Árnyékomból az árnyék kiszabadul, öreg bagoly huhog,
Fehér liliomok illatába öltözik, felhő suhog.
Sodródik a túlsó partra, hol a tömjénes béke leng-peng,
Onnan hová tovább, hisz ott a véges végtelen dala zeng.

Álmaimat partra sodorja az óceán, és átölel,
Még sohase voltam az égő szivárványhoz ilyen közel.
Létem gyönyörű titkán eddig ívelt a szeretet hídja,
Fura öröm bizsereg, rokon lelkek jönnek felém rajta.

Sodródnak a levelek, fáradt túlvilági üzenetek,
Bénító félelem kapuja nyikorog, égnek a terek.
Forrón síró szép őszi nap, szórd még, szórd még a színaranyad,
Csend néma súlya rám borul, az óralap is lassan olvad.

Fény a fényből kipattan, az égig érő tornyom romokban,
Menjek vagy maradjak, zeng az ég, és valaki rám szól halkan:
„Fordítsd arcod a nap felé, hited serdül, a dalod csendül,
Bátor légy, ne nézz vissza, lassan minden árnyék mögéd kerül”.

(Bukarest, 2018. augusztus 31.)

1. Id. Bara Gyula:
   2021. március 1. 08:31

   Gondolatban rímel a tegnapi zsoltáros… az Úr színe előtt járok, az élők földjén!

2. Doniga Lenke:
   2021. március 1. 10:44

   Az utolsó versor olvasásakor a 3-dik D-ból a 5-dikbe segitett át Felsőbb Énem.