vigyorgó, nyakkendős dagadtak, tűsarkú cipőben és többezer eurós lakktáskával hivalkodó, valami viskóból felnyalakodott nőszemélyek. (az út alig egy hónap múlva beomlik)
SÉTA 1: hatalmas lakónegyedek, amelyek nélkül a 3/4 ország ma az utcán lenne. Szerény lakások, de nélkülözhetetlenek.
SÉTA 2: a feljebb említett, monarhiában épült régi házak előtt elkerített járdaszelet: Vigyázat! Hull a vakolat! (ki is törődik velük?)
SÉTA 3: „belőtt” és félrészeg diákok ricsajoznak a volt iskolám előtt, szemben a BÁR, kb. száz méternyire az etnobotanikus TOLERÁLT!!! bolt.
SÉTA 4: a városi parkban annak idején hangulatos kaszinó állt. Az annyit emlegetett megszorítások ellenére esténként diszkózene szólt, nyáron kellemes terasz, sör, tánc a szabadban, fiatalság. És furcsa módon: BIZTONSÁG a nap bármely órájában.
A kaszinó romokban hever hosszú évek óta.
SÉTA 5: az egykori NEW YORK (később Continental) kávézó, vendéglő és szálloda ugyanabban a siralmas állapotban. Gyönyörű, barokk rom. Éppen most vizsgálgatják halvány buzgalommal, vajon ki kinek adta el és hogyan…
TÉNY 1,2,3…. 1000: Ipar sehol, mezőgazdaság sehol, saját ellátás sehol, import gáz, gabona, zöldség, gyümölcs minden mennyiségben. Halottak és élőhalottak.
The end. Fin. Sfârşit.
2011. június 9. 17:54
Kedves György!
Egyetértek, hogy mi, egyszerű emberek akkora becsapás és kizsákmányolás áldozatai vagyunk ma is, ami akár felér egy diktatúrával is. Kádárt és Csaót akkor sem sírnám vissza. A szocializmust-kommunizmust sem. Azt elfogadom, hogy voltak, akik hittek benne, az ellenzékiek közül pedig nem mindenki alkudott meg, aki az 1990 előtt ezeken a tájakon élt, csak nem voltak eszközei, lehetőségei sokáig. Ennyi. Arra figyeljünk, ami most van. Küzdjünk minden igzságtalanság ellen.
Gábor ígérte, hogy holnap felteszi az egyik, 2008-ban a Filmkultúra-Muszterben megjelent cikkemet a Zeitgeist-Korszellemről, amelyben az épp regnáló nemzetközi hatalom egyik legrafináltabb szemfényvesztő módszerét leplezem le. Hazudnak, csalnak, és a megtévesztésben természetszerűleg egy lépéssel előttünk járnak. Igyekszem tenni azért, hogy ne legyen belőle két vagy három lépés.
Üdvözlettel,
Deák-Sárosi László
2011. június 9. 18:25
Félreértések elkerülése végett hozzáteszem, hogy a bukott rendszerben egyszerű munkás (elektronista) voltam a kolozsvári Elektronikai Vállalatnál (I.E.I.A.). Nem tudták a párttagságot sem rámtukmálni, mert nem voltam felelős beosztásban (sem). Most sem vagyok semmilyen pártnak a tagja. Az R.M.D.SZ-é sem. Ezért kizárólag megéléseim alapján írok véleményt.
Üdv,
K.Gy.
2011. június 9. 18:42
Nem feltételeztem semmit. Azt se mondtam, hogy valakit elítélnék például azért, mert párttag volt. Nem ítélem el. Nincs erkölcsi alapom hozzá, mert senkinek nincs. Ne ítélj, hogy ne ítéltess. Épp azt írtam, hogy tudom, voltak, akik őszintén hittek az egészben. Volt egy kollektív felelősség is, de az nem az, amiről György Péter írt. Nem fogok tovább vitázni a kérdésben, mert egy bizonyos szint után több történész és személyes ismeret kellene.
2011. június 10. 06:07
Szerintem bőven elég itt, ha mindenki nyugodtan elmondja a magáét. Amit, úgy látom, meg is tettetek…