Demény Péter: Egy dézsa esővíz

Bodor Ádám 85. születésnapjára

Valamikor a nyolcvanas években olvastam először Bodor-novellát, Galsai Pongrác kiváló Rakéta regényújságában. Mint utólag kiderült, a Megérkezés északra volt, 1985-ben, szóval jól emlékeztem.

Ez a furcsán derengő memóriahomály jó köd volt. Hat évvel és egy forradalommal később, 1991-ben, amikor a Holmi szeptemberi számában napvilágot látott a Természetrajzi gyűjtemény Sinistra körzetben, a folyóirat novellapályázatának díjnyertes írása, rögtön elindultam az életmű felé. Igaz, az a megjegyzés még a Rakétában, hogy „Farkasréten szeretnék megpihenni”, már korábban felé fordított, el a folytonos házsongárdozástól, mely tőlem nem állt távol, holott ő is Kolozsváron született.

Így kezdtem keresgélni. Soha még nem éreztem, hogy a próza is íródhat a sorközökért, azért a gomolygó fehérségért, amelyben nehéz bármit is kivenni, az ember mégis jól érzi magát benne. Nem kívánom a hegymászást, de Bodort olvasva értettem meg, hogy mások miért szeretik szenvedélyesen. A Gyergyó éghajlata, Az Eufrátesz Babilonnál, de nemcsak ezek a híresek, hanem az egy-két flekkes írások is annyi titkot hordoztak, amiért érdemes volt olvasni. Platónnál szerepel az „ég fölötti táj” – Bodor írásai a föld fölötti tájon játszódnak valahogy, egy különös hűvösségben, ahol nem az emberek a fontosak, noha ott vannak ők is.

Kitaláltam, hogy róla fogom írni az államvizsgámat. Felhívtam telefonon, elmentem hozzájuk a Bajcsyra. Kedvesen fogadtak, de Bodorban végig érződött egyfajta zavarodottság és kényszeredettség, miközben egyetlen gesztusával vagy szavával sem bántott meg. Úgy éreztem, benne is ott van az a köd, nehezen tisztul ki, és ez rokonszenvessé tette.

Akármit idéznék, kevés volna, elégtelen, semmit nem érzékeltetne páratlan prózája erejéből, rejtélyéből, levegőjéből, hangulatából. Bele kell ereszkedni, mint egy dézsa esővízbe, másképp nem megy. Nagyon nagy író, az egyénisége olyan, mint az életműve: szívós, kemény, szikes, szófukar.

Isten éltesse sokáig!

(Forrás: https://latoblog.blog.hu/)


Bodor Ádám: Gazdátlan holmi

Hunyad megyei autóbusz érkezett, fölkaptatott a gödrös, köves úton, ameddig csak bírt, a kőfejtésig, ahol még megfordulhatott, hogy utasait minél közelebb tehesse le a vízeséshez. Ezek az utasok jobbára szőkék voltak, többségükben szőke nők, szőke haj volt a divat.
A vízesés bármennyire lenyűgöző volt is, sokakat még fényes nappal is egyszerűen elborzasztott. Amikor az ember jó órai kapaszkodás után a bozótból kiér a nyomasztó sziklafalak közé – hevenyészett hasonlattal élve –, úgy érzi magát, mint egy mély fazék fenekén. Az ember itt jókora medveganék közepette szív el egy cigarettát sebtiben, aztán rohan is visszafelé, a kicsikocsija vagy az autóbusza felé. Ez a társaság, talán teljesen oktalanul, futva érkezett vissza a kőfejtés alá. Közöttük sok volt a szőke nő.
Így történt aztán, hogy Timis Valér az erdőben járva – az esztenától jövet rendszerint erre rövidített – a szürke fatörzsek között megpillantott egy lányt. Pontosabban: egy lány szőke haját, amint a lombok közt betűző napfényben bágyadtan csillogott.
Timis Valér nem örült a várható találkozásnak, inkább kíváncsisága ébredt fel, mit csinálhat itt egy lány ennyire egyedül az erdőben, a betűző napfény tenyérnyi foltjai között. Megállt és mozdulatlanul várakozott. Türelmét vesztve aztán füttyentett neki, majd megszólította.
– Kukukk. – Később meg azt mondta: – Látlak! Hogy hívnak?
De hiába volt minden. A lány nem mozdult. Ekkor Timis Valér közelebb ment hozzá, és egy kicsit meg is ijedt, hogy ez a lány láthatatlan. Nem látszott egyéb a lányból, csak a haja. Ott lebegett a száraz fenyőgallyak között. Nem voltak elképzelései a láthatatlanságról, de azt mégis furcsállta, hogy valaki teljesen átlátszó legyen. Még egy utolsó próbálkozást tett: Sz-sz! Aztán megállt előtte, kezét lassan feléje indította, idegesen tapogató és simogató ujjakkal közeledett a haj alatti test felé, és egészen megdöbbent, amikor látta, hogy ott, ahol az arcnak el kellett volna kezdődnie, keze akadálytalanul merül el a levegőben.
Leengedte a karját, és alaposan vizsgálgatni kezdte a haj töve körül húzódó varrásokat. „Ennyire hülye azért nem lehetek – gondolta. – Ez nem valaki. Ez senki.” Mégis félt megérinteni. Letört egy száraz ágat, azzal nyúlt alája, és leemelte a fenyőgallyról.
Amint hazaért, keresett a tornác gerendáján egy hasadékot, s a botot oda tűzte. Mesélte, hogy az erdőn találta ezt a gazdátlan holmit, ott lebegett magában a fenyőgallyakon. És nincsen alatta lány, ha lenne, hajával együtt elmenne dolgára. Mégis, hiába magyarázta: „Ez nem valakinek a haja. Ez csak haj.” Felesége és idős anyja borzadállyal nézték, és legörbülő ajakkal kérlelték: vigye innen mielőbb, vigye akárhova. Vigye minél messzebb.
Timis Valér a kezdeti tétovázás után most már magabiztosan indult el, kezében a száraz ággal. Elindult a kocsmába. Valami jó tanács sosem árt. A pultnál maradt, a csapossal beszélgetett.
– Én megveszem – mondta a csapos. – Csinálok alá egy babát, s kiakasztom ide.
– A tied – mondta Timis Valér.
– No nem – mondta a csapos. – Csak nem képzeled.
Ott iddogáltak ketten, egyikük a pult mögött, a másik előtte. Tele volt a kocsma azon az estén. Később két fiatalember sündörgött Timis Valér mellé. Megszólították, hogy apafej, nagyokos. Valahogy így. Egyiküknek szutykos, vállig érő haja volt. A másiknak, sajnos, csak egészen rövid. Nem szerencsés dolog bárkit is meggyanúsítani, de ezen látszott: nemrég jött ki valahonnan. Kellett neki, ami az ág végén libegett.
– Egy rongy elég lesz?
– Az enyém – mondta a csapos.
– Kettő.
– Az enyém – mondta a csapos.
– Három – mondta a rövid hajú fiatalember. – Három szürke.
– Most kuss – mondta a csapos. – Aztán Timis Valérhoz fordult. – Na látod. Ennyit tőlem is megkapsz. Kösz.

Timis Valér csak csóválta a fejét. „Na jó. Hát ez igazán kész szerencse.” Nem tudott a Hunyad megyei buszról. A Hunyad megyei busz azóta rég elporoszkált, s utasai közül valaki már nem szőke volt, hanem vörös, barna vagy fekete. Esetleg fehér.


Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

2021. február 22.

Szóljon hozzá!