EGY TISZTA LELKŰ EMBER avagy TISZTELD APÁDAT ÉS ANYÁDAT!

LEÁNYKÉRÉS

– Köszi, ennyi!
– Hú, azért modellt ülni sem könnyű! – szusszantott a tanítónő. – Hadd lássuk, milyen vagyok szerinted! – lépett kíváncsian a vászonhoz. – Ez vagyok én? – nézett kikerekedett szemmel a fiatalember képére.
– Nem tetszik?
– Olyan… olyan furcsa kép, mintha nem is lennék. Ez a mosoly!
– Mona Liza mosolya – tréfálkozott a műkedvelő tiszteletes.
– Nem, az övé titokzatos, megfoghatatlan. Az enyém egyszerre rokonszenves és visszataszító. Ez a nő egy… egy démon, de angyal is ugyanakkor – harapott az ajkába Margitka. – Rossz ómen. Én nem vagyok babonás, de az az érzésem, még szerencsétlenséget hozhat rám, úgyhogy jobb, ha be sem fejezed.
A pap majdnem elnevette magát. Tudta, milyen babonás, ezért egy szóra ráhagyta. Ha ez az érzése, majd fest róla egy másikat. Kedve, festéke van hozzá, a többi majd csak kialakul.
– Milyen szép festmény! – dicsérte meg ezzel szemben Madarast a szabónő, amikor beugrott megnézni, hogy halad János a festéssel. – Majd kifüggesztjük Margit szobájába az ágy fölé.
– Ezt nem! – dobbantott dacosan a tanítónő. – Vagy egy másikat, vagy egyet se!
– Ne légy csacsi! Egy ilyen értékes képet? Mennyibe kerülne, ha eladnánk?
– Egy ilyen festmény? Attól függ, úgy 50000-100000 forintba.
– Te jó isten! Fessen csak tovább nyugodtan, Jánoska!
Az előbb a lelkész, most a lány engedett. Érdekes, bármilyen makrancos is volt a kisasszony, az édesmama így vagy úgy, de mindig le tudta őt szerelni.
– Hogy tetszik Margitnak a festményed? – kérdezősködött később Ákos is, akinél megint megszállt Madaras.
– Az anyjának nagyon, neki annál kevésbé.
– Eddig jó, és… te? Ne haragudj a kérdésért, de attól tartok, hogy kép ide, kép oda, rosszul áll a szénád, barátom.
– Ákos! – szólt rá a felesége figyelmeztetően. – Szerinted ez rád tartozik?
– Én csak figyelmeztetni szeretném. De hallgathatunk is az afférról.
– Miféle afférról? – figyelt fel a tiszteletes.
– Nos, az a nagy helyzet, hogy kár a gőzért, mert amiben te sántikálsz elég reménytelen, ugyanis… Eláruljam? Csöppet sem tetszel a mamának.
– No, ez nem lep meg, már jó ideje sejtettem.
– Jól sejtetted. De ez még nem minden: már el is jegyeztette Margitkát.
– Aczóval?
– Aczóval. Most meg hova futsz? Tudni akartad az igazat, hát megtudtad.
– Kösz az információt és a vendéglátást – kezdett pakolni gyászos arccal, csöndesen.
– És a vizsgálatok? Még ki sem vizsgáltak, úgy tudom.
– Nem, tényleg nem, ezért egyelőre maradok – csukta vissza a bőröndjét.
Az az igazság, hogy pont ennek ürügyén kért szabadságot újólag. Fájt a háta, és jókora csomókat észlelt rajta az orvosa, aki csonttuberkulózisra gyanakodott. Egyszóval az eredményt mindenképp meg kell várnia, miközben persze magyarázatot is kér Margittól.
– Nagyon bánt? – puhatolódzott Ákos együttérzően. – Hidd el, nem érdemes bánkódnod, mert ez a lány nem való hozzád, Jánoska. Talán nem szép tőlem, hogy így beszélek az unokatestvéremről, viszont azt sem nézhetem, hogy padlóra fektessen egy ilyen tiszta lelkű jó embert.
– Egyszóval kurva. Mondd csak ki bátran. Túlélem.
– Az azért nem – tiltakozott Ákos felesége. – De építeni sem lehet rá. Mondjuk úgy, hogy szeszélyes és az átlagosnál érzékibb, aki mindig abba szerelmes, akivel utoljára diskurált.
– Ez sem sokkal biztatóbb. És a mamája?
– Úgy vezeti, mint a kanca a csikóját. Margit ugyan néha fel-fellázad, azért többnyire az történik, amit a mama parancsol.
– Ráadásul lelketlen, szavamra, nagyratörő és számító. Én kétszer is meggondolnám, hogy ilyen famíliába nősüljek – tódította Ákos, majd másról kezdtek beszélni.
A lelkész szívdobogva aprított másnap a leletekért a kórházba. Negatív – lélegzett fel megkönnyebbülten. Vérnyomás, cukor, tüdő, szív rendben, ugyanígy ártalmatlannak bizonyultak a csonttuberkulózisnak tűnő jelek is. Ezzel szemben enyhe, tartáshibából eredő hát-gerincferdülést állapítottak meg…
–… melynek kezelését azonnal meg kell kezdeni – tanácsolta az orvos Jánosnak. – Ezentúl figyeljen jobban oda, hova és hogyan ül! Főleg a számítógép előtt, ússzon sokat, és járjon gyógytornára. Ettől remélhetőleg rendbe jön.
Megkapván a jelentést benézett az esperes úrhoz is, aki valamiért sürgősen magához rendelte.
– Valami baj van, nagytiszteletű úr?
– Ahogy vesszük – válaszolta a hófehér hajú, jóságos tekintetű főpap. – Azért kérettem ide, hogy tisztázzunk egy-két problémát, tudniillik, feljelentették, tiszteletes úr.
– Engem? – ütközött meg Madaras. – Kicsoda? Miért?
– Tázlári lakosok, többet nem mondhatok. Nézzük! – húzott elő egy ívpapírt az esperes. – Azzal vádolják, hogy elűzte a kisebbséget: két romát meg egy zsidót, név szerint Rubin Arankát a faluból.
– De hisz ez abszurdum! Ahhoz polgármesternek vagy legalábbis rendőrnek kell lennem, ugyebár. Fordítva még megeshet. Volt rá példa, amikor kiszekáltak a lakosok egy papot a faluból. Várjunk csak! Vajon nem ezt akarják tenni velem is? – ült ki János arcára a szomorúság.
– Hát ennyire gyűlölik?
– Tudtommal nem. Egy-két rosszakaróm valószínűleg nekem is van, de a többség állítólag szimpatizál.
– Akkor semmi gond, és kérem, nyugodjék meg! Mi nagyon jól ismerjük önt ahhoz, hogy hitelt adjunk holmi rágalomnak. De a feljelentés feljelentés, azt ki kell vizsgálni, még ha bizonyíték sincs ön ellen. És ilyen egyelőre nincs, úgyhogy hallgasson végig nyugodtan.
János szívébe nyugalom és béke költözött. Milyen jó, hogy ebben a kegyetlen, agyonhajszolt világban is vannak ilyen kedves, megértő emberek, mint ez a kecskeméti esperes.
– Pro secundo: azt állítják, hogy az állam ellen uszítja a híveket, szabotálja a választást, és rendszeresen kompromittálja tiszteletreméltó hon- és városatyáinkat.
– Ebben van valami, de csak annyiban, hogy nem csinálok politikai gyűléstermet a temp-lomból. Hiszen Jézus is ezt tette, amikor kiűzte a kufárokat onnan, nem igaz?
– Pro tertio: ön botfülű, ami elfogadhatatlan egy lelkésztől, ezért ha másért nem, már emiatt is megérdemelné, hogy leváltsák – mosolygott az esperes.
– Nevetséges! Akkor hogy mehettem át a teológiai alkalmassági vizsgán? Mellesleg hegedülni és zongorázni is tanultam, amiről a nagytiszteletű is könnyen meggyőződhet, ha ellátogat hozzám ma este a Pethő család házába.
– Miért? Mit csinál ott? Egyáltalán kicsoda ez a Pethő úr?
– Nem tetszik ismerni? Pedig ő azt állítja… Mindegy, nem számít. A lényeg az, hogy itt szoktam muzsikálni mostanában esténként.
Miután a tiszteletes minden vád alól tisztázta magát, estefelé újra becsöngetett Margithoz.
– Ejnye, rossz fiú, hol voltál ma egész nap? – ölelte át kitörő örömmel Margitka. –Így aligha fogod befejezni „életed főművét”.
– És te? – bontakozott ki a karjaiból hidegen Madaras tiszteletes. – Mit csináltál te reggeltől mostanig?
– Reggel segítettem a mamának a konyhában, délután egy barátnőmnél traccsoltunk.
– Nem Aczó Lacinak hívják véletlenül a barátnőd?
– Már megint féltékenykedsz? – nézett rá rosszallóan a csillogó szemű, barna arcú tanítónő.
– Megint? Most fordult elő másodszor, és most sem alaptalanul, mert amit te tettél, arra nem is találok szavakat.
– Miért, mit tettem?
– Meg sem említetted, hogy Aczó Laci menyasszonya vagy. Vagy csak a napokban jegyez-tétek el egymást?
– Az anyám akarta. Te mit csináltál volna a helyemben?
– Na nem, ez egyszerűen képtelenség ! Hány éves vagy te tulajdonképpen?
– Miért bántasz! – szökött a könny Margit szemébe. – Én mondtam, hogy nem akarom.
– Kivéve azt, hogy engem szeretsz, más szóval foglalt vagy, mert én akarlak megkérni.
– És? Megkértél?
A lelkész meghökkent. Tényleg nem is kérte még meg! Szegény bárányka, így nem csoda, hogy elbizonytalanodott, mert mit gondolhatott magában? Itt van ez a papocska, udvarol ne-kem, becézget, aztán felül a buszra és egy évig nem látom. Laci viszont marad, és ő nem csak pukedlizik, cselekszik is.
– Bocsáss meg! Igazad van. Akkor most kérlek meg – fogta kezébe a leány bársonyos, puha kacsóját. – Margitkám, angyalom, légy a feleségem!
A tanítónő arca lángba borult.
– Istenem, Jánoskám! Megyek, szólok a mamának.
Drága gyermek! És ő még azt hitte, összejátszanak ellene. Várt öt percet. Senki. Nem va-lami biztató jel, különben már rég kilibegett volna eléje a ház táncos lábú úrnője. Tíz perc. Ebből vihar lesz, talán nem is lenne tanácsos bevárni. Végül nyílt az ajtó, és Pethő úr toppant a szobába. Mögötte Margitka szorongott, amíg az anyja vissza nem húzta az ajtóból. Egy da-rabig szótlanul járkált a tűkön ülő pap előtt, majd hirtelen megállt, és ráreccsentett a lelkészre.
– Azonnal hagyja el a házunkat!
– Kérem! – roskadt magába a fiatalember. – Nem igen értem, miért haragszik annyira, de előbb el szeretnék búcsúzni a lányától.
– Felejtse el! A lányom Aczó László tanár úr menyasszonya. De ha történetesen nem lenne, akkor sem adnánk magához – keményítette meg hangját a ház ura, aki általában nem sok vizet szokott zavarni, éppen ezért elég furcsának tűnt, mitől lett ilyen agresszív egyszerre.
– Maga sem? Pethő úr, válaszoljon, kérem, őszintén: mi kifogása van ellenem?
– Nekem semmi – kerülte el János tekintetét zavartan. – Illetve semmi jelentősége. Így ha-tározott a család, maga… maga Margit is, ezért nyomatékosan megkérem, hagyja békén a lányomat.
– Margit is? – kapta fel a fejét tiszteletes. – Ebben az esetben ajánlom magamat!
Mint egy ágyúgolyó robbant ki a szobából, s meg sem állt a barátja házáig. Még lett volna ugyan néhány kérdése, de most már ennek sincs semmi, de semmi jelentősége.
– Holnap reggel hazamegyek – jelentette be letörten. – Immár semmi dolgom ebben a városban.
Alig aludt el, úgy éjféltájt a mobiltelefonja muzsikálta fel legmélyebb álmából.
– Én vagyok, Margitka. Csak azt szeretném veled közölni, hogy én még mindig téged szeretlek.
A fiatalember válaszra sem méltatta, kikapcsolta a telefont, és visszahanyatlott az ágyára. Újabb csengetés. Nem vette fel. Minek? Egy kosár az kosár, a többi púder, hamuka, amit meghallgatni sem érdemes. Reggel összecsomagolt, és irány a buszállomás! Már majdnem felszállt a vadkerti járatra, amikor Margit sompolygott eléje.
– Várj, ne menj még! Előbb hallgass meg, könyörgöm!
– Á, Pethő kisasszony! Micsoda véletlen! Nem fél attól, hogy meglátják? Vagy itt van a papa, mama is a közelben?
– Nem hallgatsz meg?
– Késő. Ehhez kicsit hamarabb kellett volna felébredned. Üdvözlöm a papát és a tisztelt tanár urat!
– Átadom – gördült ki egy könny Margit szeméből.
– Eh, üsse kő, nehogy a végén azzal vádolj meg, még esélyt sem adtam, hogy védekezz – lágyult el a lelkipásztor, aki inkább vállalta, hogy megbántsák, minthogy ő bántson meg má-sokat. – Igyunk meg egy kávét, és traccsoljunk.
– Nézd, nekem se traccsolni, se magyarázkodni nincs kedvem – mondta a lány, amint leül-tek egy kávéházi asztalhoz. – Nincs is miért, ugyanis összevesztem a mamával – hangsúlyozta bágyadtan, mint aki egész éjjel nem aludt. – Méghozzá miattad. Kell ennél több bizonyíték, hogy szeretlek?
– A mamával? És ezt el is higgyem, Grétácska?
Így szokta nevezni Aczó Laci Margitot.
– Pillanat! Most jön a nagyágyú: még az este szakítottam Lacival.
– Ez azt jelenti, hogy… Nem, ezt tényleg nem tudom, nem merem elhinni.
– Pedig ez az igazság: a te feleséged akarok lenni, és… és ezt meg is mondtam a mamának.
– Köszönöm, köszönöm! Angyal vagy! – pattant fel ujjongva a tázlári tiszteletes, és össze-vissza csókolta a formás, szép arcú pedagógust.
– Jaj, ne, kérlek, állítsd le magad! Mindenki minket néz!
– Gyere, vegyük meg a jegygyűrűt! Van egy kis pénzem, amit kocsira spóroltam.
– Most? Azonnal?
– Azonnal, bár ha jobban meggondolom… – torpant meg tétován. – Isten látja lelkemet, ez mégsem olyan egyszerű.
– Úgy, szóval meggondoltad magadat.
– Nem, dehogy, csak… Uram, segíts, most mit tegyek?
– Akkor nem értem, mi itt a probléma. Esetleg elmagyaráznád nekem is?
– Természetesen nagyra értékelem, hogy végre önállóan, szívedre hallgatva döntöttél. Utóvégre felnőtt vagy, és a te életedről csakis te dönthetsz. Viszont emiatt elmarad a szülői áldás is. Érted, angyalom? Nem lesz áldás a frigyünkön, ami egyházi szempontból elég riasztó körülmény.
– Hát akkor elmarad – legyintett közömbösen Margitka. – Kit érdekel manapság az ilyesmi?
– Például engem, miután véletlenül éppen pap vagyok.
– Meg egy picit bolond is – nyomta meg Madaras orrát évődve. – De én pont ezért szeret-lek.
– Kösz a bókot. Meggyőztél, végső soron ez még csak eljegyzés. Az esküvő még egyelőre odébb van, addig meg csak meggyőzzük az édesanyádat is valahogy. Szerintem nézzük meg először a gyűrűket, hadd lássam, mennyi pénzt vegyek ki a folyószámlámról.
– Hurrá! Lá-lá-lá-lá! – énekelte Mendelssohn nászindulóját.
Elsétáltak egy ékszerüzletbe, és kiválasztottak két csinos, 14 kt-os jegygyűrűt.
– Imádlak. Szegénykém, így nehezen jöhet össze a pénz arra a járgányra.
Most János legyintett, és kivett 70 000 forintot. A kijáratnál beleütközött egy pakombartos férfiba, akivel egyszerre lépett ki a bankházból.
– Bocsánat! Igazán nagyon sajnálom!
– Nem történt semmi. Én kérek elnézést.
– Rinocérosz! – nézett utána a tanítónő. – És buzi is – tette hozzá megvetően. – Úgy simogatott végig, mint nagyanyám a macskáját.
– De Margitka! – fintorgott Jánoska. – Jaj, ne! A pénztárcám! – kapott elfehéredve a zse-béhez.
– Ellopták?
– Hál’ Istennek nem – tapogatta ki a tárcáját.
– Hát ezért fogdosott úgy az a nyomorult! Azért csak kukkants bele! Az ördög nem alszik.
– Nem hiányzik egy forint sem.
– Szia, cimbora! – fékezett néhány perccel később egy Skoda mellettük. – Hogy vagy, barátom? – szállt ki belőle egy fekete szemüveges figura. – Nem ismersz meg? Én vagyok a Józsi, régi osztálytársad még az általánosból, emlékszel?
– Nem.
– Szállj be, kérlek, itt nem szabad megállni – tuszkolta barátságosan a kocsiba.
– De én… Margitkám!
Elrobogtak. A hátsó ülésen hárman szorongtak. Egy vékony, szemüveges, egy szakállas, szintén szemüveges, közbül pedig a tázlári.
– Motozd meg! – parancsolta a szakállas, miután hosszú, szokatlanul hosszú ideig tanulmányozta a csőbe húzott ifjút.
– Örömmel – esett neki durván a kis sovány. – 80 000 forint.
– A kurva életbe! Ezért kár volt az ipsét kiszúrni.
– Adják vissza a pénzemet! Kérem! Van szívük maguknak? Nemsokára nősülök, ebből vennék a menyasszonyomnak jegygyűrűt.
– Kuss! Kidobjam?
– Mennyei Atyánk ne hagyj el!
– Eszedbe ne jusson! Kihajtunk a város szélére, és kezelésbe vesszük egy kicsit a vőlegényt.
– Ismered? – fordult hátra a kocsivezető mellett ülő, idősebb címbora.
– Soha életemben nem láttam.
– Akkor kidobjuk. A lóvé megvan, mi kell még? Nyomjunk entert, és dekkoljunk!
– Felőlem dekkolhatsz, én maradok, és eljátszom ezzel az imádkozó sáskával.
– Én is – rötyögött a kis sovány. – Én imádok, mindig is imádtam játszani.
– Ti nem vagytok komplettek. Vili?
– Nekem nyolc – rántotta meg a vállát a vezető.
– Stop! – intett csakhamar a vezérnek tűnő szakállas. – Kiszállunk!

(Folytatjuk)