Seprődi Kiss Attila (Sepsiszentgyörgy, 1941. február 17 – Budapest, 2008. augusztus 1) – erdélyi magyar színházi és televíziós rendező, műfordító, színész, Kiss Árpád (1902) és Seprődi Anna (1902) fia.

(Seprődi Kiss Attilával Bérczes László beszélgetett 1989 ben. A szöveg 1990 decemberében jelent meg a Hitelben. Részleteket közlünk belőle.)

*

Bérczes László: Másfél évtizedig rendezőként dolgoztál Sepsiszentgyörgyön. Hogyan emlékszel erre a munkára?

Seprődi Kiss Attila: Ez nem munka volt. Szolgálat. (…) Nem volt olyan színész, aki két órakor megszólalt: „vége a munkaidőnek”. És nem jött a szakszervezet sem. (…) Anyagilag nem voltunk érdekelve, nem lehetett rádióba, szinkronba szaladgálni. Volt ott is hakni, ha annak lehet nevezni, hogy a párt kivezényelt valahová ingyen hazafias verset mondani, vagy hogy Visky Árpáddal, Nemes Leventével iskolákba jártunk nyílt irodalmi órákra Adyt, József Attilát szavalni. S ha jól tudom, ezt még ma is csinálják a fiatalabbak. Ezért sem kaptunk egy vasat se – de nem is azért mentünk. Hát ez volt, amit szolgálatnak nevezek, bár ez így csak most, utólag tudatosul bennem. Ezért volt annyira kellemetlen, ha olyan darabot kellett rendezni, amivel semmi mondanivalója nem volt az embernek. Kerestük hát az olyan darabokat, amivel közölni tudtunk valamit a nézőnek saját sorsunkról, s így létrejöhetett az a mágikus kapcsolat színpad és nézőtér között, ami értelmessé teszi az együttlétet.

BL: – ’63-ban kerültél a színházhoz, mint színész. Aztán rendező lettél.

SKA: – Bukarestben tanultam. Egyébként volt mit. A bukaresti színházak mindig hadilábon álltak a hatalommal. Majd minden előadás az egyén és a hatalom konfliktusáról szólt, persze parabolisztikusan, áttételes nyelven. A hatalom erre rájött és arra is, hogy nem elég a szöveget engedélyezni. Jött a „vizionálás” rádióban, a „lenézés” – a tévében és kialakult a kétféle előadás: „most ne süsd el azt a poént”, „fordulj el ennél a replikánál”, „felejtsd ki azt a mondatot” – adtuk meg a „hasznos” utasítást. Ez az előadás a bizottságnak, az elvtársaknak szólt. Aztán játszottunk élesben. Háromszor tiltották be a Házmestersiratót. Hétszer történt meg ugyanez Joseph Heller Megbombáztuk New Havent előadásommal. Nem tudtak megfogni bennünket. Csak azt látták, hogy a közönség megbolondult és valami olyat ért meg, amit ők nem tudnak megragadni. Persze, mert ki kellett volna mondani, hogy ki a „hülye bajuszos”.

BL: – Nemrég beszélgettem ottani színészekkel, akik egyébként üzenik neked…

SKA: – …hogy dögöljek meg. Rohadt hazaáruló vagyok. Ezt szokták egyesek üzenni…

BL: – Nem, csak annyit mondtak, hiányzol, hiányzik a rendező. Nos, ők is szolgálatról beszélnek. Csakhogy ez számomra hiteltelen volt, hiszen az utóbbi időben csak gyenge, dilettáns produkcióban láttam őket. Vagyis a szolgálat, a szent ügy emlegetése póz is lehet.

SKA: – Meglehet. Nagyon sok esetben az. De az őszinteségük szándékát nem lehet kétségbe vonni. A vicces az, hogy lassan már – minőségtől függetlenül – az is szolgálat lesz, ha egyáltalán magyarul megszólalnak a színpadon. Ha már a magyar iskolában is csak a magyar nyelvet tanítják magyarul…

BL: – Hadd soroljak ellenpéldákat: Marosvásárhelyen az Éjjeli menedékhely, Szatmáron a Vihar, Kolozsváron a Hamlet, a Buszmegálló… A körülmények ellenére kitűnő előadások születtek.

SKA: – És hányszor mentek…? A mi Tamási szériáink mind meghaladták a hatvanat, a Gábor Áron a százat, a Tanítónő is megérte volna, ha nem tiltják be. De betiltották. A néma leventét is és Tamási Boldog nyárfalevelét és… soroljam? Meg aztán a legnagyobb csapások mindig a szentgyörgyi színházat érték. Régebben is. Amolyan ugródeszka volt Kolozsvár és Vásárhely felé, mint itt a vidék Budapest felé. Aki tudott, ment. Kicsi volt a város. Aztán jött a vég. Betiltották a Nemzetiségi Kollokviumokat, letiltották a külföldi turnékat (egyszer a díszlet már Veszprémben volt, mi vártuk a buszt, amikor telefonon jött az ukáz: nincs utazás! – képzelheted a hangulatot!). Talán szerénytelenség, de csapásnak éreztem azt is, hogy én eljöttem. Később kaptam a hírt, hogy Visky Árpád „felakasztotta” magát! Évfolyamtársak voltunk. Képtelenség! Meghalt Völgyesi András nyugdíjas kolléga, de a legnagyobb csapás előbb történt, amikor a szocialista vetésforgó jegyében leváltották Sylvester Lajos igazgatót.

BL: – Kulcskérdést említettél, ha te nem teszed, megtettem volna én: az ottani rendezőínségben a vezető rendező távozása évekre meghatározhatja egy színház sorsát. Az általad említett csapások egy kivétellel nem egyéni döntések…

SKA: – Értem én, ne folytasd. Meg kell indokolnom, miért döntöttem úgy, hogy áttelepülök. Ez a döntés mindenképpen a gyengeség megnyilvánulása. Soha életemben nem voltam se diplomata, se párttag, se ügyesen politizáló ember. Amikor én a belügy legnagyobb sajnálatára hazajöttem Amerikából (ahol fennen hirdettem, mert azt hittem, hogy éppen folyik a III. Nemzetiségi Kollokvium), igazgatóm napjai már meg voltak számlálva, tudtam, ki lesz az utód és azt is, hogy én semmit se tudok diplomatikusan kisakkozni magamnak – repertoárra gondolok –, s erre partnert se találok. Tökéletesen bezáródtak körülöttem az ajtók. Túl sokat ültem a kocsmában. Ittam, s ismerve magamat, éreztem, hogy rövidesen – szakmai okok miatt – olyan konfliktusba kerülök a hatalommal, amit nem tudok végig csinálni se ép fizikummal, se ép ésszel. Marad a még több pia és az már a lejtő. Egyetlen utat láttam: kijönni. Az volt az érzésem, hogy ha kijövök Magyarországra, többet tudok tenni értük, meg talán a magyar kultúráért. Kiderült, hogy tévedtem. Nincs rám szükség. Legalábbis jelen pillanatban azoknak, akiknek a körében jelenleg élek. Szubjektív körülmények Kecskeméthez kötnek. Így viszont kiestem a „pesti pixisből”, a rádióban is alig dolgozom már, mert egyszerűen nincs pénzem hetente pofavizitet tartani. Felutazni – csak úgy! – , hogy valamihez jussak. Hatalmam nem volt, de ha lenne se használnám arra, hogy „te rendezel nálam negyvenért, aztán én nálad negyvenért”. A szinkronhoz állandóan Pesten kell lebzselni, tévé, film szóba se jöhet.

BL: – Emlékszel arra a pillanatra, amikor döntöttél az átjöveteledről?

SKA: – Igen. Egy amerikai cserkészklubban voltam, ahol a gyerekek hétvégi iskolában magyarul tanultak. Jellegzetes amerikai nyögdécseléssel próbálgatták, ízlelték a magyar nyelvet. 56-os szülők gyerekei voltak. Megfogott az igyekezetük, a szülők áldozatkészsége, ahogy megmaradni és magyarnak maradni akartak. Sokkal többre lennék képes, mint két, nem általam választott darab rendezése, néha vendégrendezés és közte ücsörgés a Sugás vendéglőben, a törzsasztal mellett. Itt. Magyarországon mellesleg a vendégrendezés jó hakni: négy-öt hét alatt meg lehet keresni harminc- és százezer közötti összeget. Én Sütő Csillag a máglyán című darabját Marosvásárhelyen két és fél hónapig próbáltam. Fizették a szállodát és húsz lej napidíjat, amiből egy kiadós rántottát lehetett megenni és kaptam nettó 4600 lejt (Tompa Miklós vagy Liviu Ciulei 4800-at kapott volna, mert nem fizettek agglegényadót), ez volt a maximális gázsi. Ezt egy magyarországi rendező nem csinálja. Itt ilyen ajánlatok vannak: „Szívesen rendezek nálatok, ha nettó megkeresem a nyolcvanezret.” És akkor bármi lehet a darab, bármi lehet a szereposztás, akkor is megrendezi, ha a VIII. kerületi kukásasszony lesz Júlia. Nyolcvanezer forintért már szép lesz az is.

BL: – Az általad említett amerikai élmény szerintem…

SKA: – … az ellenkező hatást is kiválthatta volna. Vagy azt is, hogy elhatározom, maradok. Kaptam ajánlatot is. Csakhogy nincs mondanivalóm a New Orleans-i ember számára. Nekem csak a magyar ember számára van mondanivalóm. Mivel magyar darabot Erdélyben már nem rendezhettem, kijöttem, de itt se mindegy, hogy mit rendezek. Rendezni akkor érdemes, ha közlendőm van a közönség számára. Nálunk – úgy értem Magyarországon – az említett színházakon kívül, de főleg jelenlegi munkahelyemen ezt lebecsülik. Itt az igazgató abszolút hatalom a szó legrosszabb értelmében: még a „szeretkezési partnert” se választhatja meg a rendező, se a pózt, se az időpontot, se a kísérőzenét… Férfinek kell lenni – parancsra! –, jó, tudom, rutinból így is lehet, de talán mégis jobb, ha én választok. Talán szebb is és jobb is, és lesz közlendője.

BL: – Kurvának kell lenni?

SKA: – Igen, és akkor minden jól megy. Ha mindent úgy csinálsz, ahogy azt követelik, akkor jó vagy, szép vagy, prémiumot is kapsz. De ne legyél jobb, mint a főnököd.

BL: – Tehát kurva vagy, vagy nem szeretkezel?

SKA: – Így van, ez a helyzet. Korábban nem értettem, miért akar egy rendező igazgató lenni, vagy legalább főrendező. Most már értem. Én mindig örültem a kolléga sikerének, mert az egész színházat a magaménak tudtam. Itt örvendenek a kolléga bukásának és mindig a főnöknek van igaza, mert a tekintélyt mindenáron meg kell őrizni.

BL: – Azt mondtad, odaát előre láttad saját eltorzult sorsodat, jövődet a lejtő alján. Ha nem jöttél volna át, ott most mit csinálnál?

SKA: – Én már nem tudom magamat ott elképzelni. rettenetesen hiányzik egy-két ember. Az jó lenne, ha ejtőernyővel ledobnának és ott lenne Sylvester, Farkas Árpi, Varga Gyuri – ő már itt él – , és még néhány jó barát, aztán újra fel a repülőgépre, és el. A várost, Sepsiszentgyörgyöt már úgy átépítették, hogy rá se lehet ismerni, az oda vezető út pedig állandó rettegés. Nem adnak benzint, provokálnak – akár csak azzal, hogy duplán számlázzák a szállodát – , esetleg elütnek… Nem tudom magamat ott elképzelni. Alkoholt se lehet kapni. Azzal még el lehetett valahogy viselni. Merev és törékeny vagyok, rosszak az idegeim, az ötvenhez közeledek…

BL:_ – A bukaresti évek alatt nem lehetett hajlékonyságot tanulni?

SKA: – Irigyeltem azokat, akik ezzel rendelkeztek, de én nem tudtam megtanulni. Talán más volt a neveltetésem. Nem tudtam „megtanulni” Bukarestet és nem szerettem.

BL: – Milyennek találtad a román színjátszást?

SKA: – Szédületesnek. A legjobb időszakát fogtam ki a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek elejéig. Döbbenetes volt rájönni arra, hogy mennyi mindent meg lehet fogalmazni metaforákban, színházi képekben úgy, hogy a hatalom ne vegye észre, azaz ne vehesse észre. Nem volt előadás, ami ne a máról szólt volna. Lett légyen az Troilus és Cressida, Macbeth, Gácsérfej vagy Caragiale. A hatalom pedig toleráns volt… mi egyebet tehetett. Esetleg ő mondja ki, hogy „hülye bajuszos?!” A román színházi kultúra pedig világhírű lett. Csak hetvenháromban romlott odáig a helyzet, hogy a „nézők kérésére” hat előadás után betiltották Gogol Revizorát, Pintilie rendezését.

BL: – Gondolom, nem primitív aktualizálásról volt szó.

SKA: – Nem. A színház aktualizálása titokzatos. A román színház soha nem játszott napi aktualitásra. Nem is ismerik a politikai kabarét. Revü van, ott néha elhangzanak apró poénok. Ha igaz az anekdota, akkor nemcsak a poén, néha a fegyver is elsül…Tanase 45-ben valami „davaj csasz” – ról énekelt és egy orosz tiszt lelőtte.

BL: – Az imént másfajta neveltetésedre hivatkoztál. Mire gondoltál?

SKA: – Roppant eleven gyerek voltam, de soha nem kaptam ki, ha megmondtam az igazat. Bármit csináltam. Belém égett, hogy hazudni nem szabad. Így aztán a minimális diplomáciai érzék is kiveszett belőlem. A diplomácia mindig a hazugság határát súrolja. Középiskola után filozófia-lélektanra akartam menni, de 59-ben származásom miatt semmi esélyem nem volt. Vonzott a rendezés, s a szüleim már korábban is erre irányítottak. Anyám darabokat írt, dolgozott át a diákok számára (Nagy írók kis színpadon”), apám megrendezte.

BL: – Amikor az áttelepülésről döntöttél, akkor nemcsak magadat, hanem az édesanyád sorsát is meghatároztad.

SKA: – Kezdetben azt mondta, marad. Igen, csakhogy ő már hosszú ideje özvegy volt, világa eléggé körém szűkült és a kitelepülés kellős közepén, a leglehetetlenebb pillanatban megkérdezte: „mégis, nem mehetnék én is veled?” Ő aztán már csak turista útlevelet kapott, emiatt itt állandóan „folyamodnunk” kellett konzuli útlevélért – persze sikertelenül -, ezzel megkaphatta volna a nyugdíját. Búcsúlevelet hagyott.

BL: – Az elmúlt négy év alatt egyszer voltál Erdélyben, amikor az édesanyádat – urnában – hazavitted. Keserű-morbid kép van előttem: ülsz a volánnál, a másik ülésen pedig ott az urna.

SKA: – Az urna papírdobozban volt hátul; a Kerepesi temetőben igazolást kellett kérnem, hogy az urna a hamvakon kívül semmi mást nem tartalmaz, és kellett egy román nyelvű „temetői befogadó nyilatkozat” Sepsiszentgyörgyről. A határnál nem vártunk sokat, végtelen tisztelettel bántak velünk. A vámtisztet megkérdeztem, fel akarja-e nyitni az urnát. Összeborzongott. mondta, hogy nem, kondoleált és jó utat kívánt. Furcsa dolog ez: a románságban van egy mitikus félelem a halottól. Amikor apámat Kolozsvárról kellett hazavinni, akkor is ők segítettek inkább. Szabálytalanul gyorsvonathoz csatolták a vagont, a kalauz beszólt Brassóba, hogy a kézdivásárhelyi vonat várja be a késésben levő gyorsot. Odaadással és félelemmel segítettek. Álltam az utolsó vagon peronján, s a kalauz azt kérdezte, félek-e. „Mitől félnék – válaszoltam – amikor élt, se féltem tőle, nemhogy most?” Szóval mindkettejüket nekem kellett hazaszállítani Szentgyörgyre. Most már együtt vannak.

BL: – Volt egy színházat meghatározó, díjakat, elismeréseket elnyerő rendező, aki most házat épít…

SKA: – …mert lakni kell, és nemsokára megszaporodunk. Különben szőlőt metsz és kapál is, hogy dolga legyen!

BL: – Mondhatnám, azt csinálja, amit kinti társai: gombászik, horgászik, pótcselekvésekbe menekül.

SKA: – Itt mindenképpen jövevények, „emigránsok” maradunk, még ha nyelvi nehézségeink nincsenek is. Ugyanúgy mint 63-ban Nyugat-Németországba kitelepült szász barátom, aki történetesen barna bőrű és hajú. Egy nagy konszern igazgatótanács tagjaként ellenvéleményt mert mondani, mire rögtön megkapta: „Der Türke soll schweigen.” (A török fogja be a száját.) Nagyon vigyázok, hogy el ne szóljam magam. Egy próbán mégis úgy kezdtem egy mondatot, hogy „… nálunk ezt úgy szoktuk csinálni…”, be se fejezhettem és már megkaptam a választ, menjek vissza… Én a magyarországi színészt mindig „magárahagyatottnak” éreztem. A rendezők egy része csak a dráma szolgai interpretálására szorítkozik és mindent a színészre bíz. A szöveg parádés visszamondásán kívül nincs más mondandója. Magára hagyja a színészt és ő egyedül keresi meg, „mi a jó”; ami sikert hoz, ami beválik, s ezt a sablont nehezen adja fel. Bizonyos rendezők, pedig képtelen formai újításokba kényszerítik a színészt és megbuktatják az előadást. A színész, ismét csak bőrét mentendő, ellenkezik minden tanáccsal. Ő viszi a bőrét a vásárra. Amikor pedig a munkamódszerek különböznek, a munkatársak ismeretlenek, netán a felsőbb vezetés a rendező ellen szavaz, aláásva ezzel minden tekintélyét, a színész nyilván érezteti, hogy Pityipalkóval van dolga és egyszerűen azt mondja: „Nem” – ezzel be is van fejezve a vita. És itt nemcsak Kecskemétről van szó.

BL: – Az ottani és itteni színházak különbségéről beszéltél már. Van-e különbség a közönség között?

SKA: – Igen. Bécs például nem volt ilyen közel – vagy az operett fertőzése nem volt olyan általános, mint itt. Marosvásárhelyen 1948-ig nem volt színház. A város is mindössze hatvanezer lakosú volt, „Flekken-falvának” csúfolták. És a Székely Színház a harmadik évben már Jegor Bulicsovot, Úri murit, Tartuffe-öt játszott százas szériákban. Az Optimista tragédia 59-ben – ott se szerették jobban az oroszokat – harminchárom bérletszünetes előadást ért meg. Ki lehet nevelni a közönséget, de a színházat magáénak kell érezze a letelepedett színész, rendező, igazgató. Nálunk, a magyarországi rendszerben, amiben a Pestről „leereszkedő” igazgató vagy főrendező arra használja fel uralkodása három-négy évét, hogy felmarkolja a pénzt, vesz egy telket vagy tanyát, esetleg balatoni szőlőst, aztán továbbáll egy másik megyébe, majd egy harmadikba. Ide meg jöhet a következő „megváltó-színház-építő”. És ez így megy a végtelenségig, brettli repertoárral, mert a közönség a könnyebb, olcsóbb hatásnak enged.

BL: – Az egyik legrosszabb kondícióban levő magyarországi színházhoz kerültél, ahol most alig akad munkád. És te most ott építesz házat. A munka szempontjából mi igazolta a döntésedet, azt, hogy elhagytad Erdélyt?

SKA: – Nem sok. Egy-két rádiórendezés, hogy olyan színészekkel dolgozhattam, akikről álmodni se mertem; megismerkedtem a bábszakmával – nem kis örömömre… és remélem, változnak az idők!

BL: – Négy év alatt csak egyszer voltál Erdélyben. Miért?

SKA: – Egyszerű: félek! Én is! Csak jobban és gyakrabban, mint Lavrentyij Pavlovics.

BL: – Te eljöttél. Sok színész vár az áttelepülésre. A vásárhelyi főiskolán lassan elfogynak a diákok. Látsz valami reménykeltőt az erdélyi színjátszást illetően?

SKA: – Egyetlen dolgot: hogy eltűnik a Kondukátor… Bár nem hiszem, hogy akkor „kitörne” a demokrácia. A megszerzett jogokat, a honfoglalást nem adják fel. Kapaszkodnak Európába. Márpedig Európa ott ér véget, ahol a gótika. A brassói Fekete-templomnál. Vagy Erdély Európát jelenti számukra. Majd bolondok lesznek feladni. És most már többen is vannak Erdélyben. Esélyeink minimálisak. A kultúra züllése már akkor megkezdődött, amikor a kultúrát fenntartó zsidóságot Izraelbe üldözték. (Egyébként ott mindig nagyobb volt az antiszemitizmus, mint bárhol. Egy magyart hamarabb beengedtek a kollégium hálójába szobatársnak, mint egy zsidót.) Temesváron, Váradon, Szatmáron ők voltak a színház szellemi mecénásai, mert pénzük már nem volt, csak kultúrigényük – s ez ragályos. Kolozsvár múltja gyökér lehetne, de egyre kevesebb ott a magyar. Marosvásárhely még valahogy tartja magát. Sepsiszentgyörgy kisváros. Mindenesetre, ha a „Führer” addig él, mint az apja – majd száz évig – , vagy folytatódik a családi diktatúra, akkor csak a lassú, vírushalál várható. Az értelmiség eljön, nagyon kevesen születtek mártírnak, mint Sütő, Farkas Árpád, Király Károly vagy Tőkés László. Minden tiszteletem az övék, de nem tudom, meddig bírják még, mikor esik a fejükre – véletlenül – egy fahasáb, mint Cyranónak.

(…)

BL: – Szokták mondani, hogy közös magyarságunk ellenére „más nyelvet beszélünk”. Tapasztaltad ezt rendezés közben?

SKA: – Igen. Azaz közönyt, érdektelenséget. Amikor egy Németh László-darab aktualitásáról beszéltem, arról, hogy sajnos „még ma is” aktuális – értették, de nem érdekelte őket. Tehát más „nyelv”. Érdekes, amikor az előbb említett Brook- vagy Barrault-produkciókat néztem, a „nyelv” azonos volt. Tudod, itt a színészek annyi mindennel el tudják magukat foglalni, annyi mindennel pénzt tudnak keresni, annyival lényegesebb a hakni – hiszen ott a pénz. Szünnapokon többet keresnek, mint az egész havi gázsijuk. Egyedül a film „nem megalázó”, legyen a szerep bármilyen kicsi. Hiába mondom én egy szervezőnek, hogy van két őrült, akikkel megcsinálnám Illyés Testvérek-jét. „Hülye vagy, azt nem lehet eladni” – mondja.

BL: – Logikus érv.

SKA: – Valóban. Évtizedes kultúrpolitikánk logikus eredménye. Most olvastam Koltai Tamás cikkét: Angliában nem kap támogatást a bóvli. Hát tartsa el magát nálunk is, sőt tartsa el a prózát is. Ezt az elvet kellene alkalmazni. Ha annyira kell a kommersz, fizesse meg drágábban a néző, mint Madáchot, Shakespeare-t. Cinikus kultúrpolitikánk azonban másként gondolkodott: megengedtük nektek az operettet, próbáljatok mellette mást is csinálni. Aki ma olcsón operettet kap, holnap is azt akar kapni, dehogy akar gondolkodni. Durva hasonlat jut eszembe: a puli kutyámat kétszer beengedtem a szobába, azóta egyfolytában az ajtó előtt nyüszít, be akar jönni. Az operett-társulatok úgy viselkednek a színházon belül, mintha értük lenne minden. Egy árban adjuk a Csárdáskirálynőt és Németh Lászlót. Ez cinizmus: nagyon jól tudták, hogy a kontraszelekció folytán az utóbbi ki fog szorulni. De azért bemutatjuk, hogy ki lehessen pipálni. És a nemzettudat sorvad, tudatosan elsorvasztotta az aczéli kultúrpolitika: az eredményt nagyon nehéz megváltoztatni. Mindent elölről kell kezdeni. Persze most már odaát is csak a kommersz megy igazán.

BL: – „Odaát” – mondod. Te hol vagy otthon?

SKA: – A divatos választ mondhatnám: itt élek, de ott vagyok otthon. Kecskeméten élek, de Pesten vagyok otthon – még akkor is, ha gyökereim mind Erdélyhez kötnek. Kecskeméten nem vagyok otthon, bár ott a házam. Pest forgatagában jól egyedül tudok lenni, ha akarok. Erdélyben, Szentgyörgyön az ember valamikori szellemi létezése oly mértékben degradálódott a körülmények miatt, hogy nosztalgiám csak gyerekkorom után van – bármilyen borzalmasan hangzik tehát (néha szégyellem is magam): nincs honvágyam. Egyelőre.

*

Az érettségi találkozóra írt levelét József Álmosnak küldte el, aki változtatás nélkül illesztette az emlékkötetbe. Ennek egy részletét Salamon András bocsátotta rendelkezésünkre. A kötetet József Álmos állította össze.

A sepsiszentgyörgyi
I.sz. Fiú-(Székely Mikó Kollégium)
és 2.sz. Leány Középiskolák
1959-ben végzett tanulóinak
visszaemlékezései
2011

Még 2004-ben, – mikor tervbe vettem Alma Materünk neves véndiákjaival beszélgetések, írások segítségével visszaemlékezni az iskolában eltöltött évekre, faggatni őket életpályájuk alakulásáról, – kaptam Attilától az alábbi levelet, melyet teljességében közlök. Sajnos, Attila már az ötvenéves találkozónkon nem lehetett közöttünk. 2008. augusztus 28.-án örökre eltávozott körünkből. Mellékelt fényképét, a róla készült Vigh István készítette grafikát felesége, Hernek Szilvia, szíveskedett elküldeni. A hatvanas években anyai nagyapja, Seprődi János emlékére felvette a Seprődi előnevet. (József Álmos)

*

Kedves Álmos

Trehány ember vagyok, de ezt tudjuk. Úgy félre tettem a leveledet, hogy csak most került ismét kezembe -, remélem, nem késtem el/le végképp.
ide másolok egy két, régebben írt anyagot. Válogass, amit jónak tartasz, úgy is szerkesztened kell az anyagot.

I. CURRICULUM VITAE

1941. február 17-én születtem Sepsiszentgyörgyön, itt éltem és dolgoztam a színháznál 1985-ös áttelepülésemig.
Apám református lelkipásztor, vallástanár a Székely Mikó Kollégiumban, a Jókai Nyomda ügyvezető igazgatója; anyám magyar, történelem, zene szakos tanárnő.
Az elemi iskola elvégzése után három év román iskola – a nyelv elsajátítása végett –, majd a Székely Mikó Kollégiumban – akkor 1. sz. Fiúlíceum – végeztem egy év nagyszebeni német nyelvű osztályismétlés közbeiktatásával, mert szüleim úgy vélték, hogy Erdélyben három nyelv ismerete nélkül nem lehet élni, no meg nem muszáj 16 évesen érettségizni.
Az érettségi után, 1959-ben, pár hónapot a Székely Népi együttesnél dolgoztam, mint népi táncos, majd felvételt nyertem a „Szentgyörgyi István2 Színművészeti Akadémia színész szakára. 1963-ban Sepsiszentgyörgyre kerültem színésznek.
1966-ban felvételiztem a Bukaresti Ion Luca Caragiale Film és Színművészeti Intézetbe, melyet 5 helyett 4 év alatt végeztem, eredményeimre való tekintettel. II. éves vizsgarendezésem: Madách: Az ember tragédiája, I-IV. kép. (Első ízben szólal meg Madách román nyelven.) Államvizsgaelőadásom: Tömöry Péter a Pipacsok halála c. darabjával a Nemzeti Színházi Fesztivál tizenhatos, ezen belül a stúdió darabok nyolcas döntőjébe jutottam. Csak azzal az indokkal nem kaptam debutáns-rendezői díjat: „még nem végeztem el a szakot!, a kollegina viszont már igen!”
A Sepsiszentgyörgyi Állami Színháznál már másodéves koromtól rendeztem, így meghatározva profilját, művészi színvonalát. Mindent rendeztem: drámát, vígjátékot, zenés-ősbemutatót, groteszket, egyszóval mindent, amit egy vidéki színház heterogén közönsége megkívánt. Munkásságom – közös munkánk – eredményeként a színház félamatőr sorból az ország megbecsült magyar társulatai sorába emelkedett, nem is beszélve a közönség-bázis megteremtéséről (18 bérlet egy negyvenezer lakójú városban!), mely nemcsak a szentgyörgyi, de a többi, hat társulat „pénzügyi tervbehajtó” területe lett!
Közös elképzelésünk: Minőségi Népszínház!
Ennek jegyében: a Peer Gynt (országos visszhang), Zalameai bíró és Tamási Áron „rendes feltámasztása” – a magyar ősbemutatók, pártolandó az erdélyi drámaírást.
Ezen kívül a mai világirodalom is műsorra került: Joseph Heller Megbombáztuk New Havent c. előadásán (országos ősbemutató) a kolozsvári turnénkon az egyetemisták betörték az ajtót és mintegy ezernégyszázan szorongtak az ezer férőhelyes teremben.
Vendégrendeztem mind az öt erdélyi magyar színháznál és német nyelven a Nagyszebeni Német színháznál két ízben is. Marosvásárhelyi vendégrendezésem kapcsán, Csillag a máglyán, Sütő András megjegyezte: „Jobb, mint a kolozsvári bemutató! Ferenczy jobb Calvin, mint Lohinszky és Lohinszky jobb Servet, mint Calvin.” Sajnos ezt Sütő csak nekünk mondta el – soha egyetlen nyilvános fórumon nem említette, pedig hasonló véleménnyel volt a Szúzai mennyegzőről is. Nyilvánosan csak „haragiáda” volt. Ez kissé keserűen hangzik, de igaz.

Megalapítottam a Sepsiszentgyörgyi Színház Stúdióját, melyben Mrozek Emigránsok c. darabja félszázas szériát ért meg.
Mivel a hatalom lehetetlenné tette működésemet – díszleteket tiltottak be, mikor már előadást nem lehetett! (Zűrzavaros éjszaka) – áttelepültem Magyarországra, nyolcvannégy éves anyámmal.
1986-tól Kecskeméten éltem. A Kecskeméti Katona József Színház rendezője voltam két évig (fontosabb rendezéseim: Slade: Jövőre veled ugyanitt, Németh László: Villámfénynél és Áruló, utóbbira a szervezés a siker miatt hét bérletszünetes előadást kért, de az igazgatóság csak hármat engedélyezett.)

Hat évig a Duna Televízió színházi tanácsadója voltam. Az én tanácsomra rögzítették Sütő Pompás Gedeonját, Müller Péter: Szomorú vasárnapját és Ratkó József: Segítsd a királyt c. darabját.
Önálló dokumentumfilmet készítettem:

– Az 50 éves Székely Színházról. Az 50 éves Tamási Áron Színházról. A Temesvári Színház 50 évéről. A székely Mikó kollégiumról, osztálytársaimról, a Székely Ifjak Társaságáról. A bukaresti magyarokról Magyarok Bucur városában címmel. A Székely nép együttes feltámadásáról.
– Tompa Miklósról, a színházalapítóról és rendezőről. Seprődi Jánosról. Nagy Sándorról, a Székely Színház legendás kellékeséről. A Kriterion emlékezetéről. Számos színészről és művészről.
– Történelmi dokumentumfilmek a Dunatáj produkciós Irodánál: Nagyanyáink feredői. Haldokló emlékezet.
– A Duna Televízió felkérésére lefordítottam és feliratoztam 23 román filmet, köztük Lucian Pintilie – világhírű rendező filmjeit (Miért húzzák a harangot, Mitica? és Az újrajátszás, A tölgy, Paradicsom, Végállomás, A felejthetetlen nyár).

1988 óta Budapesten élek.

További terveim: Mircea Dinescu és Paul Drumaru – műfordító (Adyt, József Attilát fordított románra) – valamint Fischer István TV operatőr és rendező portréfilmje.
Készülök Csiki László egypercesek megfilmesítésére.

2005-03-07 – Seprődi Kiss Attila

II. Most látom, hogy nekikezdtem ugyan, de nem küldtem el Neked az anyagot.
Én csak a farkát kaptam el mindennek, de a régi hagyományok hatása még nem szűnt meg teljesen. Pontosabban: első osztályban a Fürdő utcai Református Elemiben még a „Mi Atyánkkal kezdtük a napot 1947-ben, majd jött a tanügyi reform és az ateista nevelés. Mínusz egy.

A Mikóban Domokos Gézáéknak rendezte apám az anyám dramatizálta Helység kalapácsát. Ma is emlékszem, milyen jóízűen mártogatta a földhöz Domokos Géza Veress Danit, a Lágyszívű kántort. Később a csudafa varázsolt el a Csongor és Tündében – Hubesz Valter és Verestóy Nelli -, majd a Csendháborító három katonája Bagoly Zoltán, Jenei Pista és Rácz Jenő, mikor Bíró Lili – Otum Bibi – kirugdosta őket a Szultán háreméből, na és Boga Oliver (dr.) volt a Naszreddin Hodzsa és Gráf Ernő a Szamár. Jött a színház, a diákszínjátszás megszűnt – mínusz kettő.

Valójában őket, a nagyokat irigyeltük a legjobban 1950-ben, mikor Mikós-sapkával a fejükön masíroztak a Textil pályára focizni s közben zengett: „Mikós diák felfésüli a haját, de a ja haját…” Ők voltak a Textil ifi csapata és ők még hordták a négy ezüst, négy arany sujtásos sapkát. Nekünk már csak a szám, a billog jutott. Mínusz három.

Rémlik még az udvaron egy fekete kályhacsőből készült ágyú. Ez a Háry Jánoshoz készült – Salamon Sándor rendezte. Ezekkel az előadásokkal a falvakat járták. (…)

*

Műfordításai
Marin Sorescu: Jónás (Bukarest, 1969);
Páskándi Géza: Árnyékban (románra, Bukarest, 1970);
Paul Everac: A számlát egyszer benyújtják (Bukarest, 1973);
A. Voitin: Emberek, akik győztek (Bukarest, 1974);
Dumitru Radu Popescu: Azok a szomorú angyalok (Bukarest, 1975);
Hans Christian Andersen: A gyufaárus kislány (románból, Bukarest, 1976);
Ion Luca Caragiale: Farsang (Sylvester Lajossal, 1977);
E. Mănescu: Éjszaka az országúton (Sylvester Lajossal, 1978);
Ion Luca Caragiale: Az elveszett levél (Bukarest, 1980);
Ion Luca Caragiale: Zűrzavaros éjszaka (Bukarest, 1981).
Fordításai közül csak Caragiale-fordításai jelentek meg, nem sokkal halála előtt. (Wikipédia)

Szerkesztette: Nászta Katalin

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ