Kedves barátaim! 1971 februárjában nyitottam meg először a csíkszeredai Hargita napilap szerkesztőségének az ajtaját, tehát éppen egy fél évszázada indultam el az újságírói pályán.
Egy városriport után, második próbálkozásként, Király László Ballada a fáradt asszonyokról című könyvéről írtam, illetve költészetét adott vonatkozásokban a Kassákéhoz kapcsoltam.
Ezért gondoltam úgy, hogy a médiában eltöltött ötven esztendőmet illő könyvekkel megünnepelni, tisztelegve mindazok előtt, akik bármiféle témában késztetést és bátorságot éreztek, hogy szövegeikkel a nyilvánosság elé álljanak.
És bizonyítsák, hogy az alkotás útját semmiféle akadállyal, semmilyen körülmények között nem lehet meggátolni.
Ha nem lettem volna médiamunkás, aligha ajándékoztak volna meg ennyi könyvvel és aligha találkoztam volna ennyi felejthetetlen szerzővel.
Akik ugyanazt érezték, mint én: minden, a nyilvánosság előtt leírt vagy kimondott szó – felelősség.
Ezért vigyázzunk rájuk, mérjük fel a hatásukat, a következményeiket. Akár papíron, akár közösségi oldalakon. A magyar nyelv rendkívül gazdag: bármilyen gondolatot, eszmét, meglátást képes kifejezni saját meggyőződésünk és mások érzékenységének a tiszteletben tartásával.
Az utolsó dedikált könyvem ilyen tekintetben is rendhagyó. Hiszen részben arról a fél évszázadról is szól, amelyet a szavak társaságában töltöttem el, megpróbálva mindig mást tisztelő, világra nyitott, de saját nézeteihez és szülőföldjéhez ragaszkodó, erdélyi magyar értelmiségiként élni az életem.

Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (142.)

Székely Ferenc: Távolban egy fehér torony. Születésnapi beszélgetések.
(Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2020. A borítót Donáth Nagy György tervezte)

Pusztakamarás neve elválaszthatatlan a Sütő Andrásétól. De hát azért más betűvetők is születtek itt, 1951-ben például Székely Ferenc, aki könyvtárosként, néprajzosként, több erdélyi magyar szerkesztőség számontartott munkatársaként szűkebb és tágabb környezetének olyan ismereteit igyekezett összegyűjteni, amelyek óhatatlanul elkallódnak, ha valaki nem törődik velük, ha nem menti át az időben.
Ezt a munkát vállalta fel akkor is, amikor esztendőkkel ezelőtt úgy döntött, hogy hosszabb életút-interjúkkal próbálja közelebb hozni az olvasókhoz az erdélyi magyar értelmiségnek azt a középhadát, amely immár jóval túl van a megtett út nehezén, de pályájuk, munkásságuk még mindig szolgálhat valamiféle tanulságul az elkövetkező nemzedékeknek.
Születésnapi beszélgetései az elmúlt esztendőkben mintegy tíz kötetben jelentek meg, a legutóbbi, ahol jómagam is elfoglalok mintegy harminc oldalt, a sorozatban egyelőre az utolsó.

Történelem – alulnézetben. Ez a címe a 75 éves Székedi Ferenccel folytatott 2020-as Székely Ferenc beszélgetésnek, és ide csatolom ugyanennek az interjúnak a magyarországi Hitel folyóiratban is megjelent elérhetőségét [http://www.hitelfolyoirat.hu/…/files/pdf/10-szekedi.pdf]
hogy aki kíváncsi, maradjon még életem és az eltelt évtizedek társaságában.
És köszönöm, hogy olyan sokan kedvelték dedikációs írásaimat. Stílusban, megírásmódban igyekeztem nem ismételni önmagamat. Hogy ne legyek unalmas. És ha nem voltam, akkor talán segítettem barátaimnak könnyebben eljutni az előbb-utóbb újra felbukkanó vírusmentes hétköznapokhoz, amikor majd bármilyen asztal mellé leülhetünk egy kávé, egy sör vagy bármiféle más ital mellé.
És hogy milyen legyen az az ital? Receptem is van rá. Már nem tudom pontosan, melyik esztendőben, azt sem tudom, ki volt a szerzője, de ezredforduló előtt vagy után a magyarországi Élet és irodalomban megjelent egy novella, talán ezzel a címmel: mit ivott Hemingway? Nos, ha megtalálom, onnan majd válogathatunk…