Szemükben annyi hit és annyi szent
Rajongás tündököl. Kimondhatatlan,
Forró, sebző szerelmük úgy kizeng
A vén szövegből, a kopott szavakban.
A szende: csurranó tej, égi báj,
A cselszövő? Oly rút, akár az ördög.
A hős fenségesebb, mint egy király,
A hősnő a jóság, mely testet öltött.

A nézőtéren tisztes, jó apák
Szent büszkeségtől lángoló mamákkal,
Csak úgy dagad rajtuk blúz és kabát,
A szemük csupa napfény és madárdal.

És hazakísérik az új kis dívát,
s van kifogása is a jó anyának:
— Szép a művészet, szó se róla, szép…
De muszáj volt, hogy a jegyzősegéd
Olyan erősen csókolja a szádat?

Színházi Élet, 1920/21