Hadnagy József: Változatok ásóra és lapátra
Két kép, szoborral
„de költő nem voltam, költő én nem;
énekeltem csak félelemből a rettenet ellen,
tizenkét sírásó ember verejtékhitével
az együvétartozás ribanc reményével
állva meg itt a Temetődombon,
zúgva szembe a széllel –:
félni kell bátran! S élni. Élni.”
Farkas Árpád: Ha sírokon hajt ki a remény
Farkas Árpádot az idő-falon
öregen immár s még fiatalon
látom egyszerre s temetődombon
bévülről rakott kincsekkel bronzlón.
Áll ott örökké negyvenévesen,
kincsekből öntve végérvényesen;
az egész szobron lelke világol,
félelem-páston hű gladiátor.
Hantokon nyüzsgő ecetes hangyák
nyelvét némává be nem zsibongják,
beszél azután is, hogy a hanton
saját neve áll…szaggatja lantom
a negyvenéves férfi aggálya:
„költő én nem”, csak éneklő gálya.
Annál több: zúgás szembe a széllel
az összetartás rongy’ reményével.
Farkas Árpádot az idő-falon
öregen immár s még fiatalon
látom egyszerre s temetődombon
bévülről rakott kincsekkel bronzlón…
Kiszakadt gyökerek
„Csak kis népek fia ás így: mintha magába
ásna! Lapátol, mintha szemetet magából!”
Farkas Árpád:Lipovánok
Azóta sem láttam senkit ásni úgy,
mint azok a derékig meztelen
férfiak. Fölrebbenő madarak
voltak a levegőbe hajított rögök,
ők énekeltek a néma, összepréselt
ajkak helyett; néha-néha hallom azt
az indulószerű éneket, aminek
nincs hangja – csak a szív hallja.
Az egykori Sós-patakra* emlékezvén,
melynek ők ástak pusztító
kitöréseit kordában tartó
medret, fölzengett bennem
e télvégi estén is az a levegőbe
ragadt ének, s utánanéztem,
miféle nép ez, honnan jött,
hogy így tud bánni a földdel?
Két ujjal vetnek keresztet,
a harmadikat már ketrecnek
érezhették, s örökre elszakadtak
földjüktől, szülőhazájuktól
egy ujjnyi szabadságért.
Lapátnyi földben is megkapaszkodó,
új törzset, lombot hajtó
kiszakadt gyökerek
Csak szabadságára kényes nép
képes úgy szeretni a földet,
hogy verejtékező csákányozása,
ásása, gyökérirtása – mintha
kalitkában raboskodó
egzotikus madársereget
engedne szabadon – szívet,
szemet gyönyörködtet.
Azok a férfiak már nem ásnak,
kiszorította őket az exkavátor,
de bennem lapátolnak tovább,
és azt éneklik: így kell kidobni a gazt,
legyen az emberségnek medre,
amikor esik az eső, olvad a hó,
érkezik a tavasz…
*A Sós-patak medrét Dicsőszentmártonban, gyermekkorom színhelyén deltai lipován földmunkások korszerűsítették.
Pusztai Péter rajza