EGY TISZTA LELKŰ EMBER avagy TISZTELD APÁDAT ÉS ANYÁDAT!

Alkonyodott. Még néhány perc és az augusztusi nap tányérja eltűnik a távolban meredező háztömbök közt. A közelben senki: se ház, se ember, csak egy óriási szeméthegy domborodott szerényen.
– Add ide a brifkót! Ebben tényleg csak négy húszezres van! – kólintotta fejbe Madaras Jánoskát! – Nem tudott legalább egy milliót kivenni? Kutasd át újból, hátha találunk még ővőlegénységénél valamit! – parancsolt a soványra.
Találtak: egy karórát, mobiltelefont meg egy smaragd-, zafír- és rubinköves gyűrűt is.
– Kasa! – dörmögte az idősebb. – De ezt elintézhettük volna útközben anélkül, hogy ezért idedöcögjünk.
– Ha nem tetszik, még mindig elmehetsz. Odaadjuk a részed, és le is út, fel is út.
– Oké, osztozzunk!
– A karórát vagy a telefont akarod?
– A karórát.
– Vili?
– Nekem nyolc.
– Vigyed, vele 25 000 forintot. A mobil Vilié, a gyűrűn meg megosztozunk Csorba fogúval és Téglával.
– Téglával miért? Osztozik a franc vele, különben sem tud semmiről! – morgott a sovány, azaz csorba fogú bűnöző.
– Mert így igazságos, te észkombájn, Ő szerezte a klienst, mi csak begyűjtöttük, ne felejtsd! Ó, az a magasságos! Hova tűnt a vőlegény?
– Ott spurizik, kapjuk el! – mutatott Jánosra, aki kihasználván az alkalmat, megpróbált észrevétlenül elillanni.
Egy perc alatt befogták, és a földre teperték.
– Segítség! Tolvajok!
Erre akkorát vágtak a szájára, hogy még a vére is kiserkent.
– Nem értem? – lóbálta fejét az idősebb. – Miért nem hagyjátok legalább most elmenni?
A szakállas ügyet sem vetett az öregre.
– Vetkőzzön le! – rúgott a pap hasába.
– Jé, nem is tudtam, hogy meleg vagy?
– Nem meleg, csak kíváncsi, hova dugta el a többi lét. Pucérra, vőlegény, pucérra! Engem ugyan nem vág át!
– Éljen! Pucérra! Hű, de jó kis hecc! – sárgálltak a sovány megmaradt fogait. – Mit szólsz hozzá, Vilikém?
– Nekem nyolc.
A pap némán levetkőzött. Tisztába volt vele, hogy hiába is érvelne. Talán, ha könyörög… Még az sem kizárt, hogy pontosan ezt várja. De ebből nem eszik, ennyi önérzet még van benne. Csak tudná, mit akar azonfelül, hogy mindenéből kifossza. Mit és miért, amikor még csak nem is ismeri – nézte meg a férfit magának még egyszer. Ez a napszemüveg… ! Talán, ha levenné, és a szakáll is sokat takarhat, főleg, ha csak álszakáll.
– Semmi bagó, öltözhet, vagy tudja, mit? Beszélgessünk egy kicsit a nőjéről!
Aha, Margitról, vagyis nem politikus a delikvens! De akkor kicsoda? Valamelyik atyafi a faluból, vagy a tanár, illetőleg Pethő úr bérelt fel valakit? Ez sincs kizárva, aminek csupán az mond ellent némileg, hogy ilyen villámgyorsan aligha szervezhették meg az akciót.
– Nagyon szereti? Ugye, az volt az, aki mellől elhappoltuk a városban?
– Igen, ő volt az.
– Jó bőr. Szívesen elvenném magától, ha lehetne. Előfordult már magával, hogy elszeressék a csajsziját?
– Nem.
– Elég hülye érzés, amit persze csak az érthet meg igazán, akivel ez szintén megesett.
– Milyen csini fogsora van az ürgének! – fricskázta meg János orrát a csorba fogú. – Ááá! Nyisd ki a szád, hogy kiverjem!
– Majd később, Csorba, később! Most én foglalkozom vele, ha nem látnád.
– Köszönöm. Ideadná, kérem, a ruhámat?
– Nem. Minek a ruha ilyen melegben? Hol is tartottunk?
– Hehehe! Hihihi!
– Nézzük fordítva: előfordult már magával, hogy maga szerette el a más csajsziját? – nézett merően a vezér János szemébe.
– Soha – válaszolta a fiatalember, de azért elgondolkozott a kérdésen.
Egyszer, még gimis korában volt egy osztálytársa, a Sík Samu. Az erősen legyeskedett egy lány körül, akinek a nevét már el is felejtette. Samu pattanásos arcú, erős, de bárdolatlan fiú volt, a leány szép, okos és jól nevelt, ezért ügyet sem vetett a fiúra. Ezt még elviselte volna Samuka, de hogy pont miatta, pont egy ilyen nyápic pubiért mellőzzék, túl sok volt a macsó-nak, s egyre azon töprengett, miként bosszulhatja meg magát. Aztán a sors elszakította őket egymástól. Ő Budapestre került, Samu állítólag Szolnokra! Nem is jutott volna eszébe, ha nem jön közbe ez az incidens.
– Milyen prímán hazudik!
– Honnan tudja? – csapott rá a lelkipásztor. – Ismer engem?
– Nem ismerem.
– Akkor miért nem adja vissza a ruhámat? Kifosztott, megalázott. Nem elég ennyi magának?
– Ezt kérdezem én is – köpött az idősebb dühösen egy bokorba.
A szakállas mélázva nézett a lenyugvó nap felé, amiből már alig látszott egy tenyérnyi darabka.
– Nincs gyönyörűbb dolog a világon, mint amikor a nap lebukik egy domb mögött. Micsoda színek, illatok! – szippantott a levegőbe patetikusan. – És ez a csönd!
– Javaslom: heréljük ki a vőlegényt! – nyerített fel a csorba fogú.
– Menjetek a fenébe! – köpött az idősebb egy bokorba. – Gyere, Vili, fizetek neked egy konyakot – vágta magát a kocsiba, és faképnél hagyták a soványt meg a szakállast.
– Még ilyet! – prüsszögött a csorba fogú. – Ezek itt hagytak kocsi nélkül bennünket. Vili, Fazekas, gyertek vissza, az anyátok mindenit! – szaladt néhány métert utánuk. – Most mit csináljunk?
– Mint mondtam, szívesen elvenném a csajt magától – húzott elő a vezér egy rúgós bicskát. – Ugye, Csorba, ez mondtam?
– Igen, de…
– És még mit?
– Dunsztom sincs. Ha lehetne?
– Eszes fiú! A barátom – paskolta meg a sovány arcát kegyesen. – Oké! Ha nem, nem! De akkor maga se legyen az övé, a szentségit!
– Bárcsak tudnám, miért gyűlöl annyira! – sóhajtott a tiszteletes. – Árulja el, és ígérem, mindent megteszek, hogy jóvátegyem a hibámat.
– Vajon mit szólna a becses Margitja, ha ezzel a késsel vésnék itt a homlokára egy keresztet?
– Juj, de izgis! Csináld gyorsan, hadd lássam!
– Miért pont keresztet? Eszerint tudja, hogy pap vagyok?
– Pap? – riadt meg a kis keszeg. – Miért nem mondta hamarabb? Papokhoz nem nyúlunk.
– Pap, nem pap, egykutya. Majd meglátjuk, ilyen pofával is fog-e a kisasszonynak tetszeni.
– Mindegy, én nekem semmi kedvem elkárhozni, mert aki papot bánt, az az Urat is meg-bántja. Mint a bátyám, bele is rokkant szegény testvérem.
– Belerokkant, mert hülye volt. Rákapott a narkóra, holott nagyon jól tudta, milyen következményekkel jár az efféle.
– Mi? Te… te hülyének nevezed a bátyómat?
– A papok isten szolgái, ilyen értelemben tehát tabuk, ahogy ez a jóember is állítja – erősí-tette meg Madaras tiszteletes a sovány naivitására építve. – Maguk meglopták isten szolgáját, amit én meg is bocsájtok, de az Úr nem felejt, és nem kezeskedem róla, hogy ő is megbocsát.
A sovány most rémült csak meg igazán. Egy-két percig habozott, majd visszaadta a 25 000-et.
– Most kvittek vagyunk, és kérem, ne haragudjék! Esetleg imádkozhatna értem meg a te-sómért. Ha tényleg pap, magát biztosan meghallgatják odafönn.
– Mindnyájunkat meghallgatnak, de legyen, ahogy akarja – mormolt el egy imát a tiszteletes.
– Köszönöm. Meg is áldana? Vagy ennyit már mégsem kérhetek?
– A mindenható Istennek, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek áldása szálljon rád és maradjon veled mindenkor. Ámen.
– Nesze neked XXl. század! – hüledezett a szakállas. – De ha már itt tartunk, nem járna közbe értem is? Kérje meg az Úristent, hogy nyerjek a lottón két milliárd forintot!
– Jé, erre nem is gondoltam! – csillant fel a sovány szeme sóváran. – Szép summácska, de én akár 25000-el is beérném, vagyis ugyanannyival, amennyit az előbb adtam vissza magának.
– Sajnálom. Az anyagi javak nem az én reszortom. Erre ott az állam meg az önkormányzatok. Engem, ellentétben magukkal, csak és csakis a lelki üdvösségük érdekel. Megkaphatnám végre azt a nadrágot?
– Tessék! – nyújtotta át a pap ruháját.
– Még nem, barátom, még nem! Majd ha én is végeztem – kapott utána a szakállas.
Az egyik húzta jobbról, a másik húzta balról, amíg a nadrág, reccs, szét nem szakadt rendesen.
– Ennek annyi, de tudja mit? Beszólok egy havernak, hozzon magának egy másikat – kaparta elő mobiltelefonját a kis csorba. – Bocs, főnök, ne haragudj, de megesküdtem a bátyámnak, hogy többé egy ujjal sem nyúlunk a papokhoz.
– Én meg arra, hogy kikészítem, és vele együtt téged is, ha nem pucolsz el rögtön az utamból – játszadozott késével a szakállas. – De addig is add ide azt a ketyerét!
– Neked nincs? Használd a tiédet! Oké, oké, parancsolj!
– A papét is! Tudtommal csak a suskáját adtad vissza, vagy rosszul emlékszem? Helyes! Most offolhatsz. Baj van a füleddel? Lelépni, hogy fordulnál fel a bátyáddal és kurva anyád-dal együtt, te gennyláda!
A két férfi farkasszemet nézett egymással.
– És a mobilok?
– Tiszteltetem a tesódat.
A férfi úgy tett, mintha elmenne, a szakállas mellé érve azonban egy villámgyors ütéssel kiütötte a kést a kezéből. Erre olyan balhé kezdődött, amit a tiszteletes csak filmekben látott mindeddig.
Érdekes fordulat! Talán szét kellene választani a feleket. Kellene, de még inkább elfutni, még mielőtt őt is megvernék. Fogta magát hát, és észrevétlenül elfüstölt, két perc múlva pedig már úgy szaladt, mint az áram a huzalban. Rövidesen feltűntek az első házak, üzletek. Ekkor döbbent rá, hogy még mindig ruhátlan. Ez is filmbe illő jelenet, amin biztosan jót mulatna, ha csakugyan film lenne. De hát nem az! Ez itt bizony a meztelen valóság, s ami még rosszabb, még csak nem is néző, hanem szereplő, szenvedő alany is egyúttal. Hm, valahogy ruhát kellene szerezni, mert így pucéran mégsem sétálhat végig a városon! Az ám, de honnan, ez itt a dilemma. Éppen egy udvar mellett tépelődött, amikor észrevett odabenn egy ruhaszárító kötelet telis-tele frissen mosott ruhával. Hát innen! – ütött a homlokára vidáman. Egyszerűen becsenget, és elkéri, vagy megveszi onnan azt a szép fehér vászonnadrágot. Nem rossz terv, csak az az egyetlen gyengéje, hogy meglátják, a többit már el sem meri képzelni. Más lehetőség? Ha ellopja, bocsánat, kikölcsönzi, hogy a tízparancsolat ellen se vétkezzék. Mivel senki sem volt a közelben, a kerítés meg alacsony, egy-kettő átjutott a lándzsaként meredező rácsokon. Klassz nadrág, meg ezek a pólók is! – rántotta le őket boldogan a köté-ről.
– Hát te mit akarsz? – ijedt meg egy hirtelen előugró kutyustól.
– Vau-vau!
– Pszt, meghallanak!
Elhallgatott, de csak azért, hogy utána fogai közé kapja a nadrágot.
– Mars! Szereted a májat? Mindjárt hozok egyet, ha elengedsz.
– Bobó! – hallatszott fel ekkor valahonnan a sötétből. – Hol vagy? Vacsora! Már megint a macskákat kergeted?
Hó, már csak a gazdi hiányzik! Kiengedte kezéből a ruhákat, és hanyatt-homlok visszamenekült az utcára! Nyargalt néhány métert, majd puff, beleütközött egy öregasszonyba.
– Jézus Mária, egy szatír!
Tovább, csak minél előbb Ákosékhoz érjen már!
– Nézzétek azt a bolondot! – mutogatták egymásnak az emberek; egyesek kinevették, a fiatalok megdobták kővel, végül belökték egy vizes árokba.
– Itt repül a kismadár! – villantotta rá a fényképezőgépjét hirtelen valaki.
– Menjen innen azzal a géppel, jóember! – emelte kezét arca elé védekezően Madaras tiszteletes.
– Itt gárgyuljak meg, ha ez nem a Pethőék csuhása! – bukkant elő kegyelemdöfésként a szabó egyik szomszédja. – Mit keres a sáncban, tiszteletes úr?
János úgy tett, mintha nem ismerné. Bekente magát sárral, hogy nehezebben lássák meg a sötétben, és újra nekivágott a kecskeméti utcáknak.
– Ez nem lehet igaz! – csapta össze a kezét Györffy úr, amikor János betoppant hozzá, mint egy kísértet.
– János! Madaras tiszteletes? Miért vagy meztelen, és… és mi az büdös sár rajtad?
– Azonnal elmesélem, de előbb hadd fürödjek le, barátom.
Másnap már a címlapon virított János kalandja, plusz a fényképe a Petőfi Népében :
Ismeretlen ámokfutó Kecskemét utcáin
Margit kezeit tördelte, de hogy őt mi aggasztja, arról már senkinek sem számolt be. A lel-kész megvigasztalta.
– Ne búsulj, angyalkám, a lényeg az lényeg, amin ez az affér egy cseppnyit sem változtat. Egyébiránt ne aggódj, maradt még egy kis pénz a folyószámlámon, és ha autót ugyan nem, de a gyűrűket mindenképp megvesszük
Meg is vették legott – persze Ákosék biztonsági felügyelete mellett –, s félórával később János már robogott is vissza Tázlárra. Vadkertre érve azonban már nem látogatta meg sem az apját, sem Olgát. Annyira tele volt az átélt izgalmakkal, hogy másra sem tudott gondolni. Mindent összevetve, elég szerencsésen végződött a kalandja. De végződhetett volna rosszabbul is, például úgy, hogy homlokára vésik a keresztet, kitörik a fogát, bekísérik egy őrsre vagy pszichiátriai osztályra.

(Folytatjuk)