„Lengyel József élete regénybe kívánkozik, pontosabban: történelmi kalandregénybe, amely a század világtörténetének előterében a kemény erkölcsi helytállás példázatos hőskölteménye lehetne, középpontban egy sovány kis magyar értelmiségivel, akit a világon minden izgat és érdekel, ugyanolyan otthonos a latin nyelvtanban és a görög történetírók világában, mint az avandgardista irodalmi kísérletek világméretű zűrzavarában, ugyanúgy ismeri Széchenyi naplóit, mint Marx és Engels levelezését, egyként járatos a modern természettudományokban és a filmkészítés trükkjeiben – és miközben tollpehelyként sodorja a század váltakozó irányú szélvihara, élve, testben-lélekben egészségesen vészeli át azokat a veszedelmeket, amelyekbe izmos testű óriások belehalnak, beleőrülnek, eltévelyednek vagy legalábbis ábrándokat vesztett búskomorak lesznek. Lengyel József azonban mindent kibírt, mindig képes volt újrakezdeni, és ahányszor újrakezdett, annyiszor lett jobb, nagyobb, művészibb, hogy végül túl a hatvanadik esztendején, fiatalos erővel felemelkedjék az élő remekírók közé, majd öregen, de soha meg nem öregedve, halálos betegen is derűs mosollyal – nemcsak szókratészi emelkedettséggel, hanem egy életét folytonosan kockára dobó reneszánsz kalandor-poéta játékosságával is – nézzen szembe, mint egy legeslegújabb kalanddal – a testi elmúlással. (Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka, MEK)

Sötét szeptemberi napon, tizenöt fokos hidegben érkezett a menet Norilszk kettőbe. A gyengék, lábadozók, betegek. Akik nem kellettünk Norilszkban, a nagy építkezéseknél és bányáknál, a csupa válogatott erős férfi közt – noha nemrég még mi is ilyenek voltunk. Norilszkban, még a kórházban is csak életerős emberek feküdtek. Zúzódással, sebbel vagy már a halállal küszködve. Mi meg, ezt a tizenkét (egyesek szerint tizenhét) kilométeres utat is sok óra alatt vánszorogtuk és topogtuk végig, olyan fagyoskodva, mintha már igazán tél volna.

Lakatlan, hideg barakk, puszta priccsek fogadtak bennünket, azaz nem fogadtak, közönyösen vártak. Igaz, szén az volt – szén itt mindenütt van -, és csakhamar kitüzesedett a nagy, petróleumhordókból készült vaskályhák oldala. Petróleumot is találtunk, a barakk kellős közepén, egy teli kannár. De se kenyér, se víz, se edény, amiben havat lehetett volna olvasztani. Találtunk néhány törött nyakú üveget. Ezekből petróleummécsest csináltunk; ruhánk vattabéléséből készítettük a lámpabelet. Már aki értett az ilyesmihez, és kevésbé volt gyenge, vagy kevésbé hagyta el magát. – Ide meghalni hoztak bennünket – suttogta valaki. Éppen akkor jött vissza a kályhától, ahol sikerült megszárítani a kapcaruháját.

– Ez a híres Norilszk kettő, a „büntető izolátor” – mondta egy harmadik, erőltetett egykedvűséggel. – Ti ezt nem tudtátok? Innen nincs visszaút…

Másnap reggel motorbúgásra ébredtünk. Egy traktor jött, a kemény, szelektől ledöngölt havon. Hernyótalpa csak annyi nyomot hagyott a hóban, mint forró nyáron a felpuhult városi aszfalton a tankok. Három teherkocsit vontatott a barakk előtti udvarra. Itt rengeteg liszteszsákot, sok hordó sózott halat, húst és más élelmiszert dobtak le két kocsiról és kondérokat, edényeket, takarókat, ruhaneműt és kenyeret a harmadikról. Mikor a traktor elment, kirendeltek bennünket hordókat gurítani, a holmit behordani, a liszteszsákokat meg egymásra raktuk az udvaron, mint az ölfát. Itt nem kell félni, hogy elázik…

Aztán az őrök megmutatták nekünk, hogy a barakktól nem messzire, a völgy legalján egy forrás is van. Csak a felső jégkérget kell fejszével és csákánnyal kivágni: alul mindig van víz. Kaptunk fejszét, csákányt, bontóvasat. A konyha kéményéből csakhamar vastag füstoszlop emelkedett. A kenyeret már ettük, és senki se gondolt arra, hogy meghalni hoztak volna ide.

A betegek, mint mindenütt a világon, vagy gyógyultak, vagy meghaltak. Jó és emberséges orvosaink voltak: az élelmiszerekkel együtt orvosságot is küldtek. Ekkor már Norilszk kettő gyógyhely volt, és nem is rossz üdülőtelep, ahol betegeket, sőt reménytelen betegeket is gondosan ápoltak, és ha lehetett, gyógyítottak.

Megindult az élet ebben a kialakuló saját köztársaságunkban, melyből csak kivándorolni nem lehetett kedvünk szerint. Nem is ez volt a baj, hanem az, hogy ha valakit egészségesnek kellett nyilvánítani, akit aztán visszavittek munkára.

Őreink, akik ha megbetegedtek, orvosaink pácienseivé váltak, nemigen zavartak bennünket. Nem is volt rá okuk. Bajainkat magunk intéztük el – néha ököllel ugyan, de igazságosan. A legfőbb döntőbíró a halk szavú Bajev doktor volt, egy híres egyetem egykori dísze. És Satkin doktor, diplomája szerint csak felcser, a kórház keménykezű vezetője, akit Bajev mint orvost is nagyra becsült. Mi pedig féltünk tőle, és majdnem annyira szerettük, mint Bajevet, akitől nem kellett félni.

A súlyos betegek számára volt egy külön barakk. A többieknek, akik járni tudtak, Satkin osztotta ki a feladatokat. Természetesen voltak szakácsaink, pékünk és ápolóink. Ilyen munkára a legerősebbeket választotta ki. Néhányan a forrás jegét vágták, naponta kétszer. Kemény munka, de jó izmú embernek a legkényelmesebb. Rövid ideig tart, a bontóvas és a csákány jól melegít, ha keményen használják. A gyengébbek vizet hordtak a barakkba, konyhába. Volt, akinek két vödör volt a normája. A legnagyobb norma tizenhat vödör volt, nyolc forduló. Ilyen munkát a skorbutosok végeztek, Satkin azzal biztatta őket, hogy nekik jót tesz a sok mozgás. De hiába a biztatás, ez rossz munka volt a gyengéknek. A hideg napról napra erősödött, és egyszer, a sötét, vak hózivatar „fekete purga” idején, a gyengébbek közül egyik maga alá loccsantotta a vizet. Mire a második vödröt megmentette, halinacsizmája odafagyott a jéghez. Menekülni csak úgy tudott volna, ha kihúzza a lábát a csizmából. De akkor megfagy, mielőtt még felér a dombra. Szerencsére más vízhordók kiszabadították.

Voltak bányászaink, akik bányásztak annyi szenet, amennyi a konyhának, pékségnek, barakkoknak kellett. A közeli „saját” szénbányánkban. A bánya közel volt, a szén alig két méterre a hegy oldalában; s hozzáértő bányászok kezelték az ekrazitot vagy amonált. Ez jobb munkának számított, mint a vízhordás. Akiknek nem engedték meg a járást, azok a barakkban hulladékanyagból játékszereket készítettek és fakanalat faragtak. Mások fekete szemüvegnek csináltak posztóból keretet. Nagy szükség lesz erre tavasszal, mert kiderült, hogy itt északon, a drótból készült, gyárból kapott keretek ráfagynak az orra, a fülre. Már most, a sarkköri éjben kellett gondolni a szikrázó márciusi napsütésre.

A kovácsműhely falát nagy, kemény hókockákból építették, mely a kovácsok tűzhelyétől csak éppen megizzadt, és éjjel még jobban összefagyott.

Én ez időben a legfurcsább iparághoz tartoztam: a fa és fenyőtű kitermelőkhöz. A völgykatlanban, ahol a mi barakkjaink is álltak, a széltől védett részeken, erdők voltak. Itt nemcsak kúszónyírfa, de fenyőcskék is nőttek. Persze, nem olyanok, mint délebbre a tajgában, hanem csenevész norilszki fenyők – negyven-ötven éves korukban nem magasabbak, mint egy tízéves gyerek. Törzsük alul mohlepte, öreg és elég vastag. Méternyi magasságban a törzs már felére soványodik – itt a sarkkörtől északra a fenyőfa, ha megfosztják sok, egymáshoz nagyon közel növő ágától, nem oszlopra hasonlít, nem árbocra emlékeztet, hanem alul vastag, felül hegyes nagy csizmadia árra.

Naponta százával irtottuk ezeket a szerencsétlen fákat. Nem is a fájukra volt szükség, hiszen szénnel tüzeltünk. Nekünk a tűleveleket kellett gyűjteni.

A ledöntött fát, avagy a nagyobb fák ágait – mert akadtak többszáz éves, négy-öt méter magas fák is – a legközelebb eső tó vagy folyó jegére vonszoltuk. Itt a jeget megtisztítottuk a hótól, simára söpörtük, és elkezdtük hadarókkal csépelni a fenyőágakat. A nyárvégi jól ismert ritmusban, itt a jégen. Mint ahogy valamikor öregapánk vagy ükapánk búzát és rozsot csépelt a szérűn… Szibériában, ahol sok gabona terem, de a nyár rövid, szokásos dolog volt a jégen való cséplés. Csakhogy itt most fenyőt csépeltünk, és minél hidegebb volt, annál könnyebben vált el a fenyőtű az ágtól. Aztán zsákokba lapátoltuk a termést, és otthagytuk a jégen. A többi már mások dolga volt, azoké, akik továbbszállították a nagy bányák és építkezések területére. Ott a fenyőtűből teát főztek – mely állítólag megóv a skorbuttól. Mi is próbáltuk – se hasznát, se kárát nem láttuk. Viszont a sarkköri napfény sok ezer éves munkája pusztult így el mindennap fűrészeink foga, fejszéink éle alatt.

Sok hónapja laktunk már ezen a telepen, múlt a tél, de még mindig nem múlt el. Volt pékműhelyünk már harmadnapra, aztán kovácsműhelyünk, aztán szabóságunk, ambulatóriumunk, laboratóriumunk, mint mondtam, saját szénbányánk és később énekkarunk is. Színielőadást is rendeztünk. Olyant, hogy nekünk tetszett, akár nézők voltunk, akár szereplők. És veszekedtünk, barátkoztunk, emlékeztünk és feledtünk. De látni még nem láttuk Norilszk földjét. A fák, hegyek, barakkok, emberek csak szürke vagy sötét árnyak voltak a naptalan félhomályban vagy a hold kénsárga fényében. Színtelen, elmosódott szénrajz a hó szürkésfehér papírján. Ha az erdőbe mentünk, egy volt vadászember járt előttünk, csak utána az őr. Mi többiek, az ő lábnyomukban. A kitaposott nyom biztosabban vezetett, mint a szem.

Ritkán láttuk az északi fény égi szépségét. Mert az csak akkor fénylett, mikor már éji éjjel volt, s nekünk nem volt kedvünk kimenni a hidegre, a szélbe. A skorbuttól lusták voltunk, és örökké fáradtak. Még az ételért se szívesen mentünk a konyhaépülethez; sokszor, nagy viharok idején, csak négyesével összekapaszkodva mertünk elindulni erre a rövid útra. Ilyenkor munkára se mentünk. Csak a vízhordásban segítettünk, percek alatt hóemberré válva. A barakkban múlattuk a napot keservesen; a petróleummécsek is csak sárgásvörös félhomályt lebegtettek. Az orvosi rendelőben volt az egyetlen, világos, üvegcilinderes petróleumlámpa. Azt, hogy villany is volt itt valaha, csak sokkal később fedeztük fel.

Január közepén már néhány órára vörös az égbolt: ez napkelte és egyben naplemente. Mert nem jön fel a nap a horizont fölé. Január végén, néhány percre csak, megmutatkozik a napkorong az ég szélén. Aztán már gyorsan hosszabbodnak a napok, s végül már éjszaka sincs. Most kellettek a télen készült szemüvegek, mert a hómezők csillogása, mint számtalan üvegszilánk vágja-égeti a szemet. És június közepén megindult a hóolvadás. Most láttuk először a földet, amelyen éltünk.

Egy reggel, a kórházbarakk mögött, rénszarvas kapargált a pocsolyában. Foszló szőrű, sovány, elgyöngült állat. Kenyérhéjat s aznap kizöldült füvecskét szedett fel fekete ajkával a hóvíz és szemét közül. Vad rénszarvas volt? Vagy argisoló (ami annyit jelent, hogy hosszú útra menő) evenk-tunguzok fogták ki a kimerült állatot? Ehhez én nem értek. Akár vad volt, akár nem – szelíd volt. Egy hétig járkált, kapirgált a kedves a barakkok közvetlen közelében, mindnyájunk örömére. Aztán éppoly nyomtalanul eltűnt, ahogy jött… Lehet, hogy megerősödve, pihenten és jóllakottan elindult rénszarvas-társai után. Lehet, hogy azoknak volt igazuk, akik őreinket gyanúsították, mondván: a sok sózott hal után friss húsra jött nagy kedvük. „Soha innét élve el ne mehessek”, fogadkozott egy ember, „ha nem hallottam saját két fülemmel a fegyver dörrenését. És azóta: nincs.” Nem tudom, hazudott-e, hallotta-e a fegyver dörrenését, vagy képzelődött? Én lövést nem hallottam.

Mikor a rénszarvas eltűnt, már csak fenn a hegyekben volt, nyáron se olvadó hó. A patakok folytak, folyók zúgtak, tavak csillogtak, fű zöldült, rénszarvaszuzmó fehérlett, kiirtott fák tönkje, mint kitört fogak helye feketéllett. De a hegyek kopársága most is olyan volt, mintha nem a földön volna ez a vidék, hanem egy holdtáj szörnyű falai között, ahol arany van és platina, réz és nikkel és minden, ami oly ijesztően kell az embernek.

Ahol nemrég a kovácsműhely hóból épült falai álltak, most szénportól és hamutól volt fekete a föld. Amivel a kovácsok tüze nem bírt, azzal a tavasz három nap alatt végzett. Nem messze a kovácsműhelytől villanytelep lehetett, valamikor nagyon régen, tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Rézdrótok, csavarok, géprészek, elgörbült vasdarabok kerültek ki az olvadó hó alól. Valaki azt is tudta, hogy ez az elhagyatott hely volt tulajdonképp az első település; aranyat ástak itt. A hegy oldalában – most már ezt is láttuk – harminc méterrel magasabban, mint ahol a barakkok álltak, tárna nyílása sötétlett. A tárna és a barakkok közt a kifejtett agyag és homok dombja sárgállott, rajta egy felfordult csille, félig a levegőben. Három másik csille a halom alján feküdt összetörve a hátán, mint a kimúlt állat, melyet a vadász megsebzett, aztán nyomát vesztette.

A tárna mintegy harminc méterre nyomult be a hegy oldalába. Nyilván nem volt érdemes itt tovább vesződni; az aranyásók más helyet kerestek. Bár talán jöttek még később is egyesek, vad és makacs férfiak, mert a szénbányához vezető úton, a patak partján ásót találtunk és egy aranymosáshoz használt farácsos teknőfélét…

Csak tíz év múlva kezdődött meg, tizenkét kilométerrel odább Norilszk I. nagy építkezése és a bányászat. Szén itt mindenütt van. Nikkel is. S a nikkellel együtt platina. Máshol réz és réz mellett arany. És ki tudja még, mi minden. A régi telep pedig, Norilszk II. először elpusztult, aztán büntetőtábor lett, börtön, „izolátor”. Most üdülőtelep voltunk és kórház.

A hó alól lassan feltűnnek a múlt rétegei. A legrégibb idő: a villanytelep romjai. Aztán a második korszak: nehéz vasrácsok, melyek most ott rozsdásodnak az ablakok előtt a földön. Együtt rozsdásodnak a csillék, villanytelep és rácsok, semmirekellőn, senkit se érdeklőn.

Ki is nézné ezt az ócskavasat, mikor folyókat láthat folyni, és a zöld moha közt rengeteg tavacska csillog mindenfelé, acélos és szürkés kékséggel. Ég és föld tele van fénnyel, hanggal, színnel. Felhők gyengédsárga, halványzöld és vadrózsaszín fátylai kendőzték kedvükre a meztelen eget. Alattuk vadludak és hattyúk seregei vonulnak szakadatlanul. És nyílnak a vadrózsák. A kúszónyírfa bokrában csókaanya ül a tojáson, és ijedten nézi, ha közelednek felé. Az anyamadár torkán látni lehet a remegő, lüktető szívverést, mégis ülve marad, nem röpül el. De a hím nem bírja tovább! Felröpül, hangosan szidalmaz, lármázva kering a fészek fölött. Gorombáskodik, henceg, káromkodik – de mindezt biztonságos magasságban, ahol nincs veszedelem. A nőstény meg ül, remeg és hallgat.

A múlt évi kékbogyó és áfonya frissen kerül ki a hó alól – ez a múlt évi termés a tavasz első ajándéka. És már virágzanak is a bokrok. Pár nap alatt elfogy a bogyó, mind megeszik a madarak, s a virágzás is végéhez közeledik. A vadrózsa meg éppen virágzik. A kúszónyírfa betakarja a száraz sziklát és a nedves, mohos földet. A cuppogós mocsár csupa virág. Mintha a Kárpátok magas ormain járnál, virágok közt, melyek az örök hó határán teremnek… A tavasz átlátszó vizében mereven fekszenek a zsákmányra leső óriás csukák. Aztán jön az ember, aki az ősi fegyvert, mely Neptun villájának mása, belevágja a mozdulatlan hal húsos hátába.

Fenn a hegyormon tovább zúgnak a hóviharok. A széltől felkavart hó felhőként takarja be a csúcsokat. És mikor a hófúváson újra átvilágít a nap, a hegy egyik oldala meztelen, sárgásbarna szikla: a szél elsöpörte róla a havat. A másik orom azonban annál vastagabb gyapjúba burkolózva, fehéren szikrázik. Igen, persze! Lexikonban lerajzolt, elképzelt holdbéli tájak másai ezek a kúpok és kráterek. Ember nem lakta táj.

Itt lenn, a széltől kissé óvott völgyben minden él és siet élni. Siet. A betegek is gyorsabban gyógyulnak meg, vagy gyorsabban halnak; sietni kell, nemsokára újra itt a tél.

Minden zsombékon madárfészek, minden tóban hal, minden fában nedv. Két, szorosan egymás mellett fekvő kő között valami kis fűszál rést talált, és kibújt. Még a tárnából kihordott homokagyag dombon is van élet. Halványsárga, citromszínű pipacsok virágzanak rajta. Nagyságuk, formájuk, mákszaguk olyan, mint a mi pipacsunké, mely búza és rozs között él. Csak sárgák. Citromsárgák. Bár azt sem tudom már, hogy milyen a citrom. A kórház patikájában azonban mindig láthatok ként és akrechint. Igen, a pipacsok kénsárgák.

Télen, a megunt, ehetetlen sózott hal szagára fehér rókák settenkedtek a konyha körül, a sarkköri tél félhomályában. Aztán rénszarvas legelészett szelíden. Most sárga pipacsok nyílnak… Aztán hamar megátkozod ezt a szép sarkköri nyarat. Szúnyogok és moszkák barna felhői lepnek el mindent; nincs menedék. A moszkitóháló alá is bejut az apró moszka, az orrcimpádba, a szemgödröd sarkába bújik. A bedagadt szemű ember káromkodik, karmolja magát, vagy sóhajt: „Bár már a fehér szúnyogok csípnének!” Fehér szúnyogoknak errefelé a hópelyheket hívják. Hívni se kell őket. Augusztus első hetében megerednek a csontig ható, hideg őszi esők, és szeptember elején ismét itt az első hó…

Lengyel József: Monoton vers a rabokról

Sok szép tájak vannak,
utak messze futnak,
vizek kanyarognak,
havak megújulnak
havak elolvadnak,
s a rabok csak mindig egy helyben maradnak.

A rabok mindig csak egy helyben maradnak,
mezőkre szemükkel virágokat raknak,
szemükkel az útra ezer utast hívnak,
a fehér hó alá zöld vetést bujtatnak.

A fehér hó alá zöld vetést bujtatnak
a fehér hó alatt remények elfogynak,
maguk és vágyaik szép lassan elkopnak,
távolt hivő szemük majdhogy megvakulnak.

Távolt hivő szemük majdhogy megvakulnak
maguk is más is el-elszomorodnak,
néha énekelnek, sokszor káromkodnak,
egymást is kerülik, asszonyukra vágynak.

Egymást is kerülik asszonyukra vágynak
a magas börtönből igen messzi látnak,
rügyek elpusztulnak és újra fakadnak,
új vérrel új folyók szépre megáradnak,
ők is erőt vesznek,
aztán csak néznek: sok szép tájak vannak.

Sok szép, tájak vannak,
utak messzi futnak,
vizek kanyarognak,
havak megújulnak,
havak elolvadnak,
s a rabok csak újra egy helyben maradnak

---

* A 125 éve (1896-ban) született szerző emlékére. Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

1. Berkes József:
   2021. március 1. 16:23

   Nagy élmény volt elolvasni Lengyel József írását. Köszönöm, hogy közzé tetted.

2. Lengyel Tatjána:
   2021. március 13. 01:21

   Köszönöm a publikációt. Valóban, idén augusztus 4-én lesz Lengyel József születésének 125. évfordulója. Örvendetes, hogy már most emlékeznek rá.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ