EGY TISZTA LELKŰ EMBER avagy TISZTELD APÁDAT ÉS ANYÁDAT

– Halló! – hívta fel telefonon, miután hiába várt a leányra. – János vagyok Tázlárról.
Katt. Letették. Ez csak Margit lehetett. Fél óra múlva megint felhívta. De most okosabb volt, hagyta, hogy a másik szólaljon meg először.
– Halló! Ki beszél?
– Szia, Margit! Csakhogy megtaláltalak! Engedd meg, hogy elmagyarázzam…
Újabb csattanás. Egyértelmű: a tanítónő persona non gratának, azaz nem kívánatos személynek minősíti. Ez úgy szíven ütötte Jánoskát, hogy alig aludt, evett bújában. Pedig lehet, hogy még sincs minden elveszve! Csak fel kell keresnie a jegyesét, hiszen még ki sem magyarázhatta magát jóformán. Felkeresni, de hogyan, hiszen Pethőék kitiltották a házukból? – tanakodott sokáig magában anélkül, hogy rájött volna, mit tegyen.
– Ennél semmi sem egyszerűbb – oldotta meg a gordiuszi csomót Ákoska, akivel szintén rendszeresen levelezett. – Majd én beszélek a kisasszony fejével.
– Megtennéd? – szivárgott vissza a remény lassan Jánosba. – Ez bizony jó lenne. Bárcsak sikerülne őt meggyőznöd! Ha sikerül, ígérem, te leszel a násznagyom.
– Szerintem menni fog. Csak egyre ne számíts: hogy a mamát is meggyőzzük.
Egy hétig várt a válaszra, végül Ákos helyett Margit kapcsolta rá a kamerát.
– A minap beszéltem Ákossal. Nem akarok kertelni, belátom, kissé elhamarkodottan ítéltem meg a helyzetet. Béküljünk ki! Ami történt, megtörtént, szerencsére nem az, amire saccoltam. Azért egyet ígérj meg: máskor ne hazudj nekem, Jánoskám! Megígéred?
– Sem neked, sem másnak – emelte kezét János ünnepélyesen a magasba. – Nem is igen szoktam egyébként. Most kivételesen megesett, bár magam sem értem, hogy feledkezhettem meg így magamról. A szüleid? Még mindig berzenkednek ellenem?
– Az nem kifejezés. Amióta megláttak az újságban, csak Ámokfutónak becéznek. Mikor látogatsz meg, alig várom, hogy lássalak.
– Máris? – örvendezett a tiszteletes. – Hát mégsem haragszol rám annyira?
– Hohó, nehogy elbízd magadat! Tudok én ám dühös is lenni, de akkor isten irgalmazzon magának Madaras úr.
– Égszakadás, földindulás, fejemen egy koppanás, ezt ajánlatos megjegyeznem – húzta válla közé a fejét komikusan. – Jövő héten találkozhatunk, utána jössz te, és így tovább, fel-váltva, amíg végleg hozzám nem költözöl.
– Legyek őszinte? Nem ugrálok ezért az ötletért. Na, puszi, puszi, most mennem kel! Viszlát, holnap, ugyanitt!
A fiatalembernek ezután mindjárt megjött az étvágya meg a kedve is, és békében, szeretettel folytatta mindennapi munkáját.
Egyik nap éppen az irodájában üldögélt, amikor káromkodásra és furcsa sikoltozásra lett figyelmes. Már megint mi ez a randalírozás odakint! – csörtetett ki felpaprikázva az udvarra. Hát persze, a Tatár testvérek! Szokás szerint a húgukat, a süketnéma Marcsit egzecíroztatták.
– Te nyavalyás nebáncsvirág majd megmutatom én, ki parancsol a mi házunkban! – ráncigálta Marcsit hajánál fogva a testvére, egy lapátkezű és –fülű kistermelő.
– Vágd kupán, nehogy megsántuljon! – kontrázott rekedt hangon bibircsókos orrú testvére.
A tiszteletes elszörnyedve vágtatott hozzájuk.
– Engedjék el! Engedjék el! De hát ez gyalázat! Nem szégyellik magukat? Hiszen a test-vérük, és, Úristen, még csak nem is hallja magukat.
– Magát ki kérdezte? Ez magánügy, ne avatkozzék a dolgunkba! És ti se! – ripakodott arra a néhány atyafira, aki vigyorogva stoppolt le mellettük. – A cirkusznak vége. Hazamehetnek, uraim. Úgy, úgy, hálásan köszönjük.
– Nincs olyan magánügy, amibe belefér egy ember megalázása, verése. Ez semmibe se fér bele, egyáltalán semmibe, ezért nagyon szépen kérem magukat, ne bántsák tovább Marcsikát.
– Ez ártatlan? – nevetett gúnyosan a kisgazda. – Előbb nézzen a hasára, utána beszéljen! Tudja, mit jelent itt ez a cipócska, tisztelendő úr?
– Tiszteletes.
– Felőlem lehet a dalai láma is. Sipirc haza az uradhoz! – szótagolta lassan, tagoltan, hogy a süketnéma is megértse.
– Nneem mmegyek.
– Dehogyisnem! Odamész, ahova tartozol – emelte rá az öklét fenyegetően.
– Kérem, nagyon kérem, állítsa le magát! – fogta meg a karját a fiatalember. – Ha megengedi, beszélek vele, sőt, akár segítek is, ha nem bánják.
A két férfi kérdően nézett egymásra.
– Nem bánjuk. Próbálja meggyőzni ezt a féleszűt, hogy az ura nélkül nulla, és a pulyának is apa kell. Hozzánk meg ne jöjjön. Van nélküle is elég bajunk, a kurva ist… Szóval menjen haza, és béküljön ki az urával!
– Min vesztek össze?
– Hát izé… Frici! Mi baja a Marcsinak?
A bibircsókos vállat vont.
– Kérdezze meg tőle, mert nekünk egy szót se mondott mostanig. Csak… csak úgy hazaál-lított, azóta hallani sem akar a férjéről.
A tiszteletes, miután újfent megnyugtatta a két testvért, karon fogta az asszonykát, és be-vezette a paplakba.
– Kávét?
Marcsi mélabúsan bólintott. Egy darabig csendben iszogatták a frissen főzött feketét ki-ki saját gondolataiba merülve. Az asszony férjén, testvérein, János Marcsin tűnődött. Miután falun mindenki ismer mindenkit, mi sem természetes, hogy a lelkész Tatárékat is ismerte. Ott laktak a falu közepén, nem messze egymástól. Az öregek és Marcsi az egyikben, Frici, Gazsi meg egy-egy másikban, amíg fel nem tűnt a színen Vas Gábor, egy Soltvadkertre ingázó villanyszerelő. Szép szál férfi volt, emellett özvegy, ami ugyancsak nem elhanyagolandó körülmény. Azért a leány sem nézett ki akárhogy. Darázsderekú, hamvas bőrű leány volt, nagy őzike szemekkel. No de kuka, akivel bárki szívesen lefekszik, csak ne kelljen feleségül kérnie. Igaz, az özvegy se kérte meg, mindössze összeköltöztek, és még ma is együtt laknának, ha a lány fejébe nem veszi, hogy otthagyja. Az öregek rezignáltan vették tudomásul a lány döntését. A testvérek azonban majd szétpattantak dühükben. Azon még szemet hunytak valahogy, hogy a kishúguk vadházasságban él egy férfival. Ma már sokan élnek így, és már nem is vadházasságnak, hanem élettársi kapcsolatnak nevezik. De hogy csak úgy otthagyja egy poronttyal a hasában… Na, ezt a békát sehogy sem bírták lenyelni.
A fiatalember bekattintotta a PC-jét, és a következő szöveget írta a Wordjébe:
– Segítenék rajtad, de ez csak úgy lehetséges, ha te is akarod.
A lány gyakorlott kézzel pötyögtette be a válaszát:
– Nem akarom, nem lehet. De azért köszönöm.
Nem is tudtam, hogy tud gépelni – örvendett Jánoska, és a továbbiakban a képernyőn foly-tatták a diskurzust.
– Hogy érted azt, hogy nem lehet?
– Szó szerint. Rajtam, tiszteletes úr, már csak az Úristen segíthet.
– Nem biztos. Ha megtisztelsz a bizalmaddal, és megismertetsz a részletekkel, talán találunk a te sebedre is valamilyen kenőcsöt.
– Nem hiszem, és az az igazság, hogy nem is nagyon szeretnék róla beszélni.
– Hm. Pedig egy „gyónás” is ér annyit, mintha jól kisírhatnánk magunkat. Megkönnyebbülünk tőle, és ez sem semmi, Marcsikám.
– Egy gyónással igen, de a reformátusoknak nem gyónnak.
– Dehogynem, csak mi beszélgetésnek nevezzük, és persze feloldást sem adhatunk, mert bűnbocsánatba a reformátusi dogmák értelmében csakis Isten részesíthet bennünket. Ettől azonban nyugodtan rám bízhatod a titkaid, mert a titoktartás minket is köt, mint a bírót, orvost vagy katolikus papokat.
– Kérdezzen! Magában megbízom, de aztán senkinek sem egy szót, mert elemésztem magamat.
– Ennyire nagy a baj?
– Nem elég nagy baj az, ha egy apa megtagadja a gyermekét?
– Megtagadott az apád, Marcsika
– Engem nem, csak itt bennem ezt a porontyot, és nem is az én apám, hanem a gyerek apja, tiszteletes úr.
– Hát ez szomorú. Jó firma lehet ez a Vas Gábor. Tehát ezért akarod otthagyni.
– Nem akarom, de elküldött, és most már sehova sem mehetek.
– Így már mindjárt más. Viszont akkor miért állítod, hogy te szakítottál Gabival?
– Mert… Lehet, hogy nem tetszik elhinni, de én még mindig szeretem, és ha bevallanám az igazat, a tesóim azonnal kinyírnák.
Madaras tiszteletes felpattant a székéből, és fel-alá kezdett járkálni a lakásban. Milyen nemes lelkű leányzó! Még nem is találkozott soha ilyennel! Inkább eltűri, hogy megverjék, minthogy megbántsák a szerelmét miatta. Ő meg azt nem tűrheti, hogy elrakják, és hol az egyik, hol a másik lökje ki az utcára, ezért az lesz a leghelyesebb, ha befogadja magához. Egyelőre, aztán meglátja.
Marcsi figyelmeztetően mutatott a képernyőre:
– Ne tessék, idegeskedni! Én most elmegyek, és Isten áldja meg a jóságát!
– Szó sem lehet róla! Itt maradsz!
A lány azonnal válaszolt:
– Nem akarok több galibát okozni.
– Megértette! – csodálkozott el a tiszteletes. – Hát te szájról is tudsz olvasni?
A lány előkotort egy noteszt a zsebéből, s ezúttal odafirkantotta a válaszát.
– Nagyjából, de csak, ha lassan, tagoltan és rövid mondatokban tetszik beszélni.
– Nagyszerű! Figyelj ide, kedves… Hogy is hívnak? Fehér Tóth Marcsi. Úgy döntöttem, hogy befogadlak a paplakba. Te leszel a házvezetőnőm, mint Aranka néni volt valamikor. Emlékszel rá?
– Emlékszem. Legyen szíves, lépjen az árnyékba, és nézzen mindig a szemembe! Úgy jobban megértem.
– Főzni tudsz?
– Főzni, varrni, mosni, vasalni…
– Gratulálok! Isten hozott a parókián! – ölelte át a fiatalember. – Már kezdem pedzeni, mire kellettél te a Gábornak. Jaj, bocsáss meg, nem akartalak megbántani.
A lány ajka megrándult, ergo érzékeny pontra tapintott. Az kétségtelen, hogy szép leány, de akkor is! Még ha főzött, mosott is rá, kell legyen itt még valami, amiért az özvegy annyira „megbecsülte”– vizsgálta át a lányt János reflexszerűen.
– Nem tartozik rám, csak úgy kérdezem: egyáltalán jól kijöttetek egymással? – fedezte fel legnagyobb megdöbbenésére a lány nyakán, arcán, legfőképp a szeme alatt a fizikai erőszak nyomait. – Látom, elagyabugyált – simított végig a kék foltokon. – Talán még élvezte is az a szadista. Naná, hogy élvezte! Most már minden világos! – tottyant a számítógép előtti karos-székbe, és azon melegében kapcsolatba lépett Margittal. – Szia, Margit! Milyen jó, hogy éppen online vagy.
– Te meg felindult, úgy tűnik. Halljuk, mi történt? Felrobbantották a református templomot?
– Ne viccelj! Csak azt szeretném közölni, hogy felvennék egy házvezetőnőt, ha nem zavarna.
– Felőlem! Vedd fel, és kész, ezért hívtál fel ilyen sürgősen?
– Nem kellett volna? Mindegy, el akartam kerülni, hogy újra félreérts. Tudod, mint Amy esetében a jó múltkor. A lány dolgos, tisztességes stb. A részleteket hagyjuk későbbre.
– Lááány? Itt van nálad? Hadd lássam!
– Marcsikám, gyere, mutatkozz be, légy szíves, a menyasszonyomnak!
– Ffehér Ttóth Mmária.
– Milyen furán beszél a védenced!
– Sajnos süketnéma, azonkívül hajléktalan és állapotos, akivel az emberek nagyon csúnyán elbántak.
– Milyen megható love story, de engem nem ejt át, és ha rám hallgatsz, ebben a percben kirúgod.
– Egyszóval nem tetszik – ugrott ráncba Jánoska homloka. – Nekem meg az, hogy ilyen érzéketlen leány vagy.
– Nem érzéketlen, csak óvatos. Ismerem én jól ezeket az áldozatul esett barikat. Sírnak jobbra, illegetik magukat balra, aztán mire észbe kapsz, már te vagy a következő áldozat.
– Bízzunk benne, hogy nem így lesz, és ki segítsen ezen a megesett „barikán”, ha nem Isten szolgája? – kereste tekintetével Fehér Tóth Marcsit, aki éppen abban a pillanatban készült kisurranni a szobából. – Te meg hova mész? Meggondoltad magadat?
– Nem akarom, hogy összevesszenek miattam – mutatta meg Marcsi a noteszébe írt válaszát.
– Nem veszünk össze, ne aggódj – kapcsolta ki János a computert. – Ha elfogadod az ajánlatom, menj máris a holmidért! Elég nagy a parókia, elférünk benne ketten is.
A lány megindultan csókolt kezet Jánosnak.
– Ne, Marcsika, ez nálunk nem szokás – húzta el a kezét gyorsan a fiatal lelkipásztor.
A lány boldogan szaladt a cuccáért. János csak most ébredt rá igazán, mit cselekedett. Hogy Margit megorrol ezért, az előre megjósolható. És ha ehhez hozzáveszi a Tatár testvérek bosszúját meg a falu nyelvét, mert erre is számíthat, az lenne a legbölcsebb, ha semmibe se avatkozna. No, ez vitathatatlan, ám semmilyen szempontból sem etikus, következésképp azért is azt teszi, amit a szíve, hite parancsol.

(Folytatjuk)