Bubenkó egy kiáltásra ébredt. Olyan ez a kiáltás, mint amikor valaki minden erejét összeszedve elereszti a hangját, s egyúttal kileheli páráját. Bubenkó riadtan ül fel az ágyban, aztán, mint akinek megártott a mozdulat hevessége, visszaereszkedik. Lassan, óvatosan ül fel újra, kimászik az ágyból, és lassú, imbolygó mozdulatokkal elvánszorog az ablakig. Megkapaszkodik a kitárt ablakszárnyakba. Forró délelőtt van, egy teljesen ismeretlen bérház udvarába betűző napfényben cikáznak a legyek. Öklét halántékához szorítja, megtörli gyöngyöző homlokát. Aztán megvonja a vállát: „biztos ásítottam álmomban”.
Ruhája ott hever egy széken elomolva, a földúlt ágyban két párna, két paplan. Látszik, nemcsak ő aludt itt. Az asztalon kitépett kockás füzetlap hever a következő sorokkal: „Fel a fejjel. Kapj be valamit. Tizenegykor a Café Grand előtt. Barna.” Barna?? Tizenegy óra elmúlt. Bubenkó két mutatóujját halántékába mélyeszti. Megvizsgálja az előszoba zárját, csapódásra csukódik, bármikor elmehet. Fölkattintja a villanyt a fürdőszobában, bámulja magát a tükörben, résre szűkült szemét, penészsápadt arcát, az állára alattomban kiütköző borostát. Megereszti a csapot, csorgatja a csuklójára, a halántékára. Aztán kétszer egymás után körbejárja a lakást, benéz a szekrények mögé, a székek alá. Vonogatja a vállát; tegnap ebben a városban harmincéves érettségi találkozó volt, elhúzódott. Meddig?
Az éléskamrában talál egy üveg megcukrosodott mézet. Kiskanállal kiás belőle egy fél csészényit, meghinti citromsóval, meleg vizet enged rá a csapból, megissza. Felöltözik, zakóját vállára veti, és kilép az ajtón. Miután maga mögött becsapta, látja a házigazda nevét: Bajnesz Barna. Tehát Bajnesznál aludt. Arcán zavart mosoly: valami rémlik, vagy mégsem.
Az utcán vakítóan színes, fényes az ősz. Igazi szeptemberi délelőtt. Jól fogna most egy napszemüveg.
– Merre van a Café Grand? – kérdi az utcán valakitől.
– Ez itt, né – mondják neki.
Bubenkó körülnéz, ott helyben megáll, és közönyösen nekitámaszkodik a buszmegálló oszlopának. Nemsokára egy kétrét hajtott képes újsággal megveregetik a vállát.
– Te rosszcsont – mondják neki. – Te rosszaság.
Bubenkó megfordul és elmosolyodik. Egy nő áll vele szemben, föltornyozott vörös hajjal a fején, dorgáló tartásban.
– Semolina – mondja Bubenkó és mosolyog.
– Te rosszcsont. Gyere, mert elkésünk.
– Honnan? – kérdi Bubenkó.
– Gyere, gyere, te rosszaság. – A nő belekarol, és elindulnak, átvágnak az úttesten a villamosmegálló felé.
– A te neved Semolina – mondja Bubenkó. – Semolina Pilchard. Angol nő.
– Honnan szeded a neveidet?
Bubenkó nem válaszol. – Szép idő van – mondja később, a villamos peronján állva, de nem az elvonuló napsütötte falakat, hanem a poros padlót nézi. Semolina Pilchard belékarol.
– Mindenből van kiút – mondja. – Éjjel még gondolkoztam. Van és van. Ha te is akarod.
– Miért? – kérdi Bubenkó. – Mi történt? – Sűrű pislogás alá rejti kialvatlan szemét.
– Gondolkoztam. Csak rajtunk múlik.
– Rendeződni fognak a dolgok – mondja Bubenkó minden meggyőződés nélkül.
Semolina Pilchard szorosabban simul Bubenkó mellé, igyekszik elfogni a tekintetét.
– Először is veszek neked egy tisztességes pár cipőt, ha megmondod, hányas a lábad. És cipőkeféket, cipőkrémeket több színben. Máskor magaddal viszed őket egy kicsi zacskóban, valahányszor elutazol.
– A keféket – morogja Bubenkó. – Hova?
– Egy kicsit ráncba szedlek. Ne járj nekem ilyen lábbelivel.
– A cipőmet utcai tócsákban pucolom – mondja Bubenkó álmodozó hangon. – Kijövök a kapun és belesétálok.
Semolina Pilchard rosszallóan mosolyog. Csóválja a fejét.
– Képzelem, micsoda képtelenség lehet nálad. Kész farkastanya vagy valami ehhez hasonló.
A végállomáson leszállnak. A fedett uszoda kupolás épülete felé közelednek. A bejáratnál ma a volt osztálytársak őrködnek, erre a délelőttre kibérelték az uszodát. Bubenkó csak áll előttük, nem köszön. – Nézd, a Bubenkó – mondja az egyik. – Adjátok már oda neki a gatyáját.
Bubenkó vadonatúj fehér vászon fürdőnadrágot kap, rajta gombostűvel odatűzve a névjegye. És egy fehér úszósapkát.
Semolina Pilchard hamar elkészül, fürdőruhára vetkezetten egy padon ülve lesi Bubenkót. Bubenkó későre lép ki az öltözőből, egy vállas férfi oldalán. Piros fürdőnadrág van rajta, a másikon fehér, nevetgélnek, méregetik egymást. Bubenkó leül a medence szélére, a másik beleereszkedik a vízbe.
– Te nem fehér nadrágot kaptál? – kérdi Semolina Pilchard. – És vedd már le róla a cédulát.
– Minek? – vonja meg vállát Bubenkó. – Kit zavar?
– Belemegy a gombostű a fenekedbe. Ez a Bágyuj Péter fürdőnadrágja.
– Úgy hívják? Cseréltünk.
Semolina Pilchard karon fogja Bubenkót, elvezeti egy padhoz, s amikor leülnek, lábát szorosan Bubenkóé mellé teszi.
– Negyvenkettes a lábad – mondja. – Mert az enyém harminchetes.
Bubenkó is nézi az egymáshoz simuló két lábfejet.
– Látszik – bólint. – Tényleg. Az enyém nyolccal nagyobb.
– Csak öttel.
– Nem tudom, hányas lábam van – morogja Bubenkó.
A medence mellett megjelenik egy kövér, ősz és borzas hajú férfi. Többször belefúj a sípjába. Az öregfiúk vízilabdázni fognak. Bubenkó is elindul a medence felé, ahol a többiek gyülekeznek. Beáll az egyik csoportba. A mellette álló férfi vagy kétszer oldalba löki.
– Rajtad miért van fehér sapka?
– Hát rajtad miért van piros?
Az a Bágyuj Péter nevű férfi már közeledik a másik csapatból, hozza Bubenkó fejére a piros sapkát.
– Most rajtam is piros sapka van – mondja Bubenkó a mellette álló férfinak. Aztán a vízbe ereszkednek. Bubenkó csak úszkál a medencében, látszik rajta, nem kíván a labdához érni. Néha ott ring a labda előtte a hullámokon, de nem nyúl hozzá. Egyszer aztán, amikor egyik játékos már majdnem eléri, hanyatt veti magát, és lábbal fölrúgja a levegőbe. Aztán fájdalmasan lehunyja  szemét, és kiúszik a medence szélére. Kikecmereg, letérdel, csöpög róla a víz. Kínosan lépegetve eltotyog a mozgóbüféig.
– Egy fröccsöt – mondja az elárusító lánynak.
– Itt nincs fröccs.
– Hát mi van?
– Keksz. Piskóta.
– Ha-ha-ha.
Bubenkó betotyog a férfiöltöző ajtaján. Odabenn egy padon tömött hajú, ősz férfi ül ruhástól. Két kézzel markolássza a haját. Bubenkó kicsit lehajol, az arcélét vizsgálgatja, úgy tetszik, fölismerte. Hogy meggyőződjék, valóban az-e, akire gondol, dúdolászni kezd: „Kaliger, Kaliger, mért hagytál te itten, amikor én benned annyira hittem.”
– Mi van? – kérdi Kaliger.
– Te most hány éves vagy?
Kaliger elengedi tömött, ősz haját, riadtan tekint Bubenkóra.
– Annyi, amennyi te – mondja.
– Nem ez a lényeg – legyint Bubenkó. – Nem láttál valahol egy elhagyott, árva, bús aktatáskát?
– Nem – mondja Kaliger. – Miféle táskát?
– Volt benne egy pizsama, törülköző, valami kicsi holmik borotválkozásra. Szeretnék megborotválkozni.
– Nem láttam – mondja Kaliger.
– Az enyém volt – mondja Bubenkó.
Miután Bubenkó is felöltözött, együtt indulnak kifelé az uszodából, a többi egykori osztálytárs között. Bubenkó, vállára vetett zakójával, Kaliger oldalán legelől menetel. Semolina Pilchard alig bírja utolérni. Bubenkó előbb csodálkozva tekint rá, aztán elmosolyodik.
– Ismeritek egymást? Ez Kaliger. Ez Semolina Pilchard.
– Ne hozz kínos helyzetbe – morogja Kaliger. – Erre az egyre érzékeny vagyok.
– Talán följelentettétek egymást.
A Vadászkert kisvendéglő felé tartanak, flekkensütés lesz a kerthelyiségben. Búcsúebéd a szabad ég alatt, aztán ki-ki hazautazhat.
– Valaki tökön rúgott – mondja Bubenkó egy kicsi italmérés előtt. – Igaz, elmúlt, de kapjunk be hamar valami erőset.
Előresiet, rendel három féldeci barackpálinkát, remegő ujjakkal rendezgeti őket a vizes pulton.
– Kaliger hol van? – kérdi.
– Elment – mondja Semolina Pilchard.
– Látod. Biztos feljelentetted.
– Kérlek – mondja Semolina Pilchard. – Nagyon kérlek.
– Ez Angliában nem szokás?
– Egy régi ügy. Nagyon ciki.
– Aha. Szex – bólint Bubenkó. – Engem ma tökön rúgtak a víz alatt. – Kaliger érintetlen poharát ügyetlen mozdulatokkal osztogatja kettejük között. Könyököl a vizes pulton.
A Vadászkert kisvendéglő lugasában összetolt, megterített asztaloknál ülnek. Az előétel már tálalva van, majonézes saláta meg ikra, citrom, kapribogyó. És természetesen különféle italok.
– Az rúgott hasba – mondja Bubenkó. – Az ott.
– Az Ivanov Petya – mondja Semolina Pilchard. Vízibolhával foglalkozott. Tele volt pénzzel.
– Ivanov Petya tökön rúgott – morogja Bubenkó.
– Te rosszcsont – súgja Semolina Pilchard. – Ne igyál többet.
Bubenkó elégedetten dől hátra a széken, jobb kezét a zsebébe mélyeszti. Nem egyszerre, két kisebb részletben. Amikor félig van a keze a zsebében, úgy tűnik, szívesen visszahúzná, de nem meri, vagy valamiért nem lehet. Ezért aztán lenyomja a zseb fenekéig. Arca gondterheltté válik, bal kezével is a zsebébe nyúl, és némi önkéntelen tétovázás után azt is elsüllyeszti. Így marad. Semolina Pilchard türelmetlenül kocogtatja a Bubenkó poharát, koccintani szeretne. De Bubenkó nem mozdul. Keze a zsebében. Nagy későre aztán odasandít Semolina Pilchardra.
– Jobb, ha megmondom, mire gyanakszom – mondja mosolyogva. – Azt hiszem, szar van a zsebemben.
– Micsoda?
– Szar – bólint Bubenkó tárgyilagosan. – Álljunk fel. Te majd nyitogatod előttem az ajtókat.
Zsebre dugott kézzel kel fel az asztal mellől, furcsán feszítve halad végig az udvaron. A Vadászkert vendéglő mosdójában aztán kihúzza két kezét a zsebéből. Csuklóig mustárosak. Bubenkó hangtalanul nevet, egész háta remeg.
– Van egy ollód? – kérdezi.
– Egy görbe körömolló – mondja Semolina Pilchard.
– Na, hozd hamar.
Bubenkó szeme előtt mozgatja mustáros ujjait, aztán odaírja a falra: „Unom”. Aláírja: „Öcsi”. Megereszti a csapot, hagyja, csorogjon jó bőven kezére a víz. Később csöpögő ujjakkal veszi el Semolina Pilchardtól az ollót, és kinyisziteli a két zsebet a zakóból. A két mustárral telt zacskót meglóbálja és beledobja a kagylóba.
– Kimostam volna – toppant Semolina Pilchard. – Ez prédaság. – Aztán felsóhajt: – És ezeknek érettségijük van. Ezek felnőtt emberek. Malacok.
Amint visszaül az asztalhoz, Bubenkó nagyobb adag majonézes salátát vesz a tányérjára. Csorog le a karimáján. Most épp föl kell állni: el fogják énekelni azt, hogy „Éljen sokáig, éljen sokáig”. Bubenkó ülve marad. Kinyitja Semolina Pilchardnak a széktámláról lelógó táskáját, és tányérjáról a majonézes salátát lassú, körültekintő mozdulatokkal besöpri. Visszacsukja a táskát és föláll.
– Ez a tied – súgja Semolina Pilchard fülébe.
– Tessék?
– Mindjárt jövök – súgja Bubenkó. És amíg a többiek énekelnek, zakójával a vállán kisétál a Vadászkert vendéglő kapuján, elindul gyalogosan az állomás felé. Erősen süt még a nap, vakítóak a falak. Hirtelen csodálkozva emeli kezét az orra elé, morzsolgatja szemzugát, orrtövét. Egész nedves lesz a keze. Nincs zsebkendője, zsebe sincsen. Az állomáson kitölti szabadjegyét, nem érvényesítteti, előbb a peron csurgójánál löcsbölgeti az arcát. Minden mindegy, az igaz, de azért bőgve nem illik a jegypénztár elé állni. (Digitális Irodalmi Akadémia)

Bartha György: Másnap (olvasónapló)

Elolvasandó Bodor Ádám Másnap című – mellékelt – novellája

Fura egy formáció, alakzat, intézmény az a véndiáktalálkozó! Mindenképpen a nosztalgiára alapoz (nosztalgia megboldogult úrfikorunk évei, helyszínei, jó tanáraink / többüknek már csak a sírja! / iránt), ám van benne jó adag rongyrázás, képmutatás is (annyi, amennyit nem szégyell az ember, holmi őszinteséggel, őszinteség-illúzióval összehozva – „koroborálva „- ). Egy valamikori ilyen-amolyan osztályközösség meglételéből indul ki a dolog. Ötévenként az esemény „visszatapsolásra kerül”, a benne szereplő személyek életkorának legvégső határáig… Így aztán azok az egyedek, akik annak idején az osztályközösség akol-melegén kívül rekedtek (ajaj!) úgy mondanak kritikát, úgy törnek pálcát a v. d. t. intézménye fölött, hogy – egyszerűen – nem jelennek meg. Egyre többen vannak, akik „igazoltan” maradnak távol! (Valaki sorravette-e a mi igazolatlan távolmaradóinkat? Megvizsgálták-e, a diákévek milyen kiszedhetetlen „tüskéit” hordják a lelkükben? Megpróbálkozott-e valaki a megengesztelésükkel? Az a tény, hogy nincs címük, telefonszámuk, felmenti-e minden felelősség alól a szervezőket, mindannyiunkat? Stb.)
Mi, jófiúk, azonban, ha törik, ha szakad, megjelenünk. Ha csak el nem marad – valamilyen okból kifolyólag – a meghívó! Erre is volt példa.
Ki ez a Bubenkó? Én vagy te. Egy osztálytárs. Öntörvényű ember, holmi közhivatalnok (vasúti szabadjeggyel rendelkezik), aki valahonnan vidékről látogat el a nagyvárosi líceumában sorra kerülő 30 éves véndiáktalálkozóra. Kiszámíthatjuk: úgy 53-55 éves. Magányos ember, de inkább megrögzött agglegény, mint özvegy vagy elvált egyén. Szerzőnek gondja van arra, hogy a tanári kar figuráit kiiktatva (kizárva ezáltal a szereplők közötti vertikális, függőségi viszonyt), csupán a vele egyenrangúak, „hasonszőrűek” társaságában szerepelteti hősét. A Bubenkó helyzete a valaha volt osztályközösségben lesújtó, katasztrofális. Lehetett! Nem ismeri fel (egy kivételével!) a harminc éve valószínűleg csupán 5 évenkénti találkozók alkalmával látott osztálytársait (esetleg: nem akarja felismerni!) akik – a maguk során – holmi különc-figurát látnak benne. Hősünk késve érkezik az uszodába, amelyet a véndiákok béreltek ki a találkozó utáni másnap délelőttre. Ide megérkezvén „Semolina” társaságában – aki a buszmegállóban várt rá – senkinek sem köszön. Az osztálytársak hasonlóképpen „fogadják”:
„-Nézd, a Bubenkó – mondja az egyik. Adjátok már oda neki a gatyáját.”
A „félresiklott” sorsú hölgy, aki elől a vonatok már mind elmentek, anyáskodó szerepet ölt magára, és a véndiáktalálkozó által felkínált, talán utolsó lehetőségbe kapaszkodva, a könnyű prédának hitt Bubenkóra „száll rá”. Csakhogy a megrögzött öreglegény csupán látszatra naív, nem olyan fából faragták őt, hogy ily könnyű áldozattá váljék! Maga talál ki „beszélő” angol nevet a hölgy számára: „Semolina Pilchard”, amelyben a „szardíniát” jelentő angol „családnév” kiejtve, magyar fülnek, hm, kissé „szexistán” hangzik! (Hősünk jó ösztönnel kiszimatolja – valószínűbb, hogy nem felejtette el – a Kaliger /egyedüli osztálytárs, akit felismerésre méltónak talál/ és a hölgy közötti valaha létezett intimebb viszonyt, erre a felismerésre „rájátszva” próbálja meg lerázni magáról a bogáncsként ráakaszkodó nőszemélyt. Még a versikére is emlékszik, amellyel valaha a két „fél” kapcsolatát annakidején „cikizték” az osztálytársak (ahogyan ez lenni szokott!): „Kaliger, Kaliger, mért hagytál te itten/ amikor én benned annyira hittem?” Vagy talán – hirtelenjében – maga találta ki a fura kis „versikét? Tehát mégsem lehet olyan „niznáj” abban, ami az osztálytársak közötti viszonyok ismeretét illeti? Semolina hajthatatlan! Őt aztán nem lehet megsérteni! De, azonfelül, buta is, nem ismeri fel a névadásban rejlő iróniát! Meg abban, ahogyan Bubenkó – általában – kezeli. Nem veszi komolyan a hölgy ővele, kettejükkel kapcsolatos jövőterveit. Ugratja. Bemutatja egymásnak a két hajdani „amorőzt”( Lásd még az alábbi epizódokat: cipőméret, tervezett cipővásár, cipőtisztítás…)
Kaligert azonnal sikerül „eltávolítania”, elmarnia a maga közeléből…
Bubenkó a látszatra kívülálló, idegen, „outsider”, azonban sokkalta ravaszabb figura, mint amilyennek a felületes szemlélő számára mutatkozik. Vagy amilyennek az osztálytársak ismerik.„Elrontja” az osztálytársak „játékait”. Majdnem, hogy lekési „a vízípóló meccset”, felemás fürdő-felszerelést ölt magára, akarattal „eltéveszti” a csapatját, nem kapcsolódik be a játékba, amikor a labdához jut, lábbal rúgja a levegőbe, majd, megjátszva azt, hogy „tökön rúgták”, kiszáll a játékból, kikecmereg a medencéből, és a büfében – másnaposan! – holmi fröccsök után kajtat. Ami – természetesen – nincs. Ha-ha-ha!
Útban a Vadászkert kisvendéglő felé, ahol a találkozó utolsó felvonására kerül sor (flekkensütés!), sikerül egymásnak ugrasztania Kaligert és Semolinát. A semmiből előrángatott feljelentési váddal! Másnaposságát is sikerül – úgy-ahogy „kikúrálnia” az útközben talált italmérés barackpálinkáival. Mennyi „megértés” rejlik abban a mozdulatban, ahogyan az időközben „lelécelt” Kaliger poharának a tartalmát szétosztogatja a hölgy és a maga poharába!
A durva diákcsínyt, amit ellene követnek el az osztálytársak: jó adag mustárt ürítenek a zakója mindkét zsebébe (az olvasó a megsértett Kaligerre gyanakodhat, ám erre nem történik semmi jelzés, utalás), a – máskülönben – vétlen és vele szemben a maga módján jóindulatú Semolinán torolja meg, aki anyáskodóan mellette marad a mustáros-affér nyomai eltüntetésének egész ideje alatt ( utaltunk rá, mi a hölgy célja!), sajnálkozik az eseten, nyitogtatja a póruljárt előtt a mellékhelyiség ajtóit (amannak „foglaltak” a kezei), a zakó végképp tönkrement zsebei kivágására ollót szerez, még a zakó kimosását is vállalta volna, stb. : titkon majonézes salátával tömi meg a hölgynek a szék karján lógó retiküljét. Utána „angolosan”távozik.
-Mindjárt jövök- súgja oda a mit sem sejtő asztaltársnőjének.
Az osztálytársakhoz való viszonyáról, egyáltalán: a kiüresedett, felszínes, közhelyes, jobb esetben: valami hamis nosztalgiára, rosszabbik esetben: képmutatásra alapozó véndiáktalálkozó intézményéről mond kritikát Bubenkó, ez a szimpatikus, emberséges negatív „korunk hőse”. Ahogyan a kertvendéglő mellékhelyiségében a tükörre mustáros ujjakkal felmázolja: „unom”. Aláírás: „Öcsi”.
(Akit az általam ismert hús-vér emberek között keresek. De nem találom.)
Az állomáson, mielőtt a szabadjegyét érvényesítené, maga is csodálkozik, hogy „szemzugát, orrtövét” elöntötte a könny. Vajon kit, mit sirat ez a magányos, baráttalan, társtalan figura? Kicsoda tehát Bubenkó valójában?
Még a keresznevét se ismerem, de …jóbarátom ő. Az író nemkülönben. Aki minderről -természetesen – semmit sem tud. De nem is fontos. Valamennyi kötete megvolt. Többjük dedikálva, az író szálkás betűivel, ímígyen: Bartha Györgynek, Bodor Ádám. Valamennyit széthordtak belőlük. Hadd vigyék!
Valamikor, úgy a hetvenes évek közepéig az írónak állandó rovata volt az Utunkban. Kézről-kézre járt a lap az ismerőseim között, valósággal faltuk az írónak ezeket a rövid, fura, természetes (nem erőltetett) humorral megírt „helyzetjelentéseit”. Fiatalon a neveit „aggattuk” egymásra. Hogy Bóc Péter meg Ojnicza meg Rekk meg Losteiner meg Emerik Úr…Emlékszem, hogy vita is folyt valamelyik vidéki lapban, hogy olyan nevek nincsenek is, az író maga találja ki a szereplői neveit. Aztán e magasszintű irodalmi vita azzal zárult, hogy az író anyakönyvi bizonylatokkal állt elő.
A 30. éves véndiáktalálkozón felolvastam a Másnap című írást. Nem váltott ki egyöntetű tetszést. Vajon miért? A 70-es évek közepe után aztán egyszer csak az Utunkból kimaradt a Bodor Ádám-rovat. Csak később tudtuk meg az okát: az író Magyarországra történő expatriálása volt folyamatban. A lapot nem vettem meg többé.
Még amit megtudtam: Bodor Ádám születési évfordulója egybeesik a nagy klasszicista-romantikus költőnk, Berzsenyi Dániel eltávozásának századik évfordulójával. Na, nem éppen napra pontosan. „Plusz-mínusz két nap.” Gondolom, nem rossz ómen.
(„A humor a reménytelenség udvariassága.”)

1. Borbáth István Ágoston:
   2021. február 27. 11:00

   Nagyon megérintett,megrázott a novella is,az értelmezés is. Szép főhajtás a szerző előtt.Köszönöm,hogy elolvashattam mindkettőt. B.Erzsike